7. fejezet - Gyönyörű hazugságok

„It’s time to forget about the past 
To wash away what happened last
 Hide behind an empty face 
Don’t ask too much or say
 'Cause this is just a game 


 It’s a beautiful lie 
It’s a perfect denial
Such a beautiful lie to believe in 
So beautiful, beautiful” 
(30 Seconds To Mars: Beautiful Lie) 


 Félve ismertem be magamnak, de végre boldog voltam. A megnyugvást és a határtalan örömöt jelentették számomra a gyermekeim. Őszinte, szeretettel teli tekintetük tartott életben. Amióta megszülettek, Rhys soha nem hagyott magamra. Kénytelenek voltunk állandóan változtatni a helyünket, de végre nem támadtak ránk minden sarkon. A Hatalmas furcsállta is, de én inkább örültem, hogy nem vagyok céltáblája a Démonoknak és az Angyaloknak.

Boldogságomra halvány árnyékot vetett, hogy a gyerekek enyhén szólva szokatlan módon nőttek. Két hónapja születtek, de már legalább hat hónaposnak néztek ki. Szemük tele volt értelemmel, mintha mindent megértettek volna. Beszélni még nem tudtak, de akármit ki tudtak fejezni a tekintetükkel. Rhys idegenkedett a kicsiktől, próbált távolságot tartani, de néha rajta kaptam, amint gügyög nekik, amit Sky hangos nevetéssel szokott jutalmazni, azonban Gabriel hűvös tekintettel.

Az éjszakákat nem szerettem. Féltem, hogy ha elalszom, elvehetik tőlem a gyerekeket. Rémálmok kísértettek, és mindegyiknek Damien volt a főszereplője. A szívem darabokra hasadt, de még ezekkel a legapróbb darabokkal is imádtam őt. Ha magam lettem volna, már rég feladtam volna ezt a csatát, nem harcolva az elkerülhetetlennel, azonban az életem megmentésére sietett ez a két csodálatos lény.

Finom érintésre ébredtem, szinte önkéntelenül húztam magamhoz az arcomat cirógató kezet.
• Destiny, kelj fel. Mennünk kell. Este mozgolódás volt a lakás körül. – Nyűgösen, hangosat sóhajtva álltam fel.
• Utálok már menekülni. Miért nem menetünk vissza a szüleimhez? Talán ott biztonságban lehetnénk… - Be sem fejeztem a mondatot, szigorú pillantásával belém fojtotta a szót.
• Ott keresnének téged legelőször. Ugye nem kell téged emlékeztetnem, hogy milyen könnyen bejutottak abba a házba?

Szörnyű emlékek peregtek le a szemem előtt, Lukas haláltusája, az Alfa mérhetetlen hatalma, a jeges félelem, és a határtalan düh, amit éreztem. Beleborzongtam ebbe a sokaságba. Kelletlenül pakoltam össze azt a kevéske holmimat, amit magaménak mondhattam. A gyerekek már nem is figyeltek ránk, már megszokták, hogy sehol nem maradunk sokáig, inkább egymással beszélgettek a saját nyelvükön. Néha tényleg olyan érzésem volt, hogy ezek komoly beszélgetések, de remélem csak képzelődtem.

Most sem tudtam, hogy hova tartunk. Rhys szerint a Démonok megérzik, ha egy Hatalmas van a közelükbe, nem is beszélve a gyerekekről, akik félig még a saját vérük is. A reptér felé tartottunk, ami szokás szerint zsúfoltságig tele volt, ezzel biztonságérzetet nyújtva. Leültem a váróban a gyerekekkel, míg Rhys elment a jegyekért. Ötletem sem volt, hogy honnan szerez pénzt, de azt mondta, hogy ilyenen ne aggódjak, majd ő megoldja. Sky békésen aludt a babakocsiban, míg Gabriel folyton a tekintetét kapkodta, mintha keresne valakit. Sokszor előfordult már ez, mintha látna, vagy érezne valamit, amit én nem. Próbáltam követni, hogy vajon hova néz, de én csak a gépükre várakozó embereket láttam. Sehol egy vörös szempár, vagy angyalszárnyak.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Rhys visszatért a jegyekkel. Arcán hamiskás mosoly játszadozott, én csak kérdőn felvontam a szemöldököm.
• Van egy meglepetésem – mondta, majd a kezembe nyomta a papírokat. A levegő is bennakadt a tüdőmben, amikor megláttam az úti célunkat. – Szerintem megérdemelsz egy hét pihenőt, és ennél jobb helyet jelenleg nem tudok. Örömömben felpattantam, majd szorosan átöleltem őt, mire halkan kuncogott egyet. Mikor tudatosult bennem, hogy mit is csinálok, a pír pillanatok alatt elöntötte az arcomat, és hirtelen a csomagokkal kezdtem el foglalatoskodni.

Nagyon izgultam, amikor a gép emelkedni kezdett. Mindig is utáltam ezt a részt, amikor belepasszíroznak az ülésbe. Mikor végre normálisan kezdtünk haladni, hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. Sky és Gabriel békésen aludtak, a kis mellkasuk egyszerre emelkedett, és süllyedt. Szemeim még mindig szomjasan itták be a látványukat. Rhys csak bámult ki az ablakon, míg én újra a gondolataimba merültem. Megdöbbent, hogy egy pár hónappal ezelőtt még milyen boldog voltam, szerelmes, minden tökéletes volt. Napok kellettek hozzá, hogy ez az álomvilág összetörjön, apró szilánkokra, hogy még a darabjait se tudjam összeszedni. Olyan csatába csöppentem bele, amit nem én választottam magamnak. Dühös voltam a Sorsa, a Végzetre, vagy akármire, ami ezt a sorsot szabta ki rám. Mit követtem el, hogy nekem nem jár a boldogság? Ahogy a düh kezdett rajtam eluralkodni, úgy éreztem, hogy a tűz is átjárja a testem. Nem lenne jó, ha most a repülőn engedném szabaddá a bennem tomboló tüzet, így mélyeket lélegezve igyekeztem magam lenyugtatni. Sky, mintha megérezte volna, hogy mi történik, a szemei egyből felpattantak, és sírni kezdett. Kislányom kétségbeesett sírása egyből visszarántott a valóságba, és amikor karomba vettem, a csodálatos babaillat pár másodperc alatt lenyugtatott.

Amint a gép süllyedni kezdett, Rhys kinyitotta a szemét, kezem pedig önkéntelenül az övé után nyúlt. Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból, a levegőt kapkodva szedtem.
• Destiny, hogy lehetsz ilyen rosszul a repüléstől, amikor te magad is képes vagy rá?
• Nem kellene gúnyolódnod. Az teljesen más dolog, akkor én irányítom a testem, de ezt a szörnyű gépet más vezeti.
• Des, ha ez a gép le is zuhanna, szerintem nekünk, négyünknek nem esne bajunk.
• Kötelességem aggódnom, az anyák ezt teszik – mondtam neki, miközben mérgesen néztem rá, ő pedig válaszol halványan mosolygott. Az arcom enyhén bizsergett, de nem különösebben foglalkoztatott, inkább az ikrek felé fordítottam a tekintetem.

Sky mosolygott, érdeklődve figyelte, hogy mi történik, míg Gabriel álmosan nyújtózkodott. A gép problémamentesen földet ért, alig vártam már, hogy végre szilárd talaj legyen a lábam alatt. A reptéren rengetegen voltak, hömpölygő embertömeg vett minket körbe. Az épületet elhagyva egyből megcsapott a kellemesen meleg levegő. Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Fogtunk egy taxit, Rhys bediktálta valami városka nevét, és már úton is voltunk. Szinte végig tátott szájjal bámultam a mellettünk elsuhanó tájat, annyira gyönyörű volt itt minden. Az emberek mosolyogtak, élvezték a napsütést, a gondatlanságot. Elfogott az irigység, a szemem kissé ködös lett a feltörni készülő könnyek miatt. Szégyelltem magam emiatt, de ez volt az igazság.

Sky és Gabriel egymás kezét fogták a gyerekülésben, és saját kis nyelvükön beszélgettek. Szemöldökük néha komolyan összefutott, ilyenkor mindig mosolyognom kellett. Úgy viselkedtek, mint a felnőttek. Rhys a taxissal beszélgetett, és egy parton álló kunyhóra mutatott. Az autó megállt az út szélén, ő pedig kiszállt, majd ajtót nyitott nekem, kezét nyújtva kisegített, majd kivette az ikreket. Értetlenül néztem rá, ő pedig csak széttárta a kezét, és mosolyogva ennyit mondott.
 • Üdv a paradicsomban.
A döbbenettől szólni sem tudtam. Nem először jártam Hawaii –n, de ezt a helyet még soha nem láttam. Aprócska falu volt, néhány part menti házzal, megfosztva minden luxustól, de mégis a biztonságos otthon érzését nyújtva. A kunyhó mindössze néhány helyiségből állt, mégis tökéletes volt. Az óceán halkan hullámzott, friss illat töltötte be a teret.
• Miért pont ide jöttünk? – kérdeztem Rhystól, amint a taxis elment.
• Mert itt biztonságban vagyunk. – Kérdően néztem rá, mire a plafonra mutatott. Furcsa ábra volt ott, ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. – Ez itt egy démoncsapda. Ha bárki ránk támadna, ebből a körből nem tudna kilépni. Ez egyik szoba falát pedig énoki varázslat védi, ahova Angyalok nem mehetnek be, természetesen ott is van egy démoncsapda.
• De, akkor… oda te sem jöhetsz… Bennem is van angyalvér, ahogy a gyerekekben is.
 • Valóban, de ti nem tisztavérűek vagytok. A teljesen védett szoba lesz a gyerekeké és a tiéd, én a nappaliban alszom majd. De ennyit a komoly dolgokról. Elvégre szórakozni jöttetek ide.
• Jöttünk, mármint nem csak mi, hanem együtt.
• Persze, persze – válaszolta egy legyintés kíséretében.

Amint nem sütött olyan erőteljesen a nap, kivittük az ikreket játszani. Rhys nagyon makacskodott, de végül Sky elérte nála, hogy velünk tartson. Átöltöztettem a gyerekeket, én is felvettem egy bikinit, majd a ház előtt vártunk Rhysra. Épp már be akartam neki kiabálni, amikor kilépett az ajtón. Éreztem, hogy elnyílik a szám, de nem tudtam becsukni. Tökéletesen kidolgozott felsőteste volt, minden izom kirajzolódott rajta. Bőre hibátlan, sehol egy sebesülés nyoma, mintha egy görög isten jelent meg volna előttem. Láthatóan ő is zavarba volt, tekintetüket egyszerre kaptuk el a másikról.
• Én … ő… mármint arra gondoltam, hogy kicsit bevihetnénk a gyerekeket a vízbe.
• Khmmm, persze, jó ötlet.
Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, míg a Sky angyalian mosolygott, de Gabriel sötéten nézett Rhysra. Nem értettem, hogy a fiam miért ilyen ellenséges vele. Elvégre ő kérte a Hatalmas segítségét. Letettük az ikreket a homokba, majd a kezüket fogva bevezettük őket a vízbe. Amint elérte a lábukat, hangosan felnevettek mindketten. Olyan boldog voltam, hogy ilyennek látom őket. Mintha egy normális család lennénk. Soha nem fogom tudni meghálálni Rhysnak ezeket a pillanatokat.

Sajnálatos módon lassan a vége felé közeledett a kirándulásunk. Már csak egy esténk volt itt, bár szívem szerint örökre itt maradtam volna. A kicsik boldogak voltak, én végre tudtam nevetni, és Rhys sem volt olyan merev. Az utolsó nap elmentünk kirándulni a környékre, piknikeztünk egy parkban, késő délután pedig lementünk még a partra. Együtt néztük meg a naplementét, a kicsik a karjainkban elaludtak. Ahogy a Nap a horizont alá bukott, a könnyeim is vele együtt indultak meg.
• Önző vagyok, ha nem akarok innét elmenni? Ha nem érdekel a Démonok és Angyalok csatája?
• Destiny, ezért senki nem hibáztat. De nem tudod elkerülni. Ez sem egy száz százalékig biztos hely. Inkább szerencsések vagyunk, hogy eddig nem talált ránk senki.
• Mikor lesz vége ennek az őrületnek? Egyáltalán vége lesz valamikor?
• Sajnos ez örök körforgás. Te különlegesnek számítasz, a fajtád tekintetében az utolsó, és most a két különleges gyermek. Mindkét oldal őket akarja … - nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. A szívembe mindig belemarkolt ilyenkor a fájdalom, tudván, hogy el akarják tőlem venni őket.
• Menjünk inkább be, lefektetném őket. Nem akarom, hogy holnap nyűgösek legyenek a gépen.

Elment zuhanyozni, a forró víz jólesően simogatott. Élveztem ezt a rövid hetet, de sokszor elképzeltem, hogy milyen lett volna, ha Damien lett volna itt. Néha annyira hiányzott, hogy azt hittem, a szívem megszakad, újra. Sokszor féltem elaludni, mert mindig visszatért egy rémálmom. Az álomban újra velünk volt, mintha el sem ment volna, de a viselkedése megváltozott. Nem vett tudomást Skyról, csak Gabriel érdekelte. Egyik este is nála volt, és kíváncsiság miatt bementem megnézni, hogy mit csinálnak. Damien ott állt a fiunk ágya felett, és valami furcsa latin szöveget mormolt. Szeme vörösen izzott, és amikor ránéztem Gabrielre, az ő szeme is ugyan olyan volt. Rendszerint ilyenkor ébredtem sikítva.

A nappaliban Rhys a televíziót nézte, újabban nagyon rászokott a híradóra. Leültem mellé, de annyira belemerült, hogy észre sem vett. Még mindig csak a fürdőnadrágban volt, én pedig próbáltam nem folyamatosan bámulni őt. Arca tökéletes volt, kék szeme, akár az itteni óceán, ajkai csókra csábítóak, karjai biztonságot nyújtanának bárkinek. Önkéntelenül sóhajtottam, mire rám kapta a tekintetét. Arcom pillanatok alatt céklavörös lett, lesütöttem a tekintetem. Finoman az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy ránézzek.
• Gyönyörű vagy ilyenkor, nem szükséges szégyenkezned.
Döbbenten néztem rá. Még soha nem mondott nekem ilyet, most pedig lélegzete simogatta az arcomat. Egyszerre mozdultunk mindketten, keze az arcomra simult, majd ajkai finom érintették az enyéimet. A levegő is benn akadt a tüdőmben, amikor szenvedélyesen megcsókolt. Testem szorosan hozzásimult az övéhez, ő az ölelésével akart még inkább maga mellett tudni. Kezem a mellkasára simult, a kezem alatt éreztem a szívdobogását, ahogy egyre inkább gyorsul. Éreztem, ahogy benyúlt a pólóm alá, szinte égetett az érintése. A ruhaanyag egy hangos reccsenéssel adta meg magát, lángoló bőrünk végre összeolvadhatott. Nem tudom, mikor fektetett le a szőnyegre, csak azt érzékeltem, hogy itt van velem, és csókjaival beborítja a testem. Kívántuk egymást, a szenvedély tüze égetett. Csípőmet sürgetően nyomtam neki az övének, mire halk morgás hagyta el az ajkait. Amikor testünk eggyé vált, megállt mozdulat közben, tekintetével tartott fogságban. A háborgó óceánt láttam most, amiben érzések színes kavalkádja kavarog. Lágyan megcsókolt, miközben lassan szerettük egymást.

Reggel a karjaiban ébredtem, miközben ő lágyan cirógatott. Azt hittem, hogy kellemetlenül fogom magam érezni, de valójában jó érzés volt őt magam mellett tudni. Hónapok óta ő az egyetlen, akire tényleg számíthatok. Apró csókot lehet a homlokomra, majd pedig a számra is.
• Nem akartalak felébreszteni, de két óra múlva megy a gép. A taxi is itt lesz fél óra múlva.
• Megyek, megnézem a gyerekeket.
Fel akartam állni, de rájöttem, hogy meztelen vagyok, a pólóm használhatatlan, az alsóneműm meg nem tudom, hogy merre van. Magamra csavartam a vékony takarót, és abban botladoztam ki. A kicsik már ébren voltak, mosolyogva köszöntöttek. Gyorsan megetettem őket, míg Rhys összepakolt, és már jött is a taxi. Szomorúan hagytam ott a kunyhót, de nem sírok a gyerekek előtt.

Hazafelé úton nem szóltam egy szót sem, a gondolataimba merültem. Annyi megválaszolatlan kérdés mellé felkerült a listámra Rhys is. Talán csak egyszeri alkalom volt, neki is vannak szükségletei, és ennyi az egész. Igaz, hogy az út alatt végig fogta a kezem, de csak azért, mert tudta, hogy utálok repülni. Biztosan csak ezért.

A chicago – i reptérre érve újra elfogott a félelem, mindenhol az ellenségeimet kerestem. Taxiba ültünk, és régi szállásunk felé vettük az irányt. A gyerekek is nyugtalanok voltak, Rhys is mereven ült a kocsiban. Alig, hogy kiszálltunk, beigazolódott a félelmem. Megéreztem a szokásos kénszagot, majd meg is jelentek a Démonok. Alarickot távolról megismertem, ostorom pillanatok alatt megjelent a kezemben, amit körülöleltek a kék lángok, a Rúnák pedig felizzottak a bőrömön. Rhys is szélesre tárta hollófekete szárnyait, kezeiben már ott fénylettek a pengék.
• Destiny, látom tanultál egy – két trükköt – mondta Alarick gúnyosan, mire a másik otrombán felnevetett.
• Kipróbálhatod mennyire hatásos, csak egy szavadba kerül.
• Milyen heves vagy. Tetszik ez a szenvedély. Tudod, ha nem a pelyhesekhez tartoznál, még hasznodat is vennénk az Alvilágban.
• Mit akarsz Alarick? Gondolom nem csevegni jöttél …
• Valóban nem. A fiadért jöttem. Ő hozzánk tartozik. - Pillanatok alatt fellángolt bennem a düh, szinte nem is láttam tőle.
• Csak a testemen keresztül, te rohadék. Takarodj vissza a Pokolba.
Lesújtottam az ostrommal, de ő könnyedén elugrott előle. A másik megtámadta Rhyst, de nem bizonyult neki ellenfélnek. Alarick kettőnket támadott, de úgy kitért minden támadás elől, mintha tudná előre, hogy mit fogunk cselekedni. Percekig folytatta ezt a játékot velünk, majd tűz kezdett lobogni a kezében.
• Élvezet volt, drága Destiny, de sajnos mennem kell. Kár érted.
Felém irányította a tűzet, ami haragos kígyó képében közeledett felém. A félelem megláncolt, nem bírtam megmozdulni. Láttam, ahogy közeledik felém, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Rhys lökött el az útból, majd kardját a Démon felé hajította, akit a combján megsebzett a penge, majd hangos szitkozódás közepette eltűnt. Botladozva mentem a gyerekekhez, akik sírva nézték végig a csatát, de sértetlennek bizonyultak. Felmentünk a lakásba, ahol Rhys erejét vesztve hanyatlott le a kanapéra. A karját és a mellkasát szörnyű égési sérülések borították, angyali arca fájdalmas maszkba torzult.
• Rhys, hallasz engem? Mit csináljak? Hozok kötszert. – Már épp elindultam volna, amikor az ép kezével visszatartott, majd suttogni kezdett.
• Meg kell idézned valakit, csak ő segíthet.
• Bárkit, csak mond meg, hogy mit tegyek. Hallasz? Rhys? – Hangom hisztérikusba csapott át, amikor már sokadig szólításra sem válaszolt. Könnyek áztatták az arcom, miközben folyamatosan beszéltem hozzá, de nem jött válasz. Már kezdtem feladni a reményt, amikor végre rám nézett.
• Rafael – mondta, majd újra az öntudatlanságba zuhant.
Próbáltam újra magához téríteni, de nem reagált semmire. Egy embert tudtam, aki segíthet, még ha ezzel veszélybe is sodrok mindenkit, aki szeretek. Nem hagyhatom meghalni őt, muszáj nekem is kockáztatnom. Elővettem a régóta nem használt mobilomat, majd tárcsáztam, és imádkoztam, hogy vegye fel. Nem kellett sokat várnom, hamar felhangzott a vonal végén a szeretett személy hangja.
• Apa, segítened kell. Rhys haldoklik.

6. fejezet - Itt az idő

„Wake up, it's time little girl, wake up
All the best of what we've done is yet to come
Wake up, it's time little girl, wake up
Just remember who I am in the morning”
(Ryan Star: Losing your memory)

A döbbenettől még a számat sem tudtam becsukni. Úgy bámultam a kecsesen repülő alakra, mintha azt mondta volna, hogy most szabadult a diliházból és csak képzeletbeli szárnyai vannak. A gyermekem beszél hozzá? Hogyan lehetséges ez? Hiszen még meg sem születtek? És már most képes egy Hatalmast irányítani? Mármint képes vele kommunikálni?

Annyira le voltam foglalva ennek a veszélyeivel, hogy észre sem vettem, amikor leszálltunk. Amikor újra szilárd talaj volt a lábam alatt, gyorsan hátráltam tőle pár lépést, és kezemet védelmezően a hasamra tettem. A Hatalmas rám sem nézett, csak az előtte elterülő várost figyelte. Vártam, hogy végre mond valamit, vagy elrepül, de semmi. Elkezdtem dobolni a lábammal, idegesen kifújni, a levegőt, de mintha meg sem hallotta volna. Talán most kellene megszöknöm. Körbepillantva láttam a lépcsőház ajtaját, ami szerencsére nem volt lezárva, így araszolva megközelítettem. Már csak pár lépés hiányzott, amikor egy szempillantás alatt előttem termett.
• Nem hagyja, hogy elmenekülj. – Értetlen és dühös arcomat látva csak megrázta a fejét, és kézen fogott. – Gyere, mutatok valamit.
Kivezetett az épület szélére, majd újra bámulta a várost. Próbáltam a tekintetét követni, de nem láttam semmi érdekeset. Hangosan szusszantottam egyet, mire el halvány mosoly jelent meg az arcán.
• A türelem nem az erősséged. Ha te lenézel, csak a nyüzsgő várost látod, de én mást is látok. Látom, hogy az embereknek milyen a lelke, milyen a kedélyállapotuk, milyen hitetlen a város. Látom a romlást, a lelkük pusztulását, amit önként ajánlanak az Alvilág szolgálatába, megtagadva Őt, és kérés helyett inkább bemocskolják a nevét. Az ember esendő, emiatt nem is hibáztathatom. Ő úgy imádja őket határtalan szeretetével, mint a szülők a komisz gyermeküket. Ezért van szükség ránk, Destiny. A jóra és a rosszra egyaránt. Az emberek nem tartják be az egyensúlyt, viszont mi igen. Az Angyalok meghallják a könyörgést, segítve az embereket, a Démonok viszont az átkokat, szitkokat, amiből sajnos több van.

Miközben beszélt, végig az arcát figyeltem. Kemény vonásai ellágyultak, nem haragból beszélt, inkább szomorúsággal volt teli a hangja. Úgy tűnt, mintha tényleg a szívén viselné az emberek sorsát. Vajon tényleg ennyi múlik a jó és a gonosz egyensúlyán? Ők harcolnak azért, hogy emberiség életben maradhasson?

Még egy pár percig álltunk ott néma csendben, csak a szél játszadozott halkan. A Hatalmas nagyot sóhajtott, majd elindult a lépcsőház lejáratához. Magabiztosan lépkedett, hátra sem nézett, tudta, hogy úgy is megyek utána. Most egyedül ő jelentette a biztonságot, és ha a gyermekem megbízik benne, akkor nekem is tanácsos. Egy emeletnyi séta után bekísért egy lakásba, ami nyílván az itteni ideiglenes szállása volt.
• Foglalj helyet, hozok valamit inni.
Körültekintettem a helyiségben, de nem volt sok látnivaló. A berendezés szegényes, egy ágyon és egy ülőgarnitúrán kívül mást nem tartalmazott. A Hatalmas vissza is tért egy nagy pohár vízzel a kezében, amit szinte egy hajtásra megittam.
• Ennyire nem kell sietned, van még, ha kérsz. – Éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír, majd lesütöttem a szemem.
• Feltétlen bizalmat vársz el tőlem, de még a nevedet sem tudom.
• Mi a név, Destiny? Fontosabbá teszi az embert, vagy bármilyen lényt? Meghatároz téged? – Dühösen szusszantottam, mire ő halványan elmosolyodott. Miért kell filozófiai magasságokba menni mindig?
• Szeretném tudni, és kész. Nem nagy kérés …
• Valóban nem az, csak tudod, odafenn nem nagy jelentősége van annak, hogy ki vagy. Mindannyian kaptunk egy nevet Tőle. Én a Rhys – t kaptam.
Kicsit ízlelgettem a nevét. Pont olyan fura és különleges, mint ő maga. Akaratlanul hatalmasat ásítottam, a fáradtság hirtelen erőt vett rajtam, pedig még nem akartam aludni. Minden meg akartam tudni.
• Pihenj le, szükséged van rá.
• Nem szeretem, ha úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel. Felnőtt vagyok, el tudom dönteni, hogy mikor akarok aludni. – Dacon keresztbe fontam a kezemet, mire csak cinikusan felhúzta a szemöldökét. Utálom, amikor ilyen mindent tudóan néz.
• Jó, legyen, ahogy akarod. Nekem viszont pihennem kell, úgyhogy ha nem bánod… - Hirtelen a karjába kapott, majd letett az ágyra, rám terítve egy takarót, majd ő pedig lefeküdt a kanapéra.

Szaladok, de nem vagyok elég gyors. Mögöttem fekete árnyak suhannak, akiknek gúnyos kacajától a hideg kiráz. Két kezemmel ölelem a hasam, de a pánik egyre jobban kezd rajtam úrrá lenni. Az árnyak csak játszanak velem, élvezik, hogy menekülök, de nem tudok mást tenni. Már látom a sötétségből kivezető fényt, még gyorsabban szedem fáradt lábaimat, de valami utamat állja. Felnézek a vöröslő szempárba, és egyszerre fog el a kétségbeesés, és a fájdalom a hiánya miatt. Damien gonosz mosolyra húzza a száját, amitől megfagy az ereimben a vér. Tekintete rabul ejtette az enyémet, miközben felemeli a kezét, amiben megcsillan valami ezüstös.
• Megmondtam, hogy nem menekülhetsz, Nephilim. – A keze lendül, a kés pengéje pedig egyenesen a szívembe hatol.

Sikításra riadok fel. Keresem a hang forrását, de sehol nem találom. Helyette Rhys aggódó arcával találom szemközt magam. Szeme tele van aggodalommal, két keze közé fogta az arcomat.
• Csak egy álom volt, Destiny. Nincs itt, nem tud bántani. Nem hagyom.
Ahogy kimondta, eszembe jutott az a szörnyűség. Damien gyűlölettel néz rám, és elveszi az életem. A könnyeim észrevétlenül folyni kezdtek, megállíthatatlan folyóvá sokasodva.
• Nem akarok félelemben élni… Hogy utálhatnám azt, akié a szívem? Biztonságban szeretném tudni a gyerekeket. Olyan nagy kérés ez? Miért jár másnak a boldogság? Miért nem lehetek én is átlagos?
• Destiny, figyelj rám! – szólt Rhys erélyesen. – Nem lesz semmi baj. Az utolsó lélegzetvételemig védeni foglak titeket.
• Te is csak kényszer hatására cselekszel. Nem akarom, hogy még többen haljanak meg miattam. A babámnak el kellene engednie téged. Nem lehetek ennyire önző, hogy magam mellett tartsalak.
• Destiny, hidd el, kényszer nélkül is melletted lennék. Különleges vagy, csak nem ismered fel a benned rejlő erőt. Alábecsülöd magad.

Könnyektől maszatos arccal néztem rá, és végre igazán elmosolyodtam. Rengeteg dolog történt az elmúlt időszakban, sok információt még meg kell emésztenem, meg kell békélnem Damien elvesztésével is, de egy valamiben biztos voltam: Rhys mindig mellettem fog állni. Alig ismertem őt, de nagyon természetes volt a jelenléte. Megnyugtatott, békességet hozott ebbe a zűrzavarba, és védelmet nyújtott nekem.
• Jobb sorsot érdemelnél. Biztos sokkal izgalmasabb feladatok várnának rád odafenn, mint hogy az én szánalmas Nephilim életemet óvd.
• Nem vagyok hajlandó erről vitát nyitni. El tudom dönteni, hogy mi jó nekem, és hol akarok lenni. Felnőtt vagyok, emlékszel? - Cinkosan rám mosolygott, majd a konyha felé vette az irányt. – Csinálok valami reggelit. A fürdőben van tiszta törülköző, és sampon is.

A forró víz simogatása nagyon jól esett fáradt izmaimnak. Kezem állandóan a hasamon pihent. Hihetetlen milyen nagy lett már. Vajon milyenek lehetnek a babák? Kire hasonlíthatnak jobban? Mi lesz belőlük, ha felnőnek? Tanár, orvos, pilóta, vagy az Alvilág új urai? Beleborzongtam a gondolatba, és bűnösnek is éreztem magam. Ők az én gyerekeim, tele jósággal és szeretettel. Rajtam múlik, hogy mi lesz a jövőjükkel, és én mindent meg fogok tenni értük.

A párától teljesen elhomályosodott a tükör, a kezemmel próbáltam valamennyire letörölni, de nem jártam nagy sikerrel. Véletlenül levertem a fogkefémet, és automatikusan nyúltam utána, amikor hatalmas fájdalom hasított a hátamba, és a hasamba. A padlót vér lepte el, ami belőlem jött. Nem, nem, nem! Valami baj van! A gyerekek.
• Rhys! – Olyan hangosan kiáltottam, amennyire csak tudtam, és reméltem, hogy meghallja. A fájdalom megbénított, mozogni sem tudtam, lecsúsztam a padlóra.
Az ajtó hirtelen kivágódott, majd pár másodperccel később az ágyon találtam magam. Betakart egy lepedővel, és a fejemet simogatta.
• Destiny, hallasz engem? Figyelj rám, kérlek. Nézz rám!
Hallottam, hogy beszél hozzám, de nem fogtam fel a szavak értelmét. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy mi lesz a babákkal. Nem veszíthetem el őket is. Próbáltam minden erőmmel Rhys – ra koncentrálni, de minden összemosódott a szemem előtt.

A kandalló tüze barátságosan ropogott, de engem mégsem az melegített. Damien szorosan hozzám simuló teste hevített fel, akiből soha nem volt elég. Elég volt a szemébe néznem, és tudtam, hogy én vagyok a legszerencsésebb nő a Földön.
• Vajon majd ha hatvan évesek leszünk, akkor is így fogunk rajongani egymásért? – kérdeztem tőle, mire megfeszült az egész teste.
• Én még a halál után is csak érted fogok rajongani, Destiny. Te vagy az egyetlen, és te is leszel mindig.
Hosszan megcsókolt, mintha most lenne vége a világnak, amit nem is bánnék, ha ilyen gyönyörű pillanattal lenne vége…

• Ébredj, kislány! Most nem adhatod fel! A babáknak szükségük van rád!
Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szemeimet is nagyon nehezen nyitottam ki. Ahogy lassan magamhoz tértem, úgy tért vissza a fájdalom is, amitől hangosan felordítottam.
• Tudom, hogy fáj, de nem sokára vége, esküszöm neked. Kérlek, nyomj csak még egyszer, Destiny, csak még egyszer! – Minden erőmet összeszedtem és azt tettem, amit kért. Erőtlenül hanyatlottam vissza a párnára, már majdnem átadtam magam a pihentető öntudatlanságnak, amikor a babám felsírt.
Egyből elszállt minden fájdalmam, és csak a karomba akartam zárni, de a fájdalom újra kezdődött. Tudtam, hogy mit kell tennem, nem törődve semmivel, csak nyomtam. Már kezdtem feladni, amikor újra felhangzott a sírás, amitől a lelkem is megkönnyebbült.

Erőtlenül nyújtottam a karomat értük, szükségem volt rá, hogy érezhessem őket. Rhys szavak nélkül is megértett, és mellém fektette őket. A könnyeim függönyén keresztül is gyönyörűek és tökéletesek voltak. Sky és Gabriel.

Rhys:

5. fejezet – Düh

„Rachegedanken von Demut gepeitscht
Du siehst und hörst nichts mehr
Deine kranken Gefühle
geben ihm keine Chance
Deine Wut will nicht sterben
nur dafür lebst Du noch

Du kannst, Du willst und wirst nie vergeben
und Du verteufelst sein ganzes Leben
treibst in den Wahnsinn von masslosem Zorn,
Vernichtung und Rache,
Du bist zum Hassen gebor'n”
(Rammstein: Wut will nicht sterben)


Miért kell pont most ilyen szerencsétlennek lennem? Ahogy a lépcsőn rohantam fel, szinte minden fokban megbotlottam. Már majdnem az öcsém szobája előtt voltam, amikor újabb, velőtrázó sikoly hangzott fel. Roger mögöttem jött, valamit magyarázott, hogy legyek óvatosabb, de nem nagyon érdekelt. Feltéptem Lucas szobájának ajtaját, de a lábam földbe gyökeredzett a látványtól.

Az ablak darabokra volt törve, a halványan beeső fény megcsillant a szilánkokon, még kísértetiesebbé téve a szobát. Jéghideg levegő áramlott ki, mintha a tél beköltözött volna ide. Öcsém a levegőben lebegett, fekete, füstszerű árny vette őt körbe. A furcsa lényből határtalan gonoszság sugárzott, ami megfagyasztotta a vért az ereimben. Mozdulni akartam, de valami fogva tartott. Lucas arcán megdermedt egy néma sikoly, szeme könyörgéssel volt tele. A csuklói fel voltak vágva, a vörös vér egyenletesen folyt bele egy sötét tálba. Hangosan ziháltam, közben belül majd megőrültem, hogy nem tudok mozdulni. Lucas arca egyre fehérebb lett, a szeme is kezdett homályossá válni. A bennem tomboló düh egyre jobban nőtt, de nem tudott kirobbanni. Hiába minden képességem, ilyen erős sötétséggel még én sem tudok szembe szállni.

Tehetetlenül, belül sikoltozva, zokogva, könyörögve néztem végig, ahogy kiszáll az élet Lucas testéből, ahogy ez a lény kivérezteti a szemem láttára. Ha nem tudtam volna erről a titkokkal teli világról, valószínűleg most az őrület határát léptem volna túl. Magamban könyörögtem az öcsémnek, hogy bocsásson meg. A lelkem, ami alig támadt fel halottaiból, most újra meghalt. Ha nem lennék erősebb, már darabokra estem volna, és könyörögtem volna a halálért.

Lucas teste hangos puffanással esett le padlóra, élettelen szemei rám bámultak. A lény formát öltött, de még így is alaktalan volt. Fekete köpeny takarta szörnyű testét, a csuklya alatt pedig arc helyett csak a kavargó sötétséget láttam. Gonosz kacaj hagyta el az ajkait, nevetése arra emlékeztetett, amikor valaki a körmét végighúzza a táblán. Lebegve közeledett felém, kinyújtva a kezét térde kényszerített. Hosszú ujjait végig húzta az arcomon, minek nyomán olyan érzésem volt, mintha tüzes vassal simogatnának. Közel hajolt hozzám, már vártam a halál érintését, amikor az arca az enyém mellett volt.
• Nem menekülhetsz örökké, Destiny! Meg fog találni téged, és akkor végre kész lesz. – Hangja csak suttogás volt, de mégis olyan volt, mintha ordítana. A másik keze a vállamon pihent, de végig úgy éreztem, mintha a szívemet tartaná benne, és bármelyik pillanatban kiszakíthatná a mellkasomból.

Az ördögi teremtmény még utoljára halkan felkacagott, majd pedig köddé vált, hátra hagyva Lucas élettelen testét. A testem szép lassan engedett fel fagyott állapotából, habár már senki nem tartott fogság alatt. Térden kúszva mentem oda, de nem bírtam megérinteni. Ez a kép örökre beleégett a tudatomba, mérhetetlen, leírhatatlan dühvel megmérgezte a lelkem. Hallottam, hogy Roger és Faith is végre bejutottak a szobába, mert édesanyám hangosan felzokogott, apám torkából keserves kiáltás tört fel. Sírni szerettem volna, de nem tudtam. Ki akartam magamból adni ezt a fájdalmat, de csak bámultam Lucasra.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem játszhatom az áldozati bárány szerepét ebben a csatában, nem várhatok senkitől védelmet magam mellé. Engem akar mindkét oldal, de nem adom könnyen magam. Elvették tőlem a szerelmet, a testvéremet, és még ki tudja, hogy mihez folyamodnak. Lassan, de biztosan kiölik belőlem a megértés, a szeretet minden csíráját, és csak a gyűlölet, a düh marad nekem. Tényleg gyűlölni születtem volna?

Felálltam Lucas teste mellől, még egy utolsó pillantást vetve rá, majd pedig elmentem zokogó szüleim mellett. Az utam egyenesen a szobámba vezetett, de nem a megnyugvást keresve. Elővettem egy régi bőröndöt, és beleszórtam pár ruhadarabot, ami még jó lehet rám állapotomat tekintve, majd a könyvtár felé vettem az irányt, hogy Roger régi könyveiből is elvigyek néhányat. Szükségem lesz rájuk, ha minél inkább fel akarok készülni. Eltettem a Rúnákról szóló könyvet, valamint mindent, ami démonűzéssel kapcsolatos.

Szüleim még mindig fenn voltak, gyászolták elveszett gyermeküket, így észrevétlenül osonhattam ki. Nem csináltam titkot abból, hogy hova megyek, de nem maradok itt, további veszélyt hozva rájuk. A kocsimmal a belvárosi lakásom felé tartottam, ahol elkezdhetem saját tréningemet.

Amint a lift megérkezett, azonnal magamhoz hívtam az ostoromat, hiszen már ért itt meglepetés. Belépve az ajtón még mindig ugyan az a felfordulás fogadott, de most nem volt váratlan vendégem. A nappaliban elővettem az otthonról hozott könyvet a Rúnákról, hogy valamiféle védelmi Jeleket fessek az ajtómra. Miután megtaláltam a tökéleteset, nem volt más dolgom, mint a saját véremmel felkenni azt. A könyv szerint így hatásosabb a védelem. Rajtam ne múljon.

A konyhában kerestem egy élesebbnek tűnő kést, majd a fogaimat összeszorítva vágást ejtettem a tenyeremen. A vérem pillanatokon belül ki is csordult, amit egy kis porcelántálban fogtam fel. A könyvvel együtt a bejárati ajtóhoz mentem, majd a Rúnát pontosan követve, felrajzoltam a mintát a fára. Ugyanezt a műveletet megismételtem az ablakokkal is, elvégre onnan is bejuthat egy illetéktelen látogató.

Miután végeztem, kicsit biztonságban is éreztem magam. Fáradtan dőltem le az ágyra, túl sok volt ez a mai nap. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak Lucasra, mert akkor megtörök, ő pedig nem ezt érdemelné. Meg kell bosszulnom a halálát, habár még nem tudom, ki volt az, aki elvette tőlem. Egy dologban azonban biztos voltam: az a valami sötét volt és gonosz. Még mindig elszorítja a szívem a félelem, ha rá gondolok.

Oldalra fordultam, majd kezemmel végig simítottam a hasamon. Hihetetlen megnyugvással töltött el mindig, ha rájuk gondoltam. Vajon hogy fognak kinézni? Milyen lesz a szemük, a mosolyuk, mennyit fognak sírni, vagy mennyire fognak rá hasonlítani. Milyen különleges képességeik lesznek? Emiatt mennyire fognak az Alvilág vagy a Hatalmasok érdeklődési körébe kerülni? Megannyi megválaszolatlan kérdés, és annyira fáj, hogy egyedül kell ezen végig mennem. Olyan jó lenne, ha Damien itt lenne mellettem, együtt keresnénk babaruhákat, a szobák színét közösen választanánk ki, megnyugtatna egyetlen érintésével, a szülésnél végig fogná a kezem. A könnyek marták a szemem, ha arra gondoltam, hogy neki ezek a gondolatok eszébe sem jutnak. Igyekeztem mindig arra gondolni, hogy ő már nem az én szerelmem, de ez olyan nehéz. Nem bírtam tovább visszatartani a sírást, csendesen álomba zokogtam magam.

A reggel hamar elérkezett. A Nap vidáman sütött be az ablakon, mintha bármi oka lenne az örömre. Álmosan húztam a fejemre a takarómat, de az ikreknek más terve volt. Hirtelen nagyon éhes lettem, ezért bosszúsan felkeltem. Kicsoszogtam a konyhába, de a hűtő üres volt, pékáru sem volt itthon. Nem volt kedvem emberek közé menni, de nem volt más választásom. Morcosan magamra kaptam valamit, majd elindultam a sarki pékség felé. Mindenki vidáman lépegetett az utcán, élvezve a napsütést. Még jobban megszaporáztam a lépteimet, de hiába. A kis üzlet zárva volt, mérgesen kifújtam a levegőt. Ha már ennyit kell sétálnom, beülök a kedvenc kávézómba, ahol isteni a pite.

Már csak kétutcányira voltam, amikor fura bizsergés futott végig rajtam. Rossz előérzetem támadt, gyorsan körültekintettem, míg a sikátorban meg nem láttam az okát. Egy fiatal lány állt a falnak támaszkodva, miközben egy ördögi lény a fülébe sugdosott valamit. Nem láttam az arcát, de erős kénszag áradt belőle. Anélkül, hogy tudatába lettem volna annak, amit teszek, megjelent a kezemben a lángoló ostorom, miközben a szörny felé mentem. Már majdnem odaértem, amikor elkapta az arcát a lánytól, vörös szemével engem vizsgált. O, te jó ég! A levegő a tüdőmben rekedt, amikor megláttam ki az. Damien állt velem szemben, gyűlölettel telve tekintett rám.

Újra átjárt a félelem, de nem hagytam eluralkodni. Meg kell tudnom védeni magam. Azonban képes lennék az ő életét feláldozni az enyémért? Elmerengeni a válaszon nem volt időm, mert egyből rám rontott. A falhoz szorított, a kezemet nem tudtam megmozdítani, így az ostorom sem tudtam használni.
• Rossz démonnal kezdtél ki, Nephilim. Neked halottnak kellene lenned. Bár, ami késik, nem múlik – suttogta alig halhatóan, tele fenyegetéssel.
• Csak a szád nagy. Már rég megölhettél volna. Gyerünk, Damien, tedd meg! Ezzel is csak bebizonyítod, hogy egy lélektelen szörnyeteg lettél. Könnyebb lesz téged gyűlölnöm! – Szavaim éles késként hasították a levegőt, megdöbbentve ezzel őt.
• Nem is ismersz, Nephilim. Soha nem hagynám életben a te fajodat.
Reagálni sem volt időm, mert megjelent a kezében egy éles tőr, amit a szívem felé helyezett. Ez volt a válasz minden kérdésemre. Hiába kerestem a tekintetében bármit, ami a régi szerelmemre emlékeztette volna, semmit nem találtam. A düh újra elöntött, az ismerős keserű adrenalin árasztotta el az ereimet.
• Nem érek rá egész nap. Tedd meg és tűnj a pokolba!
• Ahogy kívánod!

Keze felemelkedett a mellkasomról, hogy lendületet vegyen, de mielőtt lesújtott volna, valami kiverte a kezéből a tőrt. Mind ketten oldalra kaptuk a fejünket. Az árnyékban egy Hatalmas állt, az, aki meg akart ölni. Remek, most belecsöppentem egy „kié a Nephilim feje” játékba, azonban meglepetésemre a Hatalmas Damienre koncentrált teljes erejével. Leesett állal bámultam, már nem értettem semmit. Egy pillanatra rám nézett, majd mély hangján megszólalt.
• Menj innen, Nephilim. Ő az enyém!
Az események innentől követhetetlen tempót vettek fel. Összecsapásuk semmihez sem volt hasonló, mintha a tűz és a víz kerülne szembe egymással. El akartam futni, de nem bírtam megmozdulni. Tudnom kellett, hogy hogyan ér véget a csata. Fegyverek zöreje töltötte be a szűk sikátort, pislogni sem mertem, mert hátha elszalasztok valamit. Láttam, hogy a Hatalmas karját már vágások csúfítják el, míg Damien sértetlen. Magam sem értem miért, de ez a tudat megkönnyebbüléssel töltött el. Újra megjelent a kezemben az ostor, de inkább csak megnyugtatott, hogy nálam van. Egy hangos ordítás rázta meg a falakat, és Damien térde rogyott. Mindkét combjából sűrű, sötét vér szivárgott, amitől felfordult a gyomrom. Automatikusan megindultam felé, de valaki az utamat állta. A Hatalmas tornyosult felém, aki szorosan átölelte a derekamat, majd fekete szárnyait szélesre tárva egy könnyed szökkenéssel a levegőbe rugaszkodott.
• Mit csinálsz? Engedj el! – követeltem tőle, miközben folyamatosan mozogtam, de mintha vasbilincsek tartottak volna fogva.
• Meg kell védenem téged. Ez a feladatom.
• Mégis ki adná ezt neked feladatnak? – kérdeztem tőle gúnyosan.
• A gyermeked mondta. Védd meg Destinyt.

A fenti dalszöveg részlet fordítása:

Bosszúvágy alázattól ostorozva
Többé nem látsz, nem is hallasz
Beteges érzelmeid
Neki esélyt sem adnak
A dühöd nem akar múlni
Egyedül ez tart téged életben még

Megbocsátani nem tudsz, nem akarsz és nem is fogsz soha
Eméssze teljes létét kárhozat
Az őrületbe kerget a mértéktelen harag,
Pusztítás és bosszú
Te a gyűlölet gyermeke vagy

4. fejezet – Képes vagy rá?

To think I might not see those eyes
Makes it so hard not to cry
And as we say our long goodbye
I nearly do
(Leona Lewis: Run)


Nyugtalan álmom volt, egész éjjel rohantam. Különböző árnyak kergettek, a biztos halál ígéretét magukban hordozva. Nem volt hova menekülnöm, mindenhol Damien arcát láttam. A vörös szemektől a vér is megfagyott az ereimben, miközben a szívem majd megszakadt egyetlen érintéséért. Ez a kettősség szétfeszít belülről, de nem hagyom magamon eluralkodni.

Két napja be vagyok zárkózva a szobámba, és próbálom megemészteni a hallottakat. Tárgyilagosságom érdekében mindig a gyerekeimre koncentrálok, különben nem lenne erőm ellene harcolni, sőt, semmi ellen sem. Nem tudom, mit követtem el a világ ellen, hogy ez jár nekem. Milyen gonosz tréfát űz velem a Sors?

A zuhany alatt állva a vízsugarak meleg takaróként öleltek körben, miközben a hasam simogattam. Soha nem gondoltam rá, hogy ilyen fiatalon anya leszek, de csodálatos érzés. Mély, és tiszta szeretettel szeretem már a gyerekeket, és alig várom, hogy a karjaimban tarthassam őket. Hihetetlen milyen gyors ütemben növekednek, de meg sem kellene lepődnöm. Nem emberi lények, hanem roppant különlegesek. Csak az miatt érzem magam nagyon felelőtlennek, hogy milyen világba fognak beleszületni. Vajon garantálni tudom nekik a biztonságot? Bosszant, hogy ilyen tehetetlen vagyok, míg másoknak ott a szuper démoni erejük, vagy a lángoló fegyverük, vagy…

Hirtelen belém hasított egy gondolat! Ha a Hatalmasok képesek ilyen fegyvert létrehozni, akkor talán én is. Elvégre bennem is van Angyal-vér. Sietve magamra kapkodtam pár ruhámat, ami még jó volt, majd kilépve az önkéntes száműzetésemből, Roger nevét kiabálva rohantam végig a házunkon. Apám a könyvtárban volt, olyan szélsebesen tépte fel az ajtót, mintha égne a ház.
• Destiny, mi történt? Van itt valaki? – Szeme idegesen cikázott végig a folyósón, teste megfeszült a koncentrálástól.
• Nem, dehogy. Beszélni akartam veled.
• Velem? – kérdezte döbbenten. Bizonyára tudja, hogy azért még haragszom rá.
• Nem mehetnénk be?
• De, dehogynem. Gyere. – A hátamra tett kézzel beterelt az ajtón, de még egyszer körbepillantott a folyosón. Mintha bárki be tudna jutni ide. Olyan ez a ház, mint egy erőd, amióta megtámadtak.

A szobában mindenféle régi könyv volt, az íróasztalon pedig ezer évesnek tűnő példányok hevertek. Nem tudtam elolvasni, mi áll benne, mert a Rúnákkal írott könyv volt. Roger magyarázatot keres az állapotomra, de nem hiszem, hogy ez valaha megtörtént volna. Minden Nephilimet kiirtottak már, Démonokkal meg nem szoktam amúgy sem szoros kapcsolatot ápolni. Hátra fordulva végig néztem Rogeren, és szörnyű látványt nyújtott. Szeme alatt hatalmas sötét karikák, arca beesett, ugyan az a ruha volt rajta, ami két napja. Ezek szerint ő a könyvtárba zárkózott be. Szemében kétségbeesés volt, és hatalmas bűntudat. Szerinte az ő egykori gyarlósága miatt jutottunk el ide. Nem volt neki elég Isten mellett élni, és most visszafizeti a kölcsönt.
• Szóval, Des, miről akartál beszélni?
• Meg akarom tanulni, hogyan védhetem meg magam. Láttam már két Hatalmast, és Téged is, és én is akarok lángoló fegyvert magamnak. Nem akarok megint csak futni, és menekülni. Nem csak az én életemről van szó.
• Biztos, hogy ezt akarod? Nem kell neked harcolnod, én itt vagyok, megvédhetlek … - kezdett érvelni Roger, de a dühös pillantásom félbeszakította.
• Nem lehetsz mindig mellettem, úgyhogy inkább csak mond el, hogy működik ez a lángoló kard dolog.

Roger idegesen beletúrt a hajába, úgy tűnik, ez lett az új szokása. Türelmetlenül vártam, mikor mond már valamit, de a percek csak teltek, így dobolni kezdtem a lábammal. Már feltűnően akartam sóhajtozni, jelezve, hogy én is itt vagyok, amikor szenvedélyes tekintete megállapodott rajtam.
• Igazad van, Destiny. Meg kell tanulnod mindent. Nem lesz egyszerű, mert komoly koncentrációt igényel, de talán a te állapotodban is sikerülni fog. Talán még a terhességed a hasznunkra is válhat. – Értetlenül néztem rá, mire leült velem szemben, kezét a hasamra tette. – A benned növekvő gyerekek a két világ legkülönlegesebb lényei. Kapocs az Alvilág és az Angyalok között. Magukban hordozzák mindkét faj erősségét, de a gyengéiket is valószínűleg. Amíg a méhedben vannak, te is eggyé válsz velük, az ő erejük a tiéd is, és ez fordítva is igaz. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért menekültél meg a Hatalmas elől. És most jöttem rá a válaszra!
Roger vidáman felpattant, mintha nem lennék hatalmas bajban. Remélem, tényleg jó híre van.
• Az egyik gyerek nagyon tehetséges. A Hatalmast irányította. A kezében tartotta, és emiatt nem támadt rád. Ritka adottság az ilyen, de épp ezért veszélyes. – Napok óta először húzódott mosolyra a szám. Ez reményt ad, hogy a gyerekek mégis csak túlélhetik ezt az őrült világot. – Destiny, ne örülj ennyire előre. Mint mondtam, veszélyes. Ez az adottság nem az Égieknek adatott meg. Ez az erő az Alfák sajátja, tehát akármelyikük is az, több benne a démoni erő, ami még a későbbiekben sok bajt okozhat.

Reményem halványan felsejlő lángját ebben a pillanatban fújta el egy tomboló vihar. Hiába van szuper adottsága a babámnak, ha ez a sötét oldal csábítását jelenti számára. Elég lesz az én szeretetem, hogy elég erős legyen ellenállni az Alvilágnak, vagy az apjának? Nem engedhetem, hogy Damien a közelébe jöjjön a gyerekeknek, nekem kell kézben tartanom a jövőjüket.
• Hogyan tudok lángoló fegyvert szerezni magamnak? – kérdeztem gyorsan, mielőtt újra kétségbeesek.
• A rövid, velős verziót akarod hallani, vagy kezdjük az elejétől?
• Nem nagyon érek rá, úgyhogy csak tömören.
• Rendben. Nos, a megoldás egyszerűbb, mint gondolod. El kell képzelned, hogy mit szeretnél. Sok gyakorlásra van szükség, és akkor meg tudod jeleníteni bármilyen helyzetben a szárnyaidat, valamint a fegyveredet. Sajnos szárnyakkal nem tudom megmutatni, mivel az enyémet már letépték, de itt a kard. – Amint ezt kimondta, meg is jelent a kezében a fegyver, amit lángok nyaldosnak. Elbűvölve néztem a tűz táncát, míg egyszer csak el nem tűnt. – Fontos, hogy mit képzelsz el először, mert utána mindig az lesz a fegyvered, gyakorlatilag egy rész belőled. Nem tudom, hogy nálad milyen lesz a láng, a gyerekek miatt. Az én kardomon, illetve mindenki másén a tűz démoni eredetű, mert csak ezzel tudjuk őket legyőzni. Egy Angyal lopta el tőlük a tüzet sok sok évezreddel ezelőtt. Mivel most benned is van ebből a sötét erőből… Hát, nem tudom, ebből mi lesz. - Csak most jutott el a tudatomig, hogy tátott szájjal bambulok. El kell képzelnem mindent? Ilyen ereje lehet csak a képzeletünknek?
• Ki akarom próbálni! – Pattantam fel tettre készen.
• Amikor megjelentek a szárnyaid, véletlen védekezési reakció volt, de most neked kell őket láthatóvá tenni. Képzeld el az a különleges, légies, selymes, de mégis erős anyagot. Hozzád tartozik, a lényed része, lásd magadat velük.

Roger hangja halk duruzsolás volt, miközben behunyt szemmel koncentráltam. Próbáltam minél erősebben emlékezni arra az érzésre, amikor megérintettem őket, hogy milyen erősnek éreztem. Lassan megjelent a szemem előtt egy kép róla, a hófehér tollakról. Gyenge bizsergést éreztem a lapockáimon, majd pedig kinyitottam a szemem. Roger mohó szemekkel nézett rám, tudtam, hogy sikerült.
• Hihetetlen! Még soha nem láttam ilyen fehér, tiszta szárnyakat. Most pedig képzeld el, ahogy megmozdítod. Csak próbáld összezárni őket.
Oldalra pillantva láttam a szárnyaim végét, de még mindig elbűvölt. Ismét behunytam a szemem, és elképzeltem őket összezárva. A válasz egy halk susogás volt, magamban is éreztem a mozdulatot. Olyan, mintha a lelkem mozgatná őket.
• Remek, nagyon ügyes vagy. Ha később még gyakorolsz, gyorsabban fog menni. Most pedig jöjjön a fegyver. Azt már nehezebb megteremteni, mert a Nephilimek csak félig Angyalok, jobban kell koncentrálnod. Hunyd be a szemed, és lélegezz mélyeket. Csak a légzésedre koncentrálj, zárd ki a külvilágot. – Követtem apám utasításait, már egyre nyugodtabb voltam. – Most pedig képzelj magad elé egy kézifegyvert, de ne tudatosan válassz, ami először megjelenik előtted, az lesz az igazi. Ha ez megvan, akkor tartsd meg a képet, jegyezd meg minden egyes milliméterét. Érintsd meg képzeletben, forgasd meg a kezedben. Ha ő a neked való, olyan könnyűnek érzed majd, mintha egy pihét tartanál. Bólints, ha sikerült. – Alig láthatóan bólintottam, féltem, hogy elvesztem a kapcsolatot. – A nehezebb része most jön. Ha elsőre nem sikerülne, akkor sincs semmi baj, még megpróbálhatjuk. Mivel már láttál lángoló kardot, képzeld el magad előtt ezt a ritmusosan táncoló tüzet, de a fegyvered képét se engedd el, markold erősen. A tűzzel együtt kell élned, tehát engedd, hogy a szíved ritmusára mozogjon. Fogadd be a lángolást, még ha nem is kellemes. – Próbáltam csinálni, amit mond, de az énem egy része tiltakozott ez ellen, elvégre démoni eredetű dologról van szó. Hosszú küzdelem volt, de végre sikerült. – Ha a tűz a te ritmusodra ég, akkor engedd, hogy beborítsa a fegyvered, hadd ölelje körül. Amint a kettőből egy lett, vedd a kezedbe, de most ne csak gondolatban nyúlj érte! Érezd a markolatát, a pulzáló energiáját.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Gondolatban kézbe venni természetes dolog volt, de meg is teremteni, nagyon nehéz. Erősen koncentráltam, de mintha mindig eltűnt volna a kép. Éreztem, ahogy az izzadtságcseppek kiülnek a homlokomra, a légzésem is nehezebbé válik. Már kezdtem mérges lenni, amikor végre sikerült megérintenem. Végre igazán a kezemben tarthattam. Vártam még pár pillanatot, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Vettem egy mély levegőt, és lenéztem a karomra. Elégedett mosoly szaladt fel az arcomra sikerem láttán. A tudatom határán érzékeltem, hogy Roger elképedt tekintettel néz rám, de megértettem őt. Az ostorom két méter hosszú volt, kecsesen kanyarodott lefelé, miközben halványkék lángú tűz vette körbe. Olyan volt, mint egy tünemény. A kék lángok lágyan nyalogatták az ostort, mintha az lenne a fegyver lelke. Felemeltem egy kicsit a kezem, mire mintha a fegyver is életre kelt volna, lehetséges veszélyforrást keresve. Olyan könnyű volt, mint egy papírlapot tartani a kezembe. Kíváncsiságtól vezérelve megérintettem, hogy vajon éget – e. Félve nyúltam felé, elvégre kiszámíthatatlan, Roger lélegzete is elakadt. Remegő ujjaim elérték a lángok peremét, mire csak jóleső melegséget éreztem. Nem volt semmi kellemetlen érzés, csak a meleg simogatás.
• Létezésem során még soha nem láttam kék lángokat. Semmi feljegyzés nincs ilyen színű lángokról. – Roger hangjában félelemmel vegyített igazlom volt. – Nem tudom, hol rejlenek a képességeid határai, Lányom, de biztosan meg fogod tudni védeni magad.
• A Rúnák? Azok mire jók? Miért rajzoltál fura jeleket az ajtókra és ablakokra?

Roger fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, majd elővett egy könyvet.
• A Rúnák az ősi nyelv jelei. Minden régi szöveg ezzel van írva, a történelmünk is. Több évezreddel ezelőtt az Alvilágiak és az Angyalok békében éltek, bármilyen hihetetlen. Megvolt köztünk az összhang, nem volt versengés a lelkekért, csak megjelentek az Alfák, akiknek maguk is Démonok voltak, de szívükben hihetetlen gonoszság lakozott. Minél nagyobb birodalmat akartak, több lelket maguknak tudni, mert véleményük szerint minden ember esendő és nem tanulnak a hibáikból, így örök kárhozatra kellene ítélni mindenkit. Elhintették az eszméiket az Alvilágban, és seregben vonultak az Angyalok ellen. Urunk tudta ezt, és létre hozta a védelmező Rúnákat, amiknek segítségével elzárta az utat az Alvilági horda elől. A Rúnák száma egyre szaporodott, a Hatalmasok magukon is viselik egy részét. Ezzel plusz erőre tesznek szert, ahogy Te is. A Te hátadat is Rúnák díszítik, de mint már mondtam, nem értem a fekete jeleket. Amiket én rajzoltam, védelmet biztosítanak gyengébb Hatalmasok ellen, és a Démonok ellen. Alfákkal nem tudnék mit kezdeni, ellenük nem lehet védekezni.
• Mi található rajtam?
• A fehér Rúnák a rejtőzködést, erőt, és a nevedet jelentik. Segítenek egy kicsit elbújni az Alvilágiak elől, az Angyalok erejének nagy részét is megkaptad, csak a teleportálást nem.
• Ohh – hangzott az értelmes reakcióm. Ez a világ sokkal bonyolultabb, mint képzeltem.

Miután rövid betekintést nyertem a világomba, sokáig csak ültünk, és próbáltuk megemészteni a látottakat. Annyi kérdés cikázott a fejembe, és olyan jó lett volna, valakivel megosztani, Vele, de erre nem kerülhet sor. Hallottam, hogy valaki bejön, az öcsém nagyon kiáltva köszön a házban, majd az emelet felé trappol. Egy gondolat szöget ütött a fejemben, mire villámgyorsan felugrottam a székről. Roger kérdőn nézett rám, mire én alig suttogva tudtam kimondani, mire gondolok.
• Te jó ég, Lucas… Mi van… Mi van, ha ő is? Akkor veszélyben lehet. Apu… Lucas, el kell neki mondani… - fulladozva dadogtam, magam sem értem, mi okozta ezt a pánikot. Mintha egy hatodik érzékem megsúgta volna, hogy valami baj lehet a testvéremmel.
• Ő fiatalabb nálad, Destiny, nála még nem indulhat el a folyamat. Kell egy kiváltó ok, ami aktiválja … - Roger nyugtatónak szánt szövegét egy hangos csörömpölés szakította félbe.
Ijedten téptük fel a könyvtár ajtaját, majd a folyosóra kiállva fülelni kezdtünk. Hangos sikoly süvített végig a feszült csenden. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, Roger arcából kifutott minden vér, míg az én lábaim remegni kezdtek.
• Lucas – üvöltöttem hangosan, miközben botladozva rohantam fel a lépcsőn.

3. fejezet- Hurrikán

„No matter how many times that you told me you wanted to leave.
No matter how many breaths that you took you still couldn't breathe.
No matter how many nights that you lied wide awake to the sound of the poison rain.

Where did you go? Where did you go? Where did you go?

Heart beat, a heart beat, I need a... heart beat, a heart beat...

Tell me would you kill to save for a life?
Tell me would you kill to prove you're right?
Crash, crash, burn let it all burn.
This hurricane is chasing us all underground.”
(30 Seconds to Mars: Hurricane)


Próbáltam minél jobban a hátam mögé nézni, még mindig nem fogtam fel, hogy ez valóság. Szárnyaim vannak! Már ott álltam a kis sikátorban legalább negyed órája, de még mindig nem hittem el. Nem mertem őket megérinteni, mert ha a kezem csak a levegőt markolja, akkor tuti, hogy megőrültem, de valahogy mégis meg kell bizonyosodnom, és hajtott a kíváncsiság is. Vettem jó pár mély levegőt, miközben megmozdítottam a karom. Nagyon lassan mozogtam, amikor az oldalamnál pihenő szárnyért nyúltam. Remegő kezem nem sokat segített a helyzeten, de végre megéreztem az ujjbegyeimnél a szárnyam. Amikor már az egész tenyerem végigsimított a selymes tollakon, hatalmas megkönnyebbül sóhaj hagyta el a számat. Életembe nem éreztem még semmit ilyen simának, de ugyanakkor erősnek is. A fehér tollak tökéletesen simultak egymásba, nem voltak kiálló pihék sem. Nem szokásos értelembe vett tollak voltak, inkább mintha folyékony selyem lenne.

A szívem a fülemben dobogott, mire hirtelen széttárult a szárnyam. Egy pillanatra megijedtem, és megpróbáltam összecsukni őket, de nem sikerült. Remek, még irányítani sem tudom. Miután kigyönyörködtem magam bennük, elfogott újra az aggodalom. Mi van, ha valaki jár erre, és meglát? Chicago nagy és őrült város, sok dolgot nem vesznek észre az emberek, de ez azért elég feltűnő. Nyugtalanság fogott el, mintha valaki figyelne. Jobbra – balra kapkodtam a fejem, egy vicces rajzfilmfigurára hasonlítva ezzel. Bármennyire fókuszáltam, nem láttam semmit. Összeszűkült szemmel kémleltem a sikátort, amikor egy tompa puffanást hallottam nem messze tőlem, majd pedig édes, virágos illat kúszott be az orromba. Szívemet elöntötte a félelem, minden idegsejtem ordított, hogy fussak, vagy repüljek el. Oldalra fordítottam a fejem, számat néma sikoly hagyta el.

A velem szemben lévő férfi hatalmas volt, izmos, és félelmetes. Fekete angyalszárnyai fenyegetően terültek szét mögötte, még inkább nagyobbá varázsolva őt. Kék szeme dühösen villant, sütött belőle az undor. Halk morgás hagyta el a torkát, majd megjelent a kezében a lángoló kard. Határozott lépésekkel indult el felém, miközben én magamat átkoztam, hogy miért nem tudok megmozdulni. Már csak néhány lépés távolság volt köztünk, amikor égni kezdett a hátam, mintha valaki forró késsel karcolna bele valamit. A fájdalom teljesen lekötötte a figyelmem, és hangosan felordítottam. Tudatom határán érzékeltem, hogy ez a reakcióm a támadómat nagyon meglepte, megállásra késztetve őt. Térdre rogytam, hangosan zihálva vettem a levegőt, amikor a fájdalom hirtelen megszűnt. Amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. A szívemre szorítottam a kezem, ami még mindig kétségbeesetten verdesett a mellkasomban.

Mikor meghallottam a közeledő lépteket, térdelve felpillantottam az előttem tornyosuló alakra. Más helyzetben kifejezetten jóképűnek találtam volna, a szárnyak csak még angyalibbá tették, hiába játszottak fekete színben. A kezében lévő penge nagyon forrón lángolt, az arcomon éreztem a melegét.
• Kelj fel, Nephilim! Ne térdelj úgy egy Hatalmas előtt, mint egy kutya! Legyen benned annyi tisztelet, hogy szembenézel a halállal! – Hangja tele volt fölényeskedéssel, arroganciával, mintha egy undorító féreggel beszélne.
Szavai hallatán az eddig elfojtott düh elkezdett kitörni belőlem. A félelem és a gyerekeim iránt táplált szeretet mintha megsokszorozta volna az erőmet, teljesen elfeledtetve velem, hogy fegyvertelen vagyok egy Hatalmassal szemben. Ráemeltem dühvel és határozottsággal teli tekintetemet, és vártam, hogy lesújtson a lángoló kardjával.

A Hatalmas felemelte a fegyverét, de mikor tekintetünk összefonódott, zavarodottság lett úrrá rajta. Olyan kifejezéstelen tekintettel nézett rám, mintha elfelejtette volna, hogy miért jött. Mereven bámult rám, miközben felkeltem, szeme követte az enyémet. Semmi elképzelésem nem volt arról, hogy mi, vagy ki állította meg, de hálás voltam. Bizonytalan, botladozó léptekkel mentem el mellette, gondolván jobb nem itt várni, és megtudni, meddig tart a szerencsém. Amikor fordultam, ő is velem mozgott, de a fegyver már eltűnt a kezéből. Elléptem tőle, de ő nem mozdult, mintha odaszögezték volna. Egyre távolodtam tőle, mikor kezdett megváltozni az arckifejezése. Szerencsémre már kiértem az utcára, amikor a tekintete kitisztult, és egy fejrázással magához tért. Szeme szikrákat szórt távolodó alakom láttán, kezében újra fenyegetően megjelent a penge, jelezve, hogy ezzel még nincs vége, majd egy elegáns ugrással ellökte magát a földről, és elszárnyalt a messzeségbe.

A megkönnyebbülés úgy árasztott el, mint egy forró nyári zápor. A lelkemről leszakadt a mázsás súly, kezem a hasamra siklott. Halvány mosoly játszott az ajkamon, de valami nem stimmelt. Hallottam az autók zaját, az emberek beszélgetését, a léptek sokaságát. Kinn vagyok az utcán! Úgy kaptam fel hirtelen a tekintetem, mint egy riadt kismadár, és a környezetemet kezdtem vizsgálni. Figyeltem az emberek arcát, mit látnak, ha rám néznek, de nem mértek végig, inkább furcsán vizslató tekintetem zavarta össze őket. Tényleg ennyire vakok lennének? Hátranyújtottam a kezem, a szárnyaimat kutatva, de nem volt ott semmi. Amennyire emberileg lehetséges, végigtapogattam a hátam, de semmi. A ruhám volt kiszakadva a lapockáimnál, de a fenséges szárnyaknak semmi nyoma nem volt.

Nem volt annyi időm, hogy elgondolkozzam rajta, hogy tényleg képzelődtem az előbb, vagy van valami fura működése a szárnyaknak, mert egy autó állt meg mellettem. Nem fogott el félelem, tudtam, ki ül a lesötétített ablakú járműben. Mély levegőt véve beszálltam, mert ez tűnt jelenleg a legjobb lehetőségnek.
• Hogy találtál meg?
• Éreztem, hogy megtörténik. – Válaszolta Roger megtört hangon. – Mellesleg az illatod is elárult. Nem volt nehéz, tudtam, hogy mit keressek.
• Az illatom? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
• Megváltozott. Nem vetted észre? – Megvetően felhorkantam.
• Persze, jobb dolgom sem volt, mint magamat szagolgatni, miközben hárman is az életemre törtek.
Amint kicsúszott a számon meggondolatlan kijelentésem, legszívesebben vissza is szívtam volna. Nem állt szándékomban őt is beavatni, de most már nem tudom elkerülni. Gratulálok, Destiny! Ismét nagyon következetes voltál. Lesütöttem a tekintetem, miközben vártam Roger kirobbanó haragját. A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, miközben én egyre kisebbnek éreztem magam, mintha újra három vagy négy éves lennék. A levegő is fagyossá vált, a bőr kiborsódzott a karomon.
• Tim, hajtson olyan gyorsan haza, amennyire lehetséges – adta ki az utasítást a sofőrnek, aki még inkább növelte ezzel a tempót.
Nem mertem apám szemébe nézni, inkább ökölbe szorított kezét vizsgáltam. Olyan erővel tartotta őket szorosan, hogy az csontjai szinte átfúrták a bőrét. Ha rápillantottam volna az arcára, tudom, mit láttam volna. Kétségbeesést, félelmet, dühöt és bosszút. Hiába próbáltam rá mérges lenni, amiért titkolódzott, és egész eddig hazugságban tartott, de nem tudtam. Azonban erről neki nem feltétlenül kell tudnia. Elérzékenyülnék, ha látnám rajta ezeket az erős érzelmeket, és úgy vetném magam a karjaiba vigaszt keresve, mint kislány koromban.

Teljesen átadtam magam a gondolataimnak, csak az autó lágy zökkenése rántott vissza a jelenbe. Már épp nyúltam volna, hogy kinyissam az ajtót, amikor Roger visszarántott.
• Előbb én – mondta ellentmondást nem tűrően. Miután kiszállt, láttam, hogy éles szemével végigtekint a környéken, majd pedig mélyeket szippant a levegőből. Egy pillanatra magam előtt láttam azt az Angyalt, aki egykoron volt. Hihetetlen erő sugárzott belőle, amivel akár még egy hegyet is megmozgathatott volna.
Mikor kinyitotta nekem az ajtót, szorosan maga mellett tartott, és hatalmas léptekkel vonszolt a ház felé. A bejárati ajtót gondosan bezárta, majd pedig fura kézmozdulatokkal hadonászott a levegőben, mintha írna valamit. Miután végzett, fejével a nappali felé intett, én pedig nem mertem vele ellenkezni. Leültem az egyik kanapéra, de mikor kényelmesen hátra dőltem, megint fájni kezdett a hátam. Eszembe jutott, hogy mit éreztem, amikor a Hatalmas megtámadott, de teljesen megfeledkeztem róla, eddig. Úgy ugrottam fel, mintha legalább tűzbe ültem volna bele. Roger kérdőn pillantott rám, majd mellettem termett.
• Ma megtámadott egy Hatalmas, és egyszer csak pokolian megfájdult a hátam. Azt hittem, hogy élve nyúzzák le a bőröm. – Már épp folytatni akartam, amikor apám a szavamba vágott.
• Vedd le azonnal a ruhád! – Tekintete szigorú volt, csak bólintásra futotta tőlem.

Nem volt nehéz a vállamon lecsúsztatni a már amúgy is megrongálódott ruhámat, de a fájdalom, ahogy az anyag végigcsúszott rajtam, elég megviselő volt. Elhúztam a hajam, hogy jobban lássa a hátam, de a válasza csak egy tüdőben bennakadó lélegzet volt. Elfogott a félelem. Nem tudom, mi történt, de Roger még mindig nem vett levegőt.
• Apu, hátul nincs szemem, kérlek, mondj már valamit!
• A Jelek … ez hihetetlen!
Szembe fordultam vele, de megijedtem a tekintetétől. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Próbáltam megérinteni, de ő elhúzódott, és egy nagyobb méretű tükörrel tért vissza, majd odavonszolt a nappaliban álló hatalmas darab elé. Belenézve nem döbbentem meg magamon, tudtam, hogy szörnyen nézek ki. A tekintetem a hasamra vándorolt, és újra elmosolyodtam, amikor megláttam növekvő pocakom. Örömöm azonban csak addig tartott, amíg Roger fel nem emelte a másik tükröt, és meg nem láttam a hátamat.

A bőröm úgy nézett ki, mintha most jöttem volna ki egy tetováló szalonból. Fel volt duzzadva, és piros volt, ám nem ez volt a legszembetűnőbb. Egy nagyon bonyolult mintázat futott végig rajtam, helyenként fehér színnel, máshol feketével. Ha nem lettem volna teljesen ledöbbenve, valószínűleg gyönyörűnek tartottam volna. Az egész a nyakamtól indult ki, és úgy ágazott szerte – szét, mint egy fa lombja. A szárnyaim helyét két rózsaszín heg jelezte, amit lágyan körbe ölelt a fehér tetoválás, a fekete tényleg csak helyenként tűnt fel a fehér remekműben, mint egyfajta figyelmeztetés. Soha nem láttam még ezt az írást, még az egyiptomi hieroglifákra sem hasonlított, de mégis magaménak éreztem. Próbáltam minden egyes jelet az elmémbe vésni, de Roger leengedte a tükröt, majd pedig finoman a vállamra segítette a ruhámat.
• Mi ez a valami a hátamon?
• Ahogy már mondtam, Jelek. Az Angyalok és az Alvilágiak különleges írásának a jelei, nevezhetjük őket akár Rúnának is. A hátadon rengeteg védelmező Rúna van, ami tehetséggel áld meg, de sok figyelmeztető is. A származásod is ott van, de a fekete Jeleket nem értem. Az a szín az Alvilágot hivatott jelképezni.

Éreztem, hogy eltátom a számat a döbbenettől, de ahhoz is zsibbadt voltam agyilag, hogy becsukjam. Magamban újra és újra lejátszottam a beszélgetést, de nem tévedtem. Mégis jól hallottam mindent. Oké, ez már kezd egyre súlyosabb lenni. Terhes vagyok, mindenféle fura szerzet vadászik rám, a Hatalmasoktól elkezdve az Alvilágiakon át. Hangos, fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat. Bárcsak Damien velem lenne… Damien! Hiszen ma láttam őt! A szívembe belemarkolt a veszteségemnek a fájdalma, de védekező ösztönöm is egyszerre feléledt szerelmem miatt. Túl sok érzelem egy napra, a fejem is lassan kezdett megfájdulni. Mi történhetett a férfivel, akiért feláldoztam volna mindenem? Bármennyire is kellemetlen, meg kell kérdeznem, remélem, Roger tudja rá a választ.
• Amit most kérdezni fogok, arra mindenképp őszintén kell, hogy felelj. Fájni fog a válasz, de tudnom kell mindent – mondtam határozottan, mire ő csak bólintott. Nagy levegőt vettem, majd remegő ajkakkal ejtettem ki a szavakat. – Mi történt Damiennel?

Miközben Roger mesélt, a szavak mindegyike késszúrás volt számomra. Az agyam hihetetlen sebességgel dolgozta fel az információkat, pedig én most zsibbadtságra vágytam volna. Az apám lelke kellett neki, de miattam nem akarta megtenni, de mégis elvette tőle az én érdekemben. Ezt utáltam a legjobban. Honnan tudta, hogy nekem mi az érdekem? Nem kérdezett meg, nélkülem döntött, örök kárhozatra ítélve apámat, engem és a gyerekeinket. A döntésének következményeként az ellenségem lett, akinek az a célja, hogy elpusztítson. Nem engem lát, a szerelmét, a nőt, akiért mindent feladott, hanem egy Nephilim-et, egy korcs fajt. Keserű epe gyűlt a számban, legszívesebben hányni lett volna kedvem. Valamennyire magamra erőltettem a higgadtság álarcát, igyekeztem keménynek mutatkozni. Türelmesen megvártam, amíg Roger elmesél mindent, majd pedig a szobámba távoztam. Ő még szeretett volna beszélni róla, hogy minél jobban megértsem, de képtelen lettem volna sírás, vagy kiáltozás nélkül kibírni.

A szobámba érve az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem. Érzelmek eddig soha nem ismert áradata kavargott bennem, miközben a kandalló felé lépkedtem. Nehéznek éreztem magam, mintha a vállamon mázsás súlyok lennének. A pillantásom a közös fotónkra tévedt, amin a kamerába mosolygok, de ő engem figyel. Tekintete tele szerelemmel, féltéssel, vággyal. Micsoda hazugság! Már ekkor tudta, hogy a kapcsolatunk halálra van ítélve! A kezembe vettem a képet, majd hangosan beszélni kezdtem hozzá.
• Elraboltad az énemnek egy részét, emiatt nem vagyok önmagam. Soha nem leszek olyan, mint régen. Szavaid éles késként hasítottak a bőrömbe, felszakítva ezzel a lelkemet. Olyan mélységekbe taszítottál, ahonnan nem látom a fényt. Ezt akartad nem? Megalázni, és elvenni tőlem azt a keveset is, amit magaménak mondhattam. De tudod mit? Tévedtél! Erősebb vagyok, mint hiszed. Az irántad érzett düh táplálja a szívemet, keserű adrenalinnal elárasztva az ereimet. Ez ad nekem erőt ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a sötétséget, Téged. Mikor az érzelmeim tengeréről elvonul a vihar, akkor hagyok magamnak egy lélegzetvételnyi időt a szomorúságnak.
Hatalmas könnycseppek peregtek le az arcomon, miközben kivettem a keretből kettőnk emlékét, és a tűzbe dobtam. Néztem, ahogy megsemmisül a kép, és közben arra gondoltam, hogy csak magamra számíthatok. A bennem növekvő életekért kell kitartanom, és fel kell vennem a harcot. Igen, nem ülhetek tétlenül. Meg kell védenem magam, és a gyermekeimet, még ha az ellen is kell küzdenem, akinek a szívemet adtam.

2. fejezet – Angyalok

Kedveseim!

Elkészültem a második fejezettel, ami bevallom, nagy erőfeszítésembe került. A fejezetben leírtak közben néha folytak a könnyeim, annyira együtt éltem a történettel, Destinyvel. Remélem, hogy Ti is érezni fogjátok, amit én, nagyon szeretném ezeket az érzéseket hitelesen átadni Nektek.

Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást a fejezethez!



„When I’m feeling weak
and my pain walks down a one way street
I look above
and I know ill always be blessed with love
and as the feeling grows
she breathes flesh to my bones
and when love is dead
I’m loving angels instead”
(Robbie Williams: Angels)


• Te mit keresel itt? – kérdeztem már másodszorra minden egyes szótagot megnyomva.
Rémült voltam, zavart, és még mérges is. Szinte a fogaim között sziszegtem ki ezt a mondatot.
• Destiny – kezdte apám halkan, miközben közelebb lépett felém. – Tudom, hogy már régen el kellett volna mondanom. Destiny, kérlek, nézz rám.
• Ne közelíts! Ki vagy te?
Apám arcán a ráncok összeszaladtak, láttam rajta, hogy mennyire gondterhelt. A légzésem kissé csillapodott, kezemet még mindig a hasamon tartottam, mintha az érintéstől védve lennének a gyermekeim. Áruló könnyek kezdték el marni a szemeimet, amik inkább a düh könnyei lettek volna. Roger habozott, mintha azon gondolkozna, hogy mennyit mondjon el nekem.
• Eszedbe ne jusson hazudni! Egész életemben átvertél. Most ez egyszer legyél férfi, és légy őszinte hozzám! Egyáltalán az igazi apám vagy?
A kérdésem miatt fájdalom suhant végig az arcán, amitől egy pillanatra bűntudatot éreztem, de a bennem tomboló, féktelen düh nagyobb volt ennél.

Roger fáradtan rogyott le a közeli kanapéra, észre sem vettem, hogy eltűnt a kezéből a lángoló kard. Nem kellett volna félnem a saját apámtól, de nem bírtam közelebb lépni. Hirtelen már nem az a férfi volt, akit egész életemben ismertem.
• Destiny, ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint hinnéd. A világ nem csak fekete – és fehér. Sok olyan dolog van, aminek a létezéséről az ember nem is tud. Ahhoz, hogy megértsd, vissza kell mennem a történések elejére.
Rám nézett, tekintetében feszült várakozás ült, de én csak bámultam rá, egy arcizmom sem rezdült. Meg kell tudnom mindent, és ha ennek az az ára, hogy elutasító vagyok, akkor legyen.
• A Teremtés idején az Angyalok nagyon elégedettek voltak, övüké volt a paradicsom, de a nagyravágyás mindig is ott lakozott a szívükben. Nem voltak emberi lények, de rendelkeztek emberi tulajdonságokkal. A legerősebb ezek közül a féltékenység volt. Az Angyalok egy csoportja irigyen figyelte az embereket, akiket Isten korlátlan szabad akarattal ruházott fel, míg ők nem tehették azt, amit szeretnének. Lucifer megelégelte ezt az állapotot, és híveket gyűjtött maga köré. Elhitette velük, hogy le tudják verni Isten hatalmát, és ezzel megszűnik fölöttük az uralkodás. Sokan követték őt, de ha több százan lettek volna a Lázadáskor, akkor sem lett volna sikerük. Isten hamar leverte a támadást, de szeretetéről biztosította a felkelőket. – A fejemben csak úgy bolyongtak az információk, a hányinger is kerülgetett. Kezdtem attól félni, hogy apám megőrült. Amikor Isten szeretetéről beszélt, fájdalmas grimaszba húzódott az arca, mintha a gyűlölet jeleit akarná elrejteni. – Nem ölte meg a lázadókat, hanem csak letaszította őket a Földre. Az Angyalok ezen csoportja új nevet kapott, ők lettek a Bukottak. Letépték a szárnyaikat, de a képességeiket nem tudták elvenni. A büntetésük súlyát eleinte nem érezték, hiszen teljesült a vágyuk. Szabad életet élhettek a Földön, elvették, amit kínáltak nekik. Azonban több száz évnyi lét után kezdett ez is monotonná válni. Lucifer, akinek a szárnyait angyalpengével vágták le, az Alvilágba került, hiszen egy Angyal esetében ez a fajta büntetés létezése végét jelenti, de ő nem kerülhetett vissza Istenhez. Ő odalent is társaságot talált magának az Alfák személyében, akik a lenti világot irányítják. Sok Bukott felkereste Lucifert, hiszen ő volt a vezetőjük, még mindig segítséget, tanácsot vártak tőle. Többen panaszkodtak neki, hogy szeretnének valami maradandót, mert körülöttük mindenki elmúlik. Lehetőségként megkapták, hogy képesek nemzeni, valamint öregednek is, de csak egy ember mellett maradhatnak örök életükben. Az ajánlat nagyon egyszerű volt, mindenki kérdés nélkül belement, de senki nem kérdezte, hogy mi az ár. A Bukottak a lelkükkel fizettek ezekért a kegyekért, haláluk után pedig az Alvilágba kerültek.

Hisztérikusan felkacagtam. Akármi is ez, biztos nem velem történik. Angyalok, Alvilágiak, Lucifer? Honnan van ez a sok butaság? A támadóm biztos csak egy betörő volt, vagy csak a képzeletem szüleménye.
• Szép kis esti mese volt, de már rátérhetnél az igazságra. Nem tudom, most milyen oktatóanyaggal akarsz fárasztani, de arra nem vagyok kíváncsi. Csak az igazságot akarom.
• Destiny, nem hazudok neked. A Bukottaknak gyerekeik születtek, akik emberek ugyan, de megkapták az Angyalok képességét. Ők lettek a Nephilimek. A megmaradt Angyalok egy csoportja, a Hatalmasok üldözni kezdte őket a teremtőjükkel együtt. Mindössze egy Nephilim és egy Bukott maradt életben. Amit mondok nem mese, Des. Komoly veszélyben vagy, és mindez csak az apád egykori sóvárgása miatt.
• Te megőrültél! – Minden idegsejtem tiltakozott az elmondottak ellen. Eddig hazugságban éltem volna?

Roger nem mondott semmit, csak levette a pólóját, és hátat fordított nekem. Százszor láttam már ezt a sebet a hátán, a fordított V alakot, de hittem neki, amikor azt mondta, hogy a háborúban szerezte.
• Ez nem lehet – suttogtam alig hallhatóan. A seb vonala szinte égette a szememet. A világ forgott körülöttem, minden homályossá vált, aztán csak jött a zuhanás.


Fájt a fejem, a gyomrom kavargott. Alig bírtam kinyitni a szemem, a felüléssel nem is próbálkoztam. Körülnéztem, és még mindig a lakásomban voltam. Már – már nyugodtan fújtam ki a levegőt, miszerint az elmúlt órák eseménye csak a meglódult képzeletem szüleménye, míg meg nem hallottam Roger hangját.
• Kicsim, jól vagy?
• Nem álom volt – krákogtam. A torkom, akár egy sivatag.
• Mit mondtál? – kérdezte, miközben a keze végigsimított az arcomon. Az érintésétől nagyon megijedtem, hiszen beugrott minden, amit mondott. Olyan sebesen keltem fel, hogy őt is kissé fellöktem.
• Te … nem vagy ember.
• Ahogy Te sem. Félig Angyal vagy. Nephilimnek születtél és ezen nem tudsz változtatni.
Megint úrrá lett rajtam ez az ismeretlen düh, ami miatt akár fel is tudtam volna robbanni.
• Nem akarlak még egyszer látni. Vissza akarom kapni a régi életem. Vissza akarom kapni Damient, és ezt a sok szarságot meg elfelejteni.
Kirohantam az ajtón, nem törődve Rogerrel, aki a nevemet kiáltozta. Úgy szaladtam le a lépcsőn, mintha mögöttem lángokban állna az épület. Úgy éreztem, hogy rám szakad, összenyom, a pánik miatt már nagyon levegőt sem kaptam. A szabad levegőre kilépve próbáltam annyi oxigént beszívni a tüdőmbe, amennyi csak emberileg lehetséges. Ember? Nem is vagyok az. Nem tartozom ide.

Felnéztem az égre, mintha onnét választ kaphatnék, de azt csak szürke, súlyos felhő borította, amiből már néhány esőcsepp is megérkezett, egybemosódva a hulló könnyeimmel. Úti célom hiányában csak elindultam az utcán, hagyva, hogy az eső teljesen eláztasson. Körülöttem mindenki sietett, igyekezett fedezékbe vonulni, míg én lassú, monoton lépésekkel mentem előre.

Nem tudom, mióta sétálgattam, de arra lettem figyelmes, hogy reszketek. Mindenem elázott, az idő is szelesebb lett. Körülnéztem, hogy hol lehetek, és a tüdőmben benn rekedt a levegő. Damien lakása előtt álltam. Felnéztem a magas épületre, ami most mintha az égig ért volna. Szürke színe teljesen egybe olvadt az égbolt szürkeségével. Nem kellett volna bemennem, de úgy éreztem, hogy ott most biztonságban lehetek. A lift szörnyű lassúsággal vánszorgott fel a huszadik emeletre, miközben a szívem egyre hevesebben vert. Keserűséggel töltött el a gondolat, mert most nem vár rám a viszont látás öröme.

Kilépve a liftből, megtorpantam az ajtó előtt. Az üresség vár rám odabent, a teret nem tölti be többé a lénye, az abból áradó szeretet, a mindig figyelő tekintet. Ha bemegyek, a lakás üres lesz, és nem fog nevetve köszönteni, majd a karjaiba zárni, mélyen beszippantani az illatomat, nem fog megcsókolni, a tekintetemben elveszni. Nem fogja álmában suttogni, hogy mennyire szeret, és a világon mindennél többet jelentek neki.

Újra eleredtek a könnyeim, és megállíthatatlan folyóként törtek maguknak utat. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, belépve még nagyobb lett a fájdalmam. Annyira üres nélküle minden. Hangosan zokogva botladoztam el a kanapéig, ahol tehetetlenül lerogytam.
• Miért mentél el? – üvöltöttem hangosan. – Miért hagytál magamra? Gyűlölni akarlak, de nem megy. Feledni akarlak, de akkor végképp elveszítenélek. Miért tetted ezt velem? Miért tetted ezt velünk? – Az utolsó mondatot már csak suttogtam.

Lefeküdtem a kanapéra, az ágyra képtelen lettem volna. Sokáig csak mereven bámultam magam elé, szinte szuggeráltam az ajtót, hogy kinyíljon, de nem történt semmi. A kimerültség miatt elaludtam, de még álmomban sem leltem nyugalomra. Apám által mesélt rémtörténetet láttam magam előtt leperegni. Ahogy az Angyaloknak letépik a fenséges szárnyaikat, ahogy letaszítják őket a Földre. Újra megjelent előttem a támadóm, kezében a lángoló karddal, és én csak futottam, futottam, amíg bírtam. A hasam már nagy volt, de elestem. Könyörögtem az előttem álló Hatalmasnak, hogy kímélje meg az életünket, de ő lesújtott ránk.

A fájdalomra ébredtem fel. Annyira valóságos volt. Ijedten kapkodtam a fejem minden irányba, hátha látok valamit, de a nappaliban nagyon sötét volt. A fal mellett tapogatva jutottam el a villanykapcsolóig, de amint világosság lett, kiderült, hogy nem vagyok egyedül.
Egy férfi állt az ablak előtt, magabiztos alakja szinte betöltötte az egész teret. A tudatom egy kis szeglete üvöltött, hogy fussak, meneküljek, de nem láttam értelmét.
• Ha Damient keresed, hiába jöttél ide. Nem tartom valószínűnek, hogy vissza fog térni.
• Most nem hozzá jöttem, Destiny. Miattad vagyok itt. – Alarick hangjától borzongás futott rajtam végig. Valami megváltozott benne. Nem ugyanaz az ember volt, akivel legutóbb beszéltem.
• Mit akarsz tőlem?
• Oh, semmi különöset. – Ahogy megfordult, egy néma sikoly hagyta el az ajkaimat. A szeme a barátságos kék helyett mélyvörös színű volt. Soha nem láttam ilyen szempárt, de ez biztosan semmi jót nem jelent. – Csak az életedet szeretném, Destiny.

Hátrálni kezdtem, míg ő mozdulatlanul állt, és csak vigyorgott. Nekimentem valaminek, amiről azt hittem, hogy a konyhapult, de nem az volt. Egy emberi test volt. Egy olyan valakié, akinek vonalai tökéletesen követik az enyémet, mintha egymáshoz lettünk volna teremtve. A következő levegővétellel bekúszott az orromba a jól ismert illat, ami most kissé füstösebb volt, de ez csak még férfiasabbá tette. A hiánya által keletkezett űr egy pillanat alatt eltűnt, itt van, hogy vigyázzon rám.

Csalfa reménnyel a szívemben fordultam meg, de a szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam az arcát. Meleg, szerelemmel teli barna tekintete helyett ő is vöröslő szemekkel nézett rám, arcán fura fintor volt. Keze az enyém után nyúlt, önkéntelenül nyújtottam ki neki. Gyengéd érintése helyett vasmarokkal tartotta a csuklómat, fájdalmat okozva ezzel.
• Miért is kell nekünk ez a Nephilim? – kérdezte a férfi, aki egykor Damien volt.
• Mert az Alfák azt mondták. Nem szokás kérdezősködni, hogy mit miért tegyünk. Ez is a vizsgád része.

Hirtelen magához rántott, szemeivel az arcomat vizsgálta. Éreztem, ahogy a rémület lesz rajtam úrrá, féltem életem legfontosabb személyétől.
• Damien. – Hangom nem volt több elhaló suttogásnál. Szemeim megteltek könnyel, elhomályosítva az arcát. Egy pillanatra mintha láttam volna a régi melegséget a szemeiben, de aztán visszaköltözött a zord álarc. – Kérlek, ne tedd ezt. Nézz rám!
Könyörgésem süket fülekre talált, erőszakosan odaráncigált az ablakhoz. Keze még mindig szorosan tartotta a csuklómat.
• Hogy csináljuk? – kérdezte szenvtelen hangon.
• Most kedvedre játszhatsz, Nagyfiú. Én magadra hagylak egy kicsit a fattyúval, de nem megyek messzire. – Alarick gúnyos kacajjal vonult ki a lakásból, tekintetét végig rajtunk tartva.


Visszafordultam Damien arcához, aki még mindig gyűlölettel telve nézett rám. A lelkem darabokra tört, egy emberi hulladék lettem pár nap leforgása alatt. Szabad kezemmel megérintettem az arcát, amire épp, hogy csak megrezdült. Ha ezek az utolsó pillanataim élve és vele, mindent el kell neki mondanom.
• Miért mentél el? Damien, minden egyes percben hiányzol, nem tudok nélküled élni. Kérlek, könyörgöm neked, nézz rám! – Ahogy rám nézett, először véltem valami bizonytalanságot felfedezni a szemeiben. – Soha nem is éltem nélküled. Te adtál értelmet mindennek. – Kérdő tekintete láttán még nehezebben jöttek a szavak, a könnyeimet próbáltam lenyelni. – Gyerekeink lesznek. Ikreket várok, akik a szerelmünk zálogai. Érzed ezt? – Megfogtam a kezét, és a hasamra tettem, mire ő úgy kapta el onnan, minta égetne a bőröm. Arca újra kemény lett, és elszánt, mire minden reményem elhagyott.
• Soha nem ismertelek Nephilim. A fattyúidnak is jobb lesz, ha nem jönnek a világra.

Ez a két mondat halottá tette a lelkemet. Hangjából sütött az undor, fulladozva kapkodtam a levegőt. Mikor látta, hogy milyen hatással van rám, gúnyosan elmosolyodott, majd az ablak felé fordított. Közel hajolt hozzám, majd egy erőteljes lökéssel áttaszított az üvegen.
Éreztem, ahogy a szilánkok felsértik a bőrömet, ahogy a gravitáció egyre inkább magához vonz. Könnyeim függönyén nem láttam semmit, csak a gyerekeim bocsánatáért könyörögtem. Miattuk kellene életben maradnom. A kislányom és a fiam számít rám. Tehetetlenül zuhantam, de nem lehet itt vége az életemnek. A gyerekeim!

Hirtelen fájdalom hasított a hátamba, és a zuhanás is mintha lassult volna. Oldalra kaptam a fejem és láttam, hogy két, hófehér szárny van az oldalamon. Idegennek éreztem, de ez volt az egyetlen lehetőségem. Elképzeltem, ahogy megmozgatom őket, mire mozogni kezdett. Becsukott szemmel próbáltam magam elé vetíteni a képet, ahogy sérülésmentesen leszállok a földre. Csigalassúsággal teltek a másodpercek, mikor végre a betont éreztem a lábam alatt. A szárnyak már szélesre tárva voltak a hátamon, hanem finoman összecsukódtak. Felnéztem az ablakra, ahol kizuhantam, de nem láttam fenn senkit. Hát mégiscsak igaz Roger története?

Our love, Madrid - avagy a két blogszökevény közös projektje

Egyszer volt, hol nem volt, volt két zugiró. Csendesen tengették a mindennapjaikat, míg egyszer ki nem pattant a fejükből az ötlet, hogy mivel lehetne még borzolni az imádnivaló olvasóik idegeit. Megszületett közös gyermekük, aki az Our love, Madrid nevet kapta. Meglepően fordulatos, humoros, szerelmetes történet. Ha kíváncsi vagy, hogy tengeti két, Magyarországról szabadult blogszökevény az életét a spanyol fővárosban, látogasd meg a blogot: Our love, Madrid

Figyelem! Csak saját felelősségre, kóros függőséget okozhat!

A büszke anyák:

Lea és Carrie