2011. március 15., kedd

5. fejezet – Düh

„Rachegedanken von Demut gepeitscht
Du siehst und hörst nichts mehr
Deine kranken Gefühle
geben ihm keine Chance
Deine Wut will nicht sterben
nur dafür lebst Du noch

Du kannst, Du willst und wirst nie vergeben
und Du verteufelst sein ganzes Leben
treibst in den Wahnsinn von masslosem Zorn,
Vernichtung und Rache,
Du bist zum Hassen gebor'n”
(Rammstein: Wut will nicht sterben)



Miért kell pont most ilyen szerencsétlennek lennem? Ahogy a lépcsőn rohantam fel, szinte minden fokban megbotlottam. Már majdnem az öcsém szobája előtt voltam, amikor újabb, velőtrázó sikoly hangzott fel. Roger mögöttem jött, valamit magyarázott, hogy legyek óvatosabb, de nem nagyon érdekelt. Feltéptem Lucas szobájának ajtaját, de a lábam földbe gyökeredzett a látványtól.

Az ablak darabokra volt törve, a halványan beeső fény megcsillant a szilánkokon, még kísértetiesebbé téve a szobát. Jéghideg levegő áramlott ki, mintha a tél beköltözött volna ide. Öcsém a levegőben lebegett, fekete, füstszerű árny vette őt körbe. A furcsa lényből határtalan gonoszság sugárzott, ami megfagyasztotta a vért az ereimben. Mozdulni akartam, de valami fogva tartott. Lucas arcán megdermedt egy néma sikoly, szeme könyörgéssel volt tele. A csuklói fel voltak vágva, a vörös vér egyenletesen folyt bele egy sötét tálba. Hangosan ziháltam, közben belül majd megőrültem, hogy nem tudok mozdulni. Lucas arca egyre fehérebb lett, a szeme is kezdett homályossá válni. A bennem tomboló düh egyre jobban nőtt, de nem tudott kirobbanni. Hiába minden képességem, ilyen erős sötétséggel még én sem tudok szembe szállni.

Tehetetlenül, belül sikoltozva, zokogva, könyörögve néztem végig, ahogy kiszáll az élet Lucas testéből, ahogy ez a lény kivérezteti a szemem láttára. Ha nem tudtam volna erről a titkokkal teli világról, valószínűleg most az őrület határát léptem volna túl. Magamban könyörögtem az öcsémnek, hogy bocsásson meg. A lelkem, ami alig támadt fel halottaiból, most újra meghalt. Ha nem lennék erősebb, már darabokra estem volna, és könyörögtem volna a halálért.

Lucas teste hangos puffanással esett le padlóra, élettelen szemei rám bámultak. A lény formát öltött, de még így is alaktalan volt. Fekete köpeny takarta szörnyű testét, a csuklya alatt pedig arc helyett csak a kavargó sötétséget láttam. Gonosz kacaj hagyta el az ajkait, nevetése arra emlékeztetett, amikor valaki a körmét végighúzza a táblán. Lebegve közeledett felém, kinyújtva a kezét térde kényszerített. Hosszú ujjait végig húzta az arcomon, minek nyomán olyan érzésem volt, mintha tüzes vassal simogatnának. Közel hajolt hozzám, már vártam a halál érintését, amikor az arca az enyém mellett volt.
• Nem menekülhetsz örökké, Destiny! Meg fog találni téged, és akkor végre kész lesz. – Hangja csak suttogás volt, de mégis olyan volt, mintha ordítana. A másik keze a vállamon pihent, de végig úgy éreztem, mintha a szívemet tartaná benne, és bármelyik pillanatban kiszakíthatná a mellkasomból.

Az ördögi teremtmény még utoljára halkan felkacagott, majd pedig köddé vált, hátra hagyva Lucas élettelen testét. A testem szép lassan engedett fel fagyott állapotából, habár már senki nem tartott fogság alatt. Térden kúszva mentem oda, de nem bírtam megérinteni. Ez a kép örökre beleégett a tudatomba, mérhetetlen, leírhatatlan dühvel megmérgezte a lelkem. Hallottam, hogy Roger és Faith is végre bejutottak a szobába, mert édesanyám hangosan felzokogott, apám torkából keserves kiáltás tört fel. Sírni szerettem volna, de nem tudtam. Ki akartam magamból adni ezt a fájdalmat, de csak bámultam Lucasra.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem játszhatom az áldozati bárány szerepét ebben a csatában, nem várhatok senkitől védelmet magam mellé. Engem akar mindkét oldal, de nem adom könnyen magam. Elvették tőlem a szerelmet, a testvéremet, és még ki tudja, hogy mihez folyamodnak. Lassan, de biztosan kiölik belőlem a megértés, a szeretet minden csíráját, és csak a gyűlölet, a düh marad nekem. Tényleg gyűlölni születtem volna?

Felálltam Lucas teste mellől, még egy utolsó pillantást vetve rá, majd pedig elmentem zokogó szüleim mellett. Az utam egyenesen a szobámba vezetett, de nem a megnyugvást keresve. Elővettem egy régi bőröndöt, és beleszórtam pár ruhadarabot, ami még jó lehet rám állapotomat tekintve, majd a könyvtár felé vettem az irányt, hogy Roger régi könyveiből is elvigyek néhányat. Szükségem lesz rájuk, ha minél inkább fel akarok készülni. Eltettem a Rúnákról szóló könyvet, valamint mindent, ami démonűzéssel kapcsolatos.

Szüleim még mindig fenn voltak, gyászolták elveszett gyermeküket, így észrevétlenül osonhattam ki. Nem csináltam titkot abból, hogy hova megyek, de nem maradok itt, további veszélyt hozva rájuk. A kocsimmal a belvárosi lakásom felé tartottam, ahol elkezdhetem saját tréningemet.

Amint a lift megérkezett, azonnal magamhoz hívtam az ostoromat, hiszen már ért itt meglepetés. Belépve az ajtón még mindig ugyan az a felfordulás fogadott, de most nem volt váratlan vendégem. A nappaliban elővettem az otthonról hozott könyvet a Rúnákról, hogy valamiféle védelmi Jeleket fessek az ajtómra. Miután megtaláltam a tökéleteset, nem volt más dolgom, mint a saját véremmel felkenni azt. A könyv szerint így hatásosabb a védelem. Rajtam ne múljon.

A konyhában kerestem egy élesebbnek tűnő kést, majd a fogaimat összeszorítva vágást ejtettem a tenyeremen. A vérem pillanatokon belül ki is csordult, amit egy kis porcelántálban fogtam fel. A könyvvel együtt a bejárati ajtóhoz mentem, majd a Rúnát pontosan követve, felrajzoltam a mintát a fára. Ugyanezt a műveletet megismételtem az ablakokkal is, elvégre onnan is bejuthat egy illetéktelen látogató.

Miután végeztem, kicsit biztonságban is éreztem magam. Fáradtan dőltem le az ágyra, túl sok volt ez a mai nap. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak Lucasra, mert akkor megtörök, ő pedig nem ezt érdemelné. Meg kell bosszulnom a halálát, habár még nem tudom, ki volt az, aki elvette tőlem. Egy dologban azonban biztos voltam: az a valami sötét volt és gonosz. Még mindig elszorítja a szívem a félelem, ha rá gondolok.

Oldalra fordultam, majd kezemmel végig simítottam a hasamon. Hihetetlen megnyugvással töltött el mindig, ha rájuk gondoltam. Vajon hogy fognak kinézni? Milyen lesz a szemük, a mosolyuk, mennyit fognak sírni, vagy mennyire fognak rá hasonlítani. Milyen különleges képességeik lesznek? Emiatt mennyire fognak az Alvilág vagy a Hatalmasok érdeklődési körébe kerülni? Megannyi megválaszolatlan kérdés, és annyira fáj, hogy egyedül kell ezen végig mennem. Olyan jó lenne, ha Damien itt lenne mellettem, együtt keresnénk babaruhákat, a szobák színét közösen választanánk ki, megnyugtatna egyetlen érintésével, a szülésnél végig fogná a kezem. A könnyek marták a szemem, ha arra gondoltam, hogy neki ezek a gondolatok eszébe sem jutnak. Igyekeztem mindig arra gondolni, hogy ő már nem az én szerelmem, de ez olyan nehéz. Nem bírtam tovább visszatartani a sírást, csendesen álomba zokogtam magam.

A reggel hamar elérkezett. A Nap vidáman sütött be az ablakon, mintha bármi oka lenne az örömre. Álmosan húztam a fejemre a takarómat, de az ikreknek más terve volt. Hirtelen nagyon éhes lettem, ezért bosszúsan felkeltem. Kicsoszogtam a konyhába, de a hűtő üres volt, pékáru sem volt itthon. Nem volt kedvem emberek közé menni, de nem volt más választásom. Morcosan magamra kaptam valamit, majd elindultam a sarki pékség felé. Mindenki vidáman lépegetett az utcán, élvezve a napsütést. Még jobban megszaporáztam a lépteimet, de hiába. A kis üzlet zárva volt, mérgesen kifújtam a levegőt. Ha már ennyit kell sétálnom, beülök a kedvenc kávézómba, ahol isteni a pite.

Már csak kétutcányira voltam, amikor fura bizsergés futott végig rajtam. Rossz előérzetem támadt, gyorsan körültekintettem, míg a sikátorban meg nem láttam az okát. Egy fiatal lány állt a falnak támaszkodva, miközben egy ördögi lény a fülébe sugdosott valamit. Nem láttam az arcát, de erős kénszag áradt belőle. Anélkül, hogy tudatába lettem volna annak, amit teszek, megjelent a kezemben a lángoló ostorom, miközben a szörny felé mentem. Már majdnem odaértem, amikor elkapta az arcát a lánytól, vörös szemével engem vizsgált. O, te jó ég! A levegő a tüdőmben rekedt, amikor megláttam ki az. Damien állt velem szemben, gyűlölettel telve tekintett rám.

Újra átjárt a félelem, de nem hagytam eluralkodni. Meg kell tudnom védeni magam. Azonban képes lennék az ő életét feláldozni az enyémért? Elmerengeni a válaszon nem volt időm, mert egyből rám rontott. A falhoz szorított, a kezemet nem tudtam megmozdítani, így az ostorom sem tudtam használni.
• Rossz démonnal kezdtél ki, Nephilim. Neked halottnak kellene lenned. Bár, ami késik, nem múlik – suttogta alig halhatóan, tele fenyegetéssel.
• Csak a szád nagy. Már rég megölhettél volna. Gyerünk, Damien, tedd meg! Ezzel is csak bebizonyítod, hogy egy lélektelen szörnyeteg lettél. Könnyebb lesz téged gyűlölnöm! – Szavaim éles késként hasították a levegőt, megdöbbentve ezzel őt.
• Nem is ismersz, Nephilim. Soha nem hagynám életben a te fajodat.
Reagálni sem volt időm, mert megjelent a kezében egy éles tőr, amit a szívem felé helyezett. Ez volt a válasz minden kérdésemre. Hiába kerestem a tekintetében bármit, ami a régi szerelmemre emlékeztette volna, semmit nem találtam. A düh újra elöntött, az ismerős keserű adrenalin árasztotta el az ereimet.
• Nem érek rá egész nap. Tedd meg és tűnj a pokolba!
• Ahogy kívánod!

Keze felemelkedett a mellkasomról, hogy lendületet vegyen, de mielőtt lesújtott volna, valami kiverte a kezéből a tőrt. Mind ketten oldalra kaptuk a fejünket. Az árnyékban egy Hatalmas állt, az, aki meg akart ölni. Remek, most belecsöppentem egy „kié a Nephilim feje” játékba, azonban meglepetésemre a Hatalmas Damienre koncentrált teljes erejével. Leesett állal bámultam, már nem értettem semmit. Egy pillanatra rám nézett, majd mély hangján megszólalt.
• Menj innen, Nephilim. Ő az enyém!
Az események innentől követhetetlen tempót vettek fel. Összecsapásuk semmihez sem volt hasonló, mintha a tűz és a víz kerülne szembe egymással. El akartam futni, de nem bírtam megmozdulni. Tudnom kellett, hogy hogyan ér véget a csata. Fegyverek zöreje töltötte be a szűk sikátort, pislogni sem mertem, mert hátha elszalasztok valamit. Láttam, hogy a Hatalmas karját már vágások csúfítják el, míg Damien sértetlen. Magam sem értem miért, de ez a tudat megkönnyebbüléssel töltött el. Újra megjelent a kezemben az ostor, de inkább csak megnyugtatott, hogy nálam van. Egy hangos ordítás rázta meg a falakat, és Damien térde rogyott. Mindkét combjából sűrű, sötét vér szivárgott, amitől felfordult a gyomrom. Automatikusan megindultam felé, de valaki az utamat állta. A Hatalmas tornyosult felém, aki szorosan átölelte a derekamat, majd fekete szárnyait szélesre tárva egy könnyed szökkenéssel a levegőbe rugaszkodott.
• Mit csinálsz? Engedj el! – követeltem tőle, miközben folyamatosan mozogtam, de mintha vasbilincsek tartottak volna fogva.
• Meg kell védenem téged. Ez a feladatom.
• Mégis ki adná ezt neked feladatnak? – kérdeztem tőle gúnyosan.
• A gyermeked mondta. Védd meg Destinyt.


A fenti dalszöveg részlet fordítása:
Bosszúvágy alázattól ostorozva
Többé nem látsz, nem is hallasz
Beteges érzelmeid
Neki esélyt sem adnak
A dühöd nem akar múlni
Egyedül ez tart téged életben még

Megbocsátani nem tudsz, nem akarsz és nem is fogsz soha
Eméssze teljes létét kárhozat
Az őrületbe kerget a mértéktelen harag,
Pusztítás és bosszú
Te a gyűlölet gyermeke vagy

7 megjegyzés:

Andrea írta...

ohh..oké. "Védd meg Destinyt." oké ez jó. Ez meg mit akar jelenteni" végre kész lesz"...jó ez, tetszett :D

Névtelen írta...

Mi volna, ha egyszer nem a legjobb résznél hagynád abba!? :S
Tudod milyen idegesítő!?
Miért kellett kinyírnod szerencsétlen srácot? Szegényke :(
Kezdem utálni Damient. Biztosan agymosáson volt, ami túlságosan is jól sikerült...
Hiper szuper lett! Várom a kövit, és ígérem, most nem fogok ennyire lemaradni :)
Puszi: Join

fizzy írta...

Mintha jó lett volna...
Am bocs, ha 50000-szer lesz megkapva ez az üzi, de nagyon szar a net:S
MI lesz Damiennel? Remélem megjavul...

eleonora93 írta...

Hali!! Hát sajnálom hogy meghalt a testvére, de a vége... az a nem semmi. Így függőben hagyni... nagyon tudsz :D:D:D
Király lett a feji!!!
Puszi
Eleonóra

Leander88 írta...

Lehet erre mást mondani azon kívül, hogy hűűűűűhhhaaaaaa :O ??? :D Nagyon bírom Destinyben, hogy ilyen "tökös" lett, jól áll neki a harcias tigrismama szerepe :))) Damien egy pöcs, én tuti nem felejteném el "életem szerelmét", még egy ilyen "apró" gikszer után se.
Lucas NEM fog meghalni, szal erre nem is pocsékolok leütéseket :D
Az a Hatalmas meg jobban teszi, ha összekapja magát és jó testőr lesz, mert ha nem, megkeresem és szétrúgom a hátsóját :D A bébik is igyekezzenek megvédeni a mamit, mert nem keveset áldozott már fel értük. Ideje törleszteni kicsit ^^
Nos, egyszóval, hiphiphurrá sokszor, ismét tökéleteset alkottál, újra és újra elkápráztatsz azzal a hihetetlen, leleményes fantáziáddal :)))
Gratgratgrat életem, meg egy tankhajónyi besos :))))
ui: BŐRCUCCOT DESTINYNEK!!!! xDDD

Hugi írta...

Hát ez tényleg jó lett! Én titkon még azért reménykedem, hogy Damien-nek eszébe jutnak a "régi szép idők" és valahogy jobbra fordul az egész. Az elején rettentően sajnáltam Lucas-t. Miért kellett megölni?! Olyan gonosz vagy... :) Amúgy a Hatalmason meglepődtem. Most akkor Destiny-nek van egy személyi testőre? Mert az szerintem tiszta jó :) Izgatottan várom a következő részt, hogy végre megtudhassam (megtudhassuk), hogy most akkor hogy is van ez a "A gyermeked mondta. Védd meg Destinyt." dolog.
Nah puszik =)

LauraL írta...

Szia!

Ez a fejezet is tele volt meglepetéssel. Borzasztó, amin Destiny szüleinek át kell mennie. Először elvesztik a fiúkat, utána pedig a lányuk is elhagyja őket szó nélkül. Persze értem, mi mozgatja Destinyt.
Szegény Lucas! Vajon a lelke hol köt ki? A démonoknál az alvilágban? Vajon Destinynek van hozzá ereje, hogy tegyen ez ellen?
Érdekes, hogy az Alfák tulajdonságával felruházott gyermek parancsának engedelmeskedik egy Hatalmas! Damien pedig elkezdhetne már visszajönni a sötét oldalról, bár úgy sejtem ehhez Destinynek még meg kell tennie valamit. :)
Vajon milyen tehetséggel van megáldva a másik gyermek? Gondolom benne meg az angyali erő a több! :)

Kíváncsian várom a folytatást! Gratulálok! :)