2010. december 27., hétfő

1.fejezet – A fák is siratják

Kedveseim!

Elnézéseteket kérem, hogy eddig nem frissítettem. Meghoztam a ropogós, friss fejezetet, bízva benne, hogy tetszik nektek :)
Ez egy új "történet" kezdete még több titokkal, félelemmel, új reménnyel és persze szerelemmel.
Join, a bétázés most elmaradt, szégyenlem is magam emiatt, de olyan régen frissítettem, hogy majd utólag javítgatok, ha majd átnézed nekem :) Köszi, hogy mindig segítesz.
Ajánlanám még Huginak a kommentekért, és a bíztatásért, Leának, mert te úgyis tudod, valamint Nektek, a világ legjobb Olvasóinak :)
Előre is köszönöm a véleményeket. Sok puszi



1.fejezet – A fák is siratják

Tovább él a nap, amikor megláttam,
Tovább él a perc, amit úgy kívántam,
Ha tovább élek én, tovább él ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer őt szerettem...?

A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél...?

(Király Linda: A fák is siratják)


Zihálva ébredtem reggel, amikor a kezeim csak a párnát markolták helyette. Hiába próbáltam magam nyugtatni, hogy biztosan csak a konyhában van, vagy a fürdőben, tudtam, hogy nem ez a helyzet. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, remegő térdekkel botorkáltam ki a konyhába. Az illatát még mindig éreztem, olyan mélyet szippantottam belőle, amilyen csak lehetséges. A kikészített reggeli teám mellett egy levél várt, amiért már remegő kézzel nyúltam ki.

Destiny!

Megígértem, hogy nem megyek el szó nélkül, ezért írok. Gyenge vagyok, nem tudok a szemedbe nézni, hogy ezeket elmondjam neked.
Szeretlek Destiny, jobban, mint bármit ezen a világon. Te adtál értelmet az életemnek, a tudtodon kívül megváltoztattad azt. A szívem soha nem dobogott másért, csak érted. Te vagy a Napfény, ami megvilágítja sötét lelkemet, általad lettem jobb ember én is.
Sajnos a csodák nem tartanak sokáig. Elhagyni téged életem legnehezebb döntése. Önszántamból soha nem tenném meg. Azonban akárhol is legyek, örökké velem leszel. Smaragd tekinteted, mosolyod, szavaid, minden egyes érintésed emlékét magammal viszem, és ezt nem veheti el tőlem senki.
Nehéz a szavakat megtalálni, ha az ember örökre búcsúzik. Kérlek, tegyél meg mindent, hogy boldog légy!

Örök szerelemmel:
Damien


Minden egyes szó elolvasása komoly erőfeszítésembe került. Elment… Itt hagyott egyedül. A fájdalom egyre csak nőtt a belsőmben, ami egy hatalmas ordításban tört utat magának. Hangosan zokogtam, magamba zuhanva, összetörve. Lekuporodtam a hideg konyhakőre, átadtam magam a belsőmben tomboló viharnak, hagyva, hogy mindent magával sodorjon, romba döntsön.

A nap sugarai árulóként sütöttek be az ablakon, mintha bármi oka lenne az örömre. Üveges szemekkel meredtem előre, azt sem vettem volna észre, ha a világ felrobban körülöttem. Bár, lehet, hogy az megkönnyebbülést jelentett volna.

Éreztem, hogy fázom, de valahogy ez sem érdekelt. A katatónia egyre nagyobb mélységeit véltem felfedezni magamon, bársonyos feketeséget borítva az agyamra. Egyre mélyebbre süllyedtem a saját mocsaramban, amikor a tudatom legszélén érzékeltem, hogy már nem vagyok egyedül. Nem láttam, hogy ki van itt, hangok sokaságát hallottam, de nem tudtam értelmezni, felfogni őket. Lehet, hogy félnem kellene, lehet, hogy valaki a megmentésemre sietett, de egy dologban biztos voltam. Nem Damien volt az.

A hangok egyre hangosabbak lettek, éreztem, hogy valaki hozzám ér. Az érintés ismerős volt, de nem az, amire a legjobban vágytam. Mozgattak, felemeltek a földről, betakartak, már nem fáztam. A külvilág ingereit lerázva magamról hagytam tudatom egyre mélyebbre süllyedni, kizárva a fájdalmat, ami éber állapotom következménye. Hálásan fogadtam magamba a sötétséget, most a halált is mosolyogva ölelném magamhoz.

• Roger, én egyre jobban aggódom. Már három napja nem tért magához.
• Faith, minden rendben lesz. Erős lány, vissza fog térni hozzánk. Főleg, hogy van miért.
Anyám és apám hangja nagyon távolról hallatszott. Olyan volt, mint valami régi rádióadás. Az ágy, ahol feküdtem nagyon kényelmetlen volt, a gépek hangos csipogása bántotta a fülemet. Próbáltam felülni, de nagyon erőtlennek éreztem magam. A szám olyan száraz volt, mint egy sivatag, és a szoba fénye bántotta a szememet.
• Destiny, kislányom, hallasz. Destiny, kérlek, nézz rám! – Faith hangja teli volt aggodalommal, nehezen tudtam az arcára fókuszálni.
• Anya, - hangom nem volt több erőtlen suttogásnál – szomjas vagyok.
• Persze, kicsim, máris.
• Angyalom, jól vagy? – Roger mély hangja mindig megnyugtatott, de most önkéntelenül is összerezzentem. Leginkább azért, ahogy szólított.
• Nem vagyok jól. És soha nem is leszek jobban. Elment, Apu, és soha nem jön vissza. Nélküle nincs semmi értelme az életnek.
• Ne mond ezt, Destiny. Ha ezt Faith hallaná …
• De nem hallja, ezért mondom neked. Azonban valamit nem értek. Hogyan találtál rám? – Nagyon vártam apám válaszát, de pont bejött édesanyám.
• Tessék, itt van egy kis víz. Ó, édesem, már annyira aggódtunk érted. – Hangja megremegett a sírás miatt, miközben szorosan fogta a kezem. – Sajnálom, ami történt, de tovább kell lépned. Nem adhatod fel.

Bíztatóan rám mosolygott, majd odalépett Roger mellé, és nagyon halkan beszélgettek, miközben néha rám pillantott. Mindig is gyanús volt, ha így viselkedtek, most azonban bosszantott a titkolózásuk.
• Inkább mondjátok el. Ebben soha nem voltatok valami jók. Akármi is az, jogom van tudni. – Apám nagyon sóhajtott, majd váltott egy rövid pillantást anyámmal, aki elhagyta a szobámat.
• Jobb lesz, ha elmesélek mindent. Találkoztam Damiennel, és ő mondta, hogy hol leszel. Hidd el, nem volt más választása. – Próbáltam a szavába vágni, követelni, hogy mondja meg, hol találom, de szigorú pillantásával belém fojtotta a szót. – Falat építettél magad köré, és féltünk, hogy soha nem fogod lebontani, és örökre a katatón állapotba maradsz. Ez a három nap szörnyű volt, nagyon aggódtunk érted. Amikor rád találtam nagyon rémisztő látványt nyújtottál. Teljesen fehér voltál, szád már elkékült a hideg miatt, remegtél, de a tekinteted... Soha nem láttam még ennyire üresnek, de mégis tele volt fájdalommal. Nem tudom leírni, amit akkor láttam, és nem is szeretnék rá emlékezni.
• Sajnálom, hogy így kellett látnotok – a torkomban gombóc nőtt az elfojtott sírástól. Apám bíztatóan nézett rám, mire csak még nagyobb bűntudatom támadt. A szüleim mindig is szerettek, támogattak, de az önző énem nem hagyta, hogy gondoljak rájuk. – Nem ígérek semmit, de próbálom egy kicsit összeszedni magam, csak nélküle … olyan nehéz minden. Mintha engem is magával vitt volna.
• Destiny, ha úgy vesszük nem teljesen hagyott egyedül.
• Nem igazán értem, mire gondolsz.
• Igazság szerint nem én szerettem volna elmondani, de anyád tudod milyen … Mindegy is, most nem ez a lényeg. Kicsim, várandós vagy. Édesanya leszel.

Ahogy kimondta, forgott velem a világ. Gyerekem lesz, és ő nincs itt velem. Felrémlett előttem egy boldogabb jövő képe, ahol együtt örülünk a babánknak, ahol végig velem van. Annyira lesokkolt a hír, hogy újra úrrá lett rajtam a remegés, hirtelen hányingerem is támadt, és kiadtam szinte üres gyomrom tartalmát.
• Nem akarom ezt. Nem akarom egyedül végig csinálni. Nem akarok gyereket nélküle. Itt kellene, hogy legyen. – A pánikom egyre nőtt, a gép egyre hangosabban csipogott őrült iramban dobogó szívem miatt. – Félek egyedül. Nem … nem fog menni.
Fiatal ápolónő jött be, kezében injekciós tűvel, amit egyből be is adott.
• Ettől kicsit jobb lesz. Nem tesz jót a babáknak, ha így felidegesíti magát.

A szer gyorsan hatott, egyre könnyebbnek éreztem magam, azonban az öntudatom peremén még meghallottam: babák… Álmomban a közös parkunkban voltam. Egyedül ültem ott, hatalmas pocakomat simogatva, nagy mosollyal az arcomon. A nap meleg sugarai jólesően simogatták az arcomat, a tavasz legszebb ígéreteit magával hordozva. Becsukott szemmel élveztem a természetet, amikor valaki végigsimított az arcomon. Nem kellett kinyitnom a szemem, hogy tudjam ki az. Kezemet kinyújtva nyúltam érte, és hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből, amikor megérintettem őt.
• Már most nagyon hiányzol. – Hangom remegett, a sós könnyek már csípték a szememet. Nem mondott semmit, csak lecsókolta az arcomról az áruló könnyeimet. – Nem tudom, hogy fogom ezt egyedül végig csinálni.
Kezét a szívemre tette, a fülemhez hajolt, majd halkan suttogva csak ennyit mondott:
• Itt örökre veled leszek.

Hangosan zokogva ébredtem fel, miközben önkéntelenül is a hasamat simogattam. Gyerekeim lesznek, két kisbaba. Felelősséggel tartozom értük. Ők számítanak rám, értük kell élnem. Már sötét volt, tekintetemmel a szüleimet kerestem. Anyu ott aludt az egyik fotelban, aki egyből felébredt a mocorgásomra.
• Oh, Destiny, ne haragudj. Elaludtam egy percre.
• Semmi baj, anya. Elég fáradt lehetsz már.
• Nem számít, kincsem. Apád mesélte, hogy elmondta.
• Hányadik hónapban vagyok? Eddig nem vettem észre. Mindig is vékony voltam, igaz mostanában többet ettem, meg kicsit kerekedett a pocim, de erre a lehetőségre soha nem gondoltam.
• A negyedikben vagy, legalább is a gyerekek fejlődését tekintve. Kíváncsi vagy a nemükre?
• A negyedikben? De hát… Nem is ismertük egymást ennyi ideje. Mással pedig soha nem … Igen, szeretném tudni. Bár, nem annyira lényeges, a fontos, hogy egészségesek legyenek.
• Igazad van, ez a legfontosabb. Fiad lesz és lányod. – Anyám arcán hatalmas mosoly ragyogott fel. Tudtam, hogy már gondolatban azt tervezgeti, mit fog nekik venni, hogyan fogja őket elkényeztetni. – Esetleg van olyan név, ami tetszik?
• Nem tudom, Anya. Még csak most tudtam meg. De ők különlegesek, a mi szerelmünk gyümölcsei. Fontos, hogy milyen nevet kapnak. Még át kell gondolnom. Ne haragudj, de szeretnék még aludni. Hazamehetsz nyugodtan, ha szeretnél.
• Ne butáskodj, nem hagylak magadra.

Álmomban megint vártam, hogy megjelenik, beszélni akartam vele, könyörögni neki, ha ez segít, hogy visszajöjjön, de semmi. Egész este csak a sötétség várt, az álom határán lebegtem, de a nyughatatlan elmém nem engedett oda belépni. Eluntam a harcot és inkább azon gondolkoztam, hogy mi legyen a gyerekek neve. Damien családjáról tulajdonképpen semmit nem tudtam, az apja nevét sem, úgyhogy ez a lehetőség kiesett. Az ő nevét nem szeretném adni, az csak hozzá tartozik. Végigsimítottam a hasamon, azon gondolkozva, ők minek örülnének. Rengeteg ötletet elvetettem, valahogy egyik sem illett rájuk. Éreztem, hogy nem hétköznapi gyerekek lesznek. A fejlődési idejük rémített meg leginkább. Ha jól számolom, úgy két hónapja foganhattak azon a heves vasárnapi reggelen. Még most is belepirultam az akkor történtekbe. Ez alatt az idő alatt kétszer olyan gyorsan nőttek, mint az átlag baba. Ha tartják ezt az ütemet, akkor nem kilenc, hanem négy – öt hónaposan fognak a világra jönni. Meg kellene, hogy rémítsen ez a gondolat, de valamiért nem féltem. Normálisnak tartottam, de nem tudom, miért. Tehát nemsokára találkozunk. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, amit furcsán idegennek éreztem az arcomon, mintha bűnt követnék el azzal, hogy örülök.

A reggel hamarabb eljött, mint gondoltam. Az orvos úgy látta, hogy mivel felébredtem, nincs semmi oka rá, hogy itt tartson, emiatt már hazafelé tartottunk. A kocsiban bágyadtan figyeltem a tájat. Az őszi nap utolsó, fáradt sugarai halvány fénybe öltöztették Chicago utcáit, a fák lombkoronái mesés színekben pompáztak.
• Nemsokára otthon vagyunk. A lakásodból a cuccaidat majd holnap elhozatom.
• Apu, én inkább odamennék. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Majd holnap átmegyek hozzátok.
• Biztos vagy ebben? Nem tartom annyira jó ötletnek, hogy egyedül maradj.
• Én viszont annak tartom, úgyhogy légy szíves.
• Rendben, de bármi van, kérlek, hívj.
Aprót bólintottam, majd fojtattam a nézelődést. Az emberek élvezték még a simogató sugarakat, arcukon mosoly ragyogott. Gyűlöltem őket, amiért boldogok voltak. Nem vagyok rossz ember, nekem is jár a boldogság. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk, csak amikor Roger kinyitotta nekem az ajtót.
• Felkísérjelek?
• Nem kell, apu. Majd délután hívlak titeket. Most szeretnék egy kicsit aludni.

Lépcsővel mentem lift helyett, ezzel is meghosszabbítva az utat. A lakás ajtaja előtt álltam már öt perce, de nem tudtam betenni a kulcsot a zárba. Annyi szép emléket őrzök itt, biztos fájni fog, amikor bemegyek. De vajon milyen lenne mindet elveszteni. Valószínűleg abba beleőrülnék. Belépve minden ugyanolyan volt, mint eddig. A közös fotók a falon, a fogkeféje a fürdőben. A hálóban még mindig a sok gyertya, az illatát őrizte az ágynemű. Sírni lett volna kedvem, de a szemem száraz volt. Kimentem a konyhába, hogy igyak valamit, de valaki ült a nappalimban. A fotel pont háttal volt nekem, csak a fekete hajat láttam. Elfogott a félelem, vissza akartam osonni, de az idegen gúnyosan felnevetett.
• Felesleges elbújnod, Nephilim. Nincs olyan hely, ahol nem találnálak meg. Inkább essünk túl rajta. Ha önként megadod magad, gyors halálod lesz.
A gyilkosom felállt a fotelből, és egy pillanat alatt előttem termett. Tekintetem először a kezében tartott kardra siklott, amit lángok nyaldostak. Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy léptem hátra párat, míg bele nem ütköztem az ajtóba. A férfi hatalmas volt, de nem ez volt a megdöbbentő, hanem a szárnyai. Szélesre tárta őket, még inkább fenyegetőnek hatva ezzel. A tollak feketék voltak, mint az idegen szemei.
• Mi … vagy … te? – Alig bírtam kimondani a szavakat, csodáltam, hogy megértette őket.
• Hatalmas vagyok, olyan faj képviselője, ami az olyan férgek elpusztítására tette fel az életét, mint te. Nephilim, készülj a halálodra.

Arcán gonosz vigyor villant, majd felemelte a lángoló pengét, hogy lesújtson vele. Hangos sikoly hagyta el az ajkaimat, védekezően magam elé emeltem a kezem, szememet szorosan becsukva vártam a végzetes csapást. Hallottam a kard suhogását, de nem éreztem semmit. Félve nyitottam ki a szemem, amikor láttam, hogy valami körbe vesz engem, és ez a valami nem engedi, hogy a férfi megsebezzen. A támadóm még mérgesebb lett, halk hörgés hallatott.
• Azt hiszed, hogy ez az olcsó trükk megvéd? – Az övéből előhúzott valamit, és furcsa jeleket kezdett el rajzolni a „páncélomra”, amitől az anyag folyamatosan remegni kezdett, majd pedig szép lassan el is tűnt.
Szemeim már megteltek könnyel, a kétségbeesés lett rajtam úrra, a gyerekeim bocsánatáért könyörögtem, hogy nem tudtam őket megvédeni, miközben vártam a kard halálos csapását, de csak egy fájdalmas kiáltás töltötte be a teret. Az előttem álló alak pillanatok alatt semmivé foszlott, csak néhány toll maradt utána. A torkomban dobogó szívvel néztem fel arra, aki megölte a támadómat, amikor még nagyobb sokk ért. Féltem, hogy megőrültem, csak suttogni tudtam.
• Te mit keresel itt?

4 megjegyzés:

Hugi írta...

Váááááááááááááááááá...
Milyen egy befejezés ez?
Ki az a Te?
Amúgy nagyon jó lett. Imádom.
Nagyon nagyon sajnáltam/sajnálom Destinyt, amiért egyedül maradt, de ugye az előző fejezet után meg tudom érteni Damient, hogy el kellett hagynia.
Komolyan mondom cserben hagyott a fogalmazás készségem. Nem tudom, hogy érted e amit ide firkáltam neked, de én nem szóval sok sikert hozzá :D
Nah a lényeg az, hogy nagyon jó lett, és köszönöm, hogy nekem is ajánlod. Örülök, hogy végre megírtad, már nagyon vártam. És még jobban várom a folytatást. puszi

Leander88 írta...

Te.....
Ez most komoly? Egy ilyen fejezettel térsz vissza?!?! És most akkor mi van? Asszem át kell még olvasnom párszor a fejit, hátha ráakadok néminemű magyarázatra... *sóhajt*
Egyszerűen tátva maradt aszám :D Úgy vagyok a töriddel, mint valami folytatásos sorozattal: mindennap epekedve várom a következő adagot, egyre többet és többet akarok megtudni, szeretném őket végre egymás mellett, boldognak látni, dek özben azt is kívánom, bár ne lenne vége sosem :)
Egyébként látnod kéne a képemet feszülő vigyort :D Imádom a drámai, szadista kis énedet :D :D Éljen a fájdalom! :D
Nagyon nagyon nagyon nagy grat a fejihez édesem, és legalább ennyire ajánlom, hogy gyorsan írd meg a következőt, különben kitalálok valami méltó büntit ^^
Szal, írj, de izibe!

Puszcsókmegmiegymás: Lea

Névtelen írta...

Drága Barátnőm!
Először is bocsi, hogy ennyire trehány voltam, hogy eddig nem tudtam elolvasni a részeket. De már pótolom és közben bétázom is :)
Nagyon szuper lett a feji. Nem gondoltam, hogy két gyermekkel is megáldja a sors Destinyt, de ez így mégjobb :D
Csak így tovább!!!
Puszi: Join

LauraL írta...

Szia!

Nem semmi kezdet! Annyi de annyi információ hirtelen! Izgalmasnak ígérkezik!
Miért kellett elmennie Damiennek?
Vajon miért nem csodálkoztak a
szülők a terhességen és, hogy ilyen előrehaladott?
Mi volt az a pajzs, ami hirtelen megjelent, miből táplálkozott? Valamelyik gyerek gerjesztette?
Ki volt az, aki megmentette a lányt? Ki volt az a Te?
:) Szóval van elég kérdés, már így az elején is, amire kíváncsian várom a választ!
Köszönöm az élményt! Jó volt olvasni! :)
Puszi!