12. fejezet – A végzet érintése

Kedveseim!
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet! Ajánlom az új olvasóimnak, a rendszeres kommentezőknek.
Join! Nagyon boldog szülinapot kívánok :)
Kérlek Titeket, ha elolvastátok, írjatok nekem pár sort! Előre is köszönöm!

Mindig foglalkoztatott, hogy mikor jönnek el értem. Amióta a Scott családhoz kerültem, szinte el is felejtettem, hogy ki voltam egykor. Roger keménykezű, de nagyon igazságos ember. A felesége, Faith pedig kedvességével mindenkinek a napját bearanyozta. A fiúkkal, Lucassal nem sokat találkoztam az itt töltött tíz évem alatt. Bentlakásos iskolák hosszú sorát járta végig, egy ideje pedig Európában tanul. Végül Destiny, akit a lányomként szeretek. Tíz éves kislányként ismertem meg, de már akkor kitűnt kortársai közül. Hihetetlenül kedves, intelligens, melegszívű. Gyönyörű fiatal nő lett belőle.

Mindig reméltem, hogy talál magának egy okos, kedves fiút, aki mellett boldog lehet. A legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egy Alvilági fogja szeretni. Aggasztott a tudat, hogy egy ilyen mellett van Destiny. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy mibe keveredett, de nem tettem, mert úgysem hinne nekem.

Láttam, hogy néz arra a fiúra. A tekintete tele van szeretettel, ahogy Balthazar - é is. Bármennyire is szereti a lányt, ők nem lehetnek együtt. Csak szenvedés várna szegény Destiny-re, azt pedig nem bírnám elviselni. Valamilyen megoldást kell találnom erre a dologra. Már megöregedtem, nem lennék képes felvenni a harcot a démonokkal és az Alvilággal.

Sokszor elgondolkoztam azon is, hogy mi lett volna, ha nem azt emberi életet választom inkább. Vajon én is kegyetlen, érzéketlen, lelketlen, lángoló tekintetű démon lennék, vagy megmaradt volna valami az emberi részemből? A mai napig nem értem, hogy akkor miért engedtek el. A legígéretesebb újonc voltam, vagy száz éve nem volt ilyen. Valószínűleg azóta már ők is megbánták a döntésüket, és tárt karokkal várják a hazatértem. Az Alfák biztosan különleges bánásmódban részesítenek majd, de nem különösebben izgatott.

Nem tudhattam, mennyi időm van még, ezért nem a gondolkodásra kell szánnom, hanem a cselekedetekre. Ha Destiny ezt a fiút választotta maga mellé, akkor nekem kötelességem, hogy segítsek rajtuk, ahogy tudok.

Töprengésemből a telefon csengése rázott fel. Fáradtan keltem fel a fotelből, majd a készülékért nyúltam.
• Tessék?
• David, te vagy az? – A túl végen egy fiatal férfi volt, nem tudtam hirtelen, hogy kivel beszélek?
• Igen, én vagyok. És te?
• Dam … Balthazar vagyok.
• Örülök, hogy hívtál. Miben segíthetek?
• Láttam a cetlit. Történt néhány érdekes dolog. Tudunk találkozni?
• Persze. Holnap szabadnapom van. Találkozzunk tízkor a parkban.
• Rendben. Ott leszek.

Ahogy Balthazar letette a telefont, rajtam is úrrá lett az izgatottság. Nem tudtam, hogy a fiú miről akar velem beszélni, de a hangjában ott bujkált a félelem, bármennyire próbált rajta uralkodni.

Nehezen aludtam el, hajnalban végül a fáradtság győzedelmeskedett. Reggel a rémálmaimból riadtan ébredtem. Szörnyű volt, az elkerülhetetlent mutatták. Készítettem magamnak rántottát, majd átolvasgattam a híreket. Mindig elszomorított, hogy az emberek egymás ellen fordulnak. Homo homoni lupus est. (Ember embernek farkasa). Talán meg is érdemli ez a világ, hogy kárhozatra legyen ítélve. Szomorúan felsóhajtottam, hogy elindultam a parkba. Épp egy kávézó mellett sétáltam el, amikor eszembe jutott, hogy reggel elfelejtettem kávét inni. Úgy látszik, egyre szenilisebb leszek.

Leültem az egyik padra és vártam. Pár perc volt még tízig, de lágy kénszag kúszott be az orromba. Felkaptam a fejem, és megláttam Balthazart közeledni. Jóvágású fiatalember volt, minden nő megnézte magának, de ő mereven rajtam tartotta a tekintetét. Ha nem érezném rajta az Alvilág bűzét, még el is mosolyodtam volna.
• Tudod, hogy neked is kénszagod van? – Kérdeztem tőle, mikor leült mellém.
• Igen? Eddig nem vettem észre.
• Én érzem, de valószínű, hogy csak a múltam miatt. Destinynek gondolom eddig nem tűnt fel az égett szagod. Miről akartál beszélni?
• Történt egy kis baj. Cole helyett másik démont küldtek. Talán ismerd is Alarick-ot.
• Alarick? Fiam, remélem, tudod, hogy nagy bajban vagy?
• Tudom – sóhajtott lemondóan a fiú. – Nála kegyetlenebbet nem ismerek, talán csak az Alfákat.
• Tud Destinyről? – félve tettem fel a kérdést.
• Félrevezettem, és csak annyit tud, hogy ő amolyan játékszer, amíg itt fenn vagyok. Ezzel nem is volt gondja. Inkább csak mondott valamit, ami nagyon kíváncsivá tett.
• Hallgatlak.
• Keresett engem, de amikor Destinyvel voltam, akkor nem érzékelt. Amíg a közelében voltam, nem tudta, hogy hol vagyok, csak amikor kimentem az erkélyre.

Teljesen ledöbbentem. Ilyenről még soha nem hallottam. Sok évet töltöttem lenn, az Alvilágban, de akit meg akartak találni, azt rendszerint meg is találták, főleg ha egy fajtabeliről volt szó. Elég volt egy mély szippantás a levegőbe és a jellegzetes égett, kénszag mindenkihez elvezetett.
• Biztos vagy benne? Nem csak egy újabb beteges játék Alarick részéről?
• Nem az. Láttam az arcán a döbbenetet. Nem sokat foglalkozott vele, azt mondta, ilyenkor úgysem szeret zavarni.
• Nézd, Balthazar. Alarick nagyon veszélyes démon. Jobban teszed, ha inkább tiszteled, és amennyire lehet, teljesíted a kéréseit, mert ártana neked. Ami még rosszabb lenne, az az, hogy nem csak neked, hanem Destiny-nek is. Soha nem mondhatod el, vagy még utalni sem utalhatsz rá, hogy ő fontosabb neked, mint bármi más. Megértettél engem? – Hangom fenyegetően csengett. A fiú is tudta, hogy bármire képes lennék a lányért.
• Teljesen. De akkor most mégis mit tegyek?
• Megpróbálok valamit kitalálni. Azonban van egy tippem. Nem tudom miért, de valahogy a Winnipeg – tó partján tartózkodva soha nem érzékeltek engem. Ha egy kis magányra volt szükségem, oda mentem. Ha veled van Destiny talán megduplázódik az úgynevezett védelmetek.
• Mégis mit mondjak neki, miért megyünk oda? Már három hetem sincs vele. Nem akarom állandó bujkálással tölteni.
• Gondolj bele, Balthazar. Ahogy te mondtad, kevés időtök van. Vegyél ki ott egy szobát, vagy bérelj addig egy házat. Legyél vele annyit, amennyit lehet, és ha eljön az idő, akkor csak autózz el egy kicsit.
• Ez nehéz, David. A részem nagy része annyira ragaszkodik hozzá, hogy már most fizikai fájdalmat okoz ez a dolog, pedig még csak elméletben beszélünk róla.
• Nincs más választásod. Nem hagyhatom, hogy őt is belesodord ebbe a beteg világba. Ha ezt nem vagy hajlandó megtenni, akkor most itt helyben elpusztítalak.

A fiú nem válaszolt semmit, tudtam, hogy felfogta, amit mondtam. Nem akartam ilyen kemény lenni, de muszáj volt. Önmaga nem érdekli, de tudom, hogy ezt az idejét nem lenne képes Destiny nélkül tölteni. Ezért adtam nekik lehetőséget arra, hogy együtt legyenek.
• Most magadra hagylak, fiam. Nem tudok neked már mit mondani, csak annyit, hogy szívleld meg a tanácsaimat, és becsüld meg azt az időt, ami a rendelkezésedre áll. Utána már úgyis mindegy lesz. Érzéketlen leszel, akárcsak a többi démon.
Meg sem vártam a válaszát, hanem lassan elballagtam. Nem maradt számomra más, csak a remény.

A lakásomba érve fáradtan rogytam le a fotelba. Eddig nem tűnt fel, hogy az évek elszálltak felettem. Nagyon sóhajtottam, mikor megéreztem a tipikus Alvilági szagokat.
• Tudtam, hogy előbb – utóbb megtaláltok – mondtam a szobába belépő démonnak.
• Okos vagy, még most is, David – szólalt meg Alarick a maga hűvös modorával. – Bár kissé megöregedtél.
• Miben segíthetek. Értem jöttél? Mert ha igen, akkor már mehetünk is.
• Öreg, nehogy azt hidd, hogy csak úgy velem jöhetsz. Van veled egy kis tervem.
• Unom már az ilyen játszadozásokat.
• Igen felvágták a nyelved, öreg. – A démon pillanatok alatt mellettem termett, keze szorosan a torkomra fonódott. – Mily egyszerű lenne megfojtani téged. A gyenge embertested pillanatok alatt kilehelné a lelkét. – Arcán gonosz vigyor terült el. – De nem ilyen halált szántam neked. Annál jobban ki akarom élvezni.
Miután elengedte a torkom, levegőért kapkodtam. Mikor normálisan lélegeztem, újra megszólalt.
• Azt akarom, hogy rettegj, David. Nem tudhatod, hogy mikor ér el a végzeted.
• Alarick, a szabályokat még te sem szegheted meg. Ember vagyok, emlékszel. Nem lehet kényszeríteni semmire sem, az öngyilkosságra sem.
• Ahogy már mondtam, még vág az agyad. Nos, szerintem az Alfák a te esetedben kivételt tesznek majd, és nem fogják bánni, akármit követek el.

Gonoszan felkacagott, majd eltűnt. Régóta nem rémültem meg semmitől, de most remegtem a félelemtől. Hiába vágytam arra, hogy normálisan, emberként fogok meghalni, de most elvették tőlem ezt a lehetőséget. Éreztem a végzet érintését a testemen, ezért gyorsan írni kezdtem.

Balthazar!
Alarick eljött értem. Tudtam, hogy be fog következni, nem is bánom. Sokszor mondtam már, de nem elégszer, hogy védd meg Destinyt minden áron. Menjetek messzire, és maradj ott addig, amíg csak lehet. Érezni fogod, hogy lejár az időd, és akkor lépj le. Engem nem érdekel, hogy te is Alvilági leszel, de neki nem eshet bántódása. Mond meg neki, hogy legyen nélküled is boldog és ne burkolózzon bele a gyászba. A kocsit majd égesd fel, tűnjön úgy, mintha balesetet szenvedtél volna. Cselekedj jól, amíg még ember vagy!

David

Az alkonyat szürkesége hamar befestette az eget. Kinéztem a lakásom ablakán utoljára a nyüzsgő városra. A démon nem mondta, hogy ma jönne értem, de ismertem már annyira, hogy nem szereti sokáig húzni az időt. A kezemben lévő fényképeket nézegettem. A Scott családról és rólam készültek. Örökké hálás leszek nekik, amiért befogadtak, és nem szolgálóként, hanem családtagként kezeltek. Volt egy közös kép Destinyről és rólam, ezt beleraktam az ingem zsebébe.

Lefeküdtem az ágyamra, bevettem egy nyugtatót. Habár az elmém nyugodt volt, a testem gyors szívdobogással reagált. Félálomban voltam, amikor meghallottam a suttogó hangot.
• Kelj fel, David. A lépcsőház tetején várok rád!
A testem automatikusan cselekedett. Valahol mélyen tudtam, hogy Alarick befolyása alatt vagyok, de nem tudtam tenni semmit. Lassan, akár egy alvajáró, úgy mentem fel a lépcsőn a tízemeletes épület tetejére.

Odafent a démon várt rám. Mellé érve kitisztult az elmém. Belül egy hang azt kiabálta: Menekülj! Tudtam, hogy hiábavaló lenne. Inkább belemosolyogtam Alarick képébe.
• Még mindig tériszonyod van, David? – Ahogy ezt kimondta, arcomon egy pillanatra félelem suhant át. Féltem a magasban. Ezért hívott ide. – Különlegességgel készültem neked. – Kezével megragadta a felkaromat. – Együtt fogunk ugrani.
Démoni mosoly terült el az arcán. Annyi időm sem volt, hogy rendesen felfogjam, amit mond, már el is rugaszkodott a peremről. Zuhanás közben felém kerekedett, arccal lefelé voltam.
• Nem érdemled meg, hogy ne nézz szembe a halállal, áruló. Találkozunk az Alvilágban!
Egy pillanat alatt el is tűnt, engem pedig várt az örök sötétség, és az Alvilág.