2010. február 9., kedd

2. fejezet - Féligazságok (2. rész)

A pincérlány átkísért egy külön helyiségbe, aminek rettenetes bűze volt. Mindenhol levendula, parfüm, illatosító szag. Förtelmes.
Kinyílt az ajtó, majd Debbie lebegett be rajta fényes köntösében. Arcán a mosolytól kis ráncok húzódtak meg. Halkan búgó hangon megszólalt:
• Szia Kedvesem, Debbie vagyok – majd helyet foglalt az ágyon. Intett, hogy üljek le én is. Láttam a szemén, hogy ínyére van a társaságom.
• Én Damien vagyok. Ahogy észrevettem, te vagy itt a sztár. – A nő csak elégedetten vigyorgott. Szemtől szemben mintha nem is ugyan az a nő lenne, mint akit a fotón láttam. – Elég sok rajongód van.
• Hát nem panaszkodhatom. – büszkélkedett Debbie. – De Szívem, ugye nem csak beszélgetni akarsz velem? Kétlem, hogy ezért fizettél volna ilyen sok pénzt.
Miközben beszélt, közelebb húzódott hozzám. Orrom megcsapta az alkohol, a cigi és az olcsó parfüm undorító elegye. A célom elérése érdekében nem húzódtam el tőle.
• Nem, Kedves, valójában üzletet ajánlanék neked.
A nő csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy folytassam. Ahogy belenéztem a halványszürke szemeibe, akaratlanul is eszembe jutott a lány és a ragyogó zöld szeme. Gyorsan elhessegettem a képet és folytattam.
• Hiába rejted az arcod a sminked alá, tudod te is, hogy itt már nem sokáig lesz helyed. Maximum pár hónapot adok neked, és jön egy újabb, fiatalabb generáció. 38 éves vagy most. Hiába nézel ki 34 évesnek, ez nem örökké tartó állapot. - A nő először dühösen nézett rám, majd elkezdte mérlegelni a szavaimat. Láttam rajta, hogy ez a legnagyobb bánata. Roppant hiú volt, ezért is éri majd korai halál. Tudtam, hogy ezzel foghatom meg.
• Édesem – kezdett tiltakozni – én örökre fiatal maradok. Ma már minden lehetséges. Az orvosok fel vannak készülve az ilyesfajta kérésekre.
• Hidd el nekem, ők nem tudnak mindent megadni neked. Az öregedés az emberi lét természetes velejárója. Az orvosok nem adhatnak neked örök fiatalságot.
• Lehet igazad van … - sóhajtott lemondóan – Damien, bármit megtennék ha örökre fiatal maradhatnék. Bármit ….
• Tényleg bármit megtennél? – a nő határozottan bólintott. Milyen egyszerű! – Én tudok megoldást kínálni neked erre a próblémádra.
Debbie szeme lázasan csillogott az örömtől, várta, hogy folytassam. Pedig ha valójában tudná, hogy mi vár rá … Ennek a gondolatnak az örömére gonosz mosolyra húztam a számat.
• Egyszerű a módszer. Semmi mást nem kérek tőled, csak a lelkedet. – döbbenten nézett rám, de nem tűnt ijedtnek. – Azt nem tudom, hogy meddig élsz, de ha most szerződést kötsz velem, akkor a lelked örökre fiatal marad, és a túlvilágon megtarthatod szenzációs formádat. Ott is ilyen ragyogó leszel, csinos és fiatal nő.
• A lelkem a fiatalságomért? Azért ez elég furán hangzik. Azért ez mégis csak a lelkemről szól … - Debbie arcán kissé bizonytalanság látszott.
• Édesem – lassan duruzsoltam a fülébe – az emberek a lelküket túlértékelik. Tulajdonképpen miért is van rá szükségetek? Eddig sem foglalkoztatok vele, mintha nem is létezne. Mi is a lélek? Nem tudjátok rá a megfelelő választ. Senki nem tudhatja. Mihez kezdenél vele?
Láttam rajta, hogy lassan emésztgeti a szavaimat. Hagytam neki időt, hogy átgondolja. Én már tudtam a válaszát, hogy nyert ügyem van.
• Így belegondolva tényleg nem nagy ár. Mit kell tennem?
• Csak annyit, hogy a szavadat adod és kezet fogsz velem. Ennyi az egész.
• A szavamat adom – kezdte Debbie – hogy a lelkem a tiéd lesz.
Kinyújtotta a kezét és én megfogtam az övét. Kissé megperzselte az érintésem, de ez ezzel járt. Felálltam, hogy búcsút vegyek tőle.
• Akkor Kedves, találkozunk az átkelésed napján. – bíztatóan rámosolyogtam, majd otthagytam Debbiet és a klubbot is.

Elégedetten tértem vissza a lakásomba. Lefeküdtem az ágyra és elgondolkodtam a történteken. Elég jól haladok, remélem erre az Alfák is hamar rájönnek, mert nekem a Föld maga a Pokol. Erre a gondolatra kissé elmosolyodtam.
Eszembe jutott Debbie is. Kissé meglepett a nő viselkedése. Az emberek nagyon alábecsülik a lelkük szerepét. Nem tudják, hogy minden energia a lelkükből származik, az életük forrása. Mégsem foglalkoznak vele. Azonban az ő energiájuk nem csak saját magukat táplálják, hanem kell az Alvilág működéséhez is. Nem tudják, mekkora hatalom ez.

Az idő gyorsan telt, csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kinéztem az ablakon. Az emberek, mint a hangyák, siettek a dolgukra. Monoton életet élnek, számomra minden nap ugyan olyan volt. Hol volt a változatosság, az élet értelme. Ha találomra megkérdeznék egy – két embert, egyik sem tudna rá értelmes választ adni. Megszületnek, megöregszenek és meghalnak.
Próbáltam belegondolni abba, hogy milyen lenne az életem, ha Cole nem jön elé értem. Valószínűleg ugyan úgy éltem volna, mint bárki más: munka, család, halál. Nem túl imponáló.
Nem tudom, meddig állhattam az ablaknál, de arra eszméltem, hogy szomjas vagyok. Mivel nem voltam teljes értékű démon, a megmaradt kicsiny emberi felemnek voltak bosszantó szükségletei. Nem volt más választásom, ki kellett elégítenem.

Találtam egy hangulatos kávézót. Nem volt nagy tömeg. Kértem egy pitét és egy kávét, majd leültem egy távol eső asztalhoz. Lassan kortyolgattam a kávémat, az emberi lét múlandóságán merengve, amikor a mellettem lévő asztalhoz leült valaki. Nem is foglalkoztatott, hogy ki foglalt helyet, inkább reakcióból néztem oda. A lány is rám pillantott. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ugyanazok a varázslatos zöld szemek tekintenek rám. A szemek zavarodottságot tükröztek, nem igazán tudta, hogy ki vagyok. Vörös haja lágyan körülölelte az arcát, telt ajkát már majdnem szóra nyitotta. Nem bírtam tovább ott maradni, szinte égetett a lány tekintete és a földöntúli szépsége. El kellett hagynom a kávézót, nem szabad buta emberi részemet a felszínre engedni. Kinn vettem egy mély levegőt, hogy kissé lenyugodjak. Ebben a pillanatban sokkal jobban vágytam haza, az Alvilágba, mint soha máskor.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szió!
Nagyon érdekes, és remek amit írtál. Pár napja találtam rád, és már el is mentettelek az oldalamra. Remélem nem baj? Csak így tovább! Várom a kövit.
Pusz:Join