2010. augusztus 31., kedd

14. fejezet - A vékony határvonal igazság és valóság között

Kedveseim!

Megjött az új fejezet, remélem nem okozok Nektek csalódást :)
A következő frissről, annyit, hogy sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor kerül rá sor, mert holnap kiköltözök Ausztriába, és ott még nem tudom, hogy hogyan leszek gépközelben, mennyi időm lesz a gyerekek mellett, de a blog nem zár be, ilyen fel sem merült :)
Jelentkezek olyan rendszeresen, ahogy az csak lehetséges. Amúgy nyitottam egy blogot, ahol a mindennapjaimat írogatom le, a blogot itt érhetitek el: Carrie's life
Jó olvasást!



Hosszasan válogattam a gyűrűk között. Sok darabot megnéztem, de mégsem találtam az igazit. Már a harmadik tálcát vette elő az eladó, amikor megpillantottam a tökéletes darabot. A gyűrű egyszerű volt, azonban a gyémánt csiszolása különlegessé tette. Tudtam, hogy tetszeni fog Destiny – nek. Nem szerette a hivalkodást, mindig az egyszerűségre törekedett. Mosolyogva forgattam az ujjaim között a kis ékszert, szinte már láttam magam előtt az arcát, az angyali mosolyt, a smaragd szemek ragyogását. Hiába kevés idő a két hét, legalább a kezét meg tudom kérni, remélem.

Sietősen mentem haza, minél előbb fel akartam tenni neki a kérdést. Különböző monológok sokaságát játszottam le magamban, de valahogy egyik sem illett a pillanathoz. Gondoltam valamilyen idézetre is, de sajnos nem tudok fejből ilyeneket. Az Alvilágban nem fektetnek nagy hangsúlyt az irodalmi tanulmányokra. Elgondolkoztam azon, hogy milyen változáson mentem keresztül érte. Ha nem találkozunk, akkor még mindig az a kegyetlen, érzéketlen lélekrabló lennék, aki voltam. A lényem egy része örökre ilyen marad, azonban már tudom, hogy én inkább vagyok ember, mint démon. Két hétig még biztosan.

Izgatottan lépkedtem a lépcsőkön, azonban a bejárati ajtó elé érve megtorpantan. A lakásból alig érezhetően égett, kénes szag jött ki. Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, a nappaliba belépve a jeges félelem teljesen kitöltötte az elmémet. Destiny boldogan beszélgetett Alarick – kal egy kávé fölött. Nem tudtam megszólalni, szinte már rosszul voltam a látványtól. Az egyik legkegyetlenebb démon a lakásomban van azzal a Nővel, aki az életet jelenti számomra.
• Damien – mosolygott rám Destiny, - észre sem vettem, hogy megjöttél.
Odaléptem kedvesem mellé, miközben le sem vettem a szemem a démonról, aki önelégülten vigyorgott.
• Nem is mondtad, hogy ilyen lehengerlő barátod van. – Nézett rám Des csillogó szemekkel. – Eddig miért nem mutattad be? Kár, hogy most elutazunk.
Amint ezt kimondta, tudtam, hogy bajban vagyunk. Alarick arcáról lehullt a tökéletesen felépített álcája, és dühösen meredt rám.
• Valóban nem mondtad. – A démon hangja fenyegetően halk volt. – Mennyi időre mentek?
• Csak pár napra, illetve a hétvégére. – Lepillantottam az órámra, majd félve a férfire néztem. – Sajnálom, hogy menned kell, Alarick. A gépünk három óra múlva indul.
• Semmi gond. Kérlek, kísérj ki. – Bűbájos mosollyal az arcán Destiny felé fordult, majd a kezébe vette a lány törékeny kezét. – Örültem a találkozásnak. Nem értem, hogy Damien miért rejtegetett eddig.
• Magam sem értem. Szép napot!

Alig vártam, hogy tisztes távolságban tudjam Destiny – t a démontól. A lépcsőházban újra a régi önmaga volt, szeme fenyegetően villogott.
• Remélem tisztában vagy vele, hogy mivel játszol. Ahogy észrevettem, a kis barátnőd igen sokat jelent neked. Biztosan nem szeretnéd, hogy baja essen.
Fenyegetésének hatására eltűnt belőlem minden félelem és feltámadt bennem a védekező ösztön.
• Őt hagyd ki a mocskos játékaidból. Megkapod, amit akarsz, de ha neki bántódása esik, esküszöm, megtalálom a módját, hogy kiiktassalak. – Éreztem, ahogy növekszik a testemben az energia, mintha ki akarna robbanni. A bennem lévő tűz belülről égetett.
Alarick egy pillanatra félve nézett rám, majd pedig arcára kiült a jól ismert behízelgő mosoly.
• Talán mégsem vagy olyan értéktelen. – Kérdőn néztem rá, de ő nem foglalkozott velem. – Ezt érdekesnek fogják találni az Alfák. Nemsokára találkozunk, Balthazar.

A démon pillanatok alatt eltűnt, és én csak a levegőt markoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy Alarick szemében látott félelem valós volt, vagy csak képzelődtem. Zavarodottan ültem le a lépcsőre, és a gondolataimba merültem. Most már nem találtam olyan jó ötletnek, hogy elutazzunk. Azonban nem elhanyagolható tényező volt, hogy Destiny-t csak így tudhatom biztonságba. A végső tervem az volt, hogy önként megyek az Alfák elé és ezzel véget vetek ennek a borzalomnak. De önző voltam. Nem tudtam itt hagyni őt, tudva, hogy még van egy kis időnk együtt. Hallottam most is, ahogy a másodpercmutató kattog, a szívemet a jeges félelem szorította össze. Nem tudok lemondani róla, még ha ezzel kockáztatom is az életét.

Amíg felértem a lakásba, próbáltam a vonásaimat rendezni, hogy Destiny ne lássa az aggodalmamat. Az ajtó előtt vettem még egy nagy levegőt, majd beléptem. Kedvesem épp a konyhában mosogatott, miközben magában dúdolgatott. A nappaliban állva néztem őt, közben szélesen mosolyogtam.
• Észre sem vettelek – mondta döbbenten, mikor kezeimet a dereka köré fontam.
• Mit szólnál, ha nem csak egy hétvégére utaznánk? Két hét nekem jobban tetszene.
• Két hét csak veled? – Úgy csinált, mint aki gondolkodóba esett, de én láttam, hogy egy nagy mosolyt próbál elfojtani. – Azt hiszem, még kevés is lesz.
Apró csókot nyomtam ajkaira, de ő nem eresztettel el, hanem inkább elmélyítette a csókot. Hosszasan ízlelgettük egymást, mikor különváltunk.
• Hazamegyek, összepakolok és jövök vissza, rendben?
• Persze. A gép úgyis csak délután hatkor indul.
• Sietek vissza.

Amint kilépett a lakásból, boldogan kezdtem el pakolni. Igazából nem volt szükségem sok dologra, leginkább csak Destinyre. Nem is figyeltem arra, hogy mit szórok bele a bőröndbe, ott úgyis csak meleg holmira lesz szükség. Teljesen lekötötte a figyelmemet a pakolás, nem hallottam, amikor valaki megjelent nálam, csak a kénszag csodálatos illata kúszott bele az orromba. Megfordultam, és Cole feldúlt arcával találtam szembe magam.
• Balthazar, hogy lehettél olyan felelőtlen, hogy nekitámadsz Alaricknak? – A démon szeme szikrákat szórt a dühtől, amitől megrémültem.
• Én, Mester… - nem igazán tudtam neki mit mondani. – Nem én tettem. Csak hirtelen elöntött a düh, és úgy éreztem, hogy felgyulladok.
• Valóban csak ennyi történt?
• Igen, Cole. Neked soha nem hazudnék.
• Remélem, tudod, hogy bajban vagy. Nem kapunk semmilyen hírt az ügyed előrehaladásáról, és az idő szorít. Roger lelke felbecsülhetetlen, és ha anélkül térsz vissza, a halállal kell szembenézned.
• Mester, a dolgok … sajnos attól tartok, hogy ez meghaladja a képességeimet.
• Ezt szomorúan hallom. Azt hittem, hogy ennél jobban elkötelezted magad az Alvilágnak, és hogy minden vágyad az, hogy démonná válj. Lehet, hogy mégis egy szánalmas kis ember vagy, és kiveszett belőled minden démoni? A nő az oka, akiről Alarick mesélt? Talán, ha az ő lelke is hozzánk kerül, akkor kicsit motiváltabb leszel. Úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Tudom, hogy van vesztenivalód.
Megint érzetem, ahogy a bennem tomboló indulat lassan átveszi az irányítást az elmém felett. Elegem volt már a fenyegetésekből, csak boldogan szerettem volna élni Destinyvel. Egyre mérgesebb lettem, a testemet forróság öntötte el. A haragom olyan erővel égett, hogy azt hittem engem is megperzsel. Cole arca először elnyúlt, majd pedig elégedetten vigyorgott. Annyira meglepett ez a mozdulat, hogy a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a gyilkos indulatomnál.
• Nahát, úgy tűnik, Alarick mégsem túlzott. – Kérdőn néztem rá, mire csak tovább kacagott. – Balthazar, több benned a lehetőség, mint hittem. Vissza kell térnem sürgősen az Alvilágba. Ez megváltoztatja a dolgokat.

Még hallottam, ahogy kacag, majd pedig egy szempillantás alatt eltűnt. Teljesen döbbenten álltam ott, elképzelni nem tudtam, hogy miről lehet szó. Meg is feledkeztem a pakolásról, csak Cole szavai zakatoltak a fülemben.

A csengő hangja először el sem jutott a tudatomig, csak amikor hangos dörömböléssel párosult. Botladozó léptekkel indultam el az ajtó felé. Amikor kinyitottam, legnagyobb meglepetésemre az a férfi lépett be rajta, akire a legkevésbé számítottam.
• Damien, - Roger arca teljesen megnyúlt, szeme alatt sötét karikák voltak, teljesen reményvesztett ábrázata volt – beszélnünk kell. Destiny-ről van szó.
Nem tudtam erre mit mondani, nagyon meglepett a jelenléte. Alig láthatóan bólintottam egyet, majd a nappali felé vezettem. A férfi úgy ült le, mintha nem a hatvanas, hanem a kilencvenes éveit taposná.
• Valamit el kell mondanom neked, mert lehet, hogy a lányom élete veszélyben forog. Amit most fogsz hallani, lehet, hogy a legvadabb álmaidat is meghaladja, de el kell fogadnod, mert minden egyes szó igaz. Megígéred, hogy így teszel?
• Természetesen.
• Kérlek, ne vágj közbe. Szóval, az egész a Teremtésnél kezdődött. Isten és az Angyalok békében megfértek egymás mellett, míg Lucifer el nem kezdte irigyelni az embereket. A Teremtő szabad akarattal ruházta fel a kedvenceit, az Angyalok pedig a bábjai voltak. Lucifer maga köré gyűjtötte az Angyalok nagy részét, és lázadást szított. Át akarta venni az uralmat, és ezzel meg akarta kaparintani az áhított szabadságot. A lázadóknak mindent megígért, amit csak lehetett, magához édesgette őket. Isten hamar leverte a lázadást, a felkelőket pedig a Földre űzte. A száműzött csoportnak új neve lett: a Bukottak. Ezeket az angyalokat megszabadították a szárnyaiktól, és minden földöntúli képességeiktől. Úgy éltek, akár az emberek, kivéve egyetlen dolgot: nem tudtak utódokat nemzeni. Sokáig élvezték a földi örömök által kínált lehetőségeket, de aztán hiányozni kezdett nekik valami, mégpedig az, hogy maradandót alkossanak. Ki akarták köszörülni azt a csorbát, hogy terméketlenek. Lucifer, akit az Alvilágba száműztek, egyességet kötött az Alfákkal, az Alvilág vezetőivel, hogy a Bukottak lelkéért cserébe mindegyik képes lesz nemzeni. Természetesen senki nem gondolt bele, hogy ennek mekkora következményei lehetnek, nem érzékelték azt, hogy a lelkük mennyit ér. Mindenki rábólintott az ajánlatra, és boldogan éltek tovább abban a tudatban, hogy ez csak a lelkükbe került. Nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy mi lesz a gyerekeikből. Habár már nem voltak fenn, a képességeik javarésze nem veszett el. A Bukottak gyermekei lettek a nephilimek. Ezek a teremtményeknek emberi lelkük volt, de angyali képességekkel rendelkeztek. Mikor a Teremtő tudomására jutott, hogy ilyen lények jöttek a világra, és üldözteti kezdte őket. A Hűségesek egy csoportja sorra gyilkolta a Bukottakat, és a nephilimeket. Kevesen tudtak elrejtőzni, mára a számuk jelentősen megfogyatkozott. A Bukottak közül már csak ketten élnek, a nephilimek közül pedig egy gyermek maradt életben. Nem lehet tudni, hogy miért, de rajta még nem mutatkoztak meg a különleges képességek. Az egyik Bukott már sajnos a halálán van, napjai vannak hátra. A másik Bukott még él, úgy érezte, minden a legnagyobb rendben, de aztán különleges események sora kezdődött. Érezte a Démonok jelenlétét, és attól tart, hogy érte jöttek. Nem a saját életét félti, hanem félvér gyermeke életét. A nephilimnek csak egy Alfa adhat feloldozást, hogy lerázza magáról az apja által elkövetett hibákat, azonban az Alvilág Urai nem éppen a kegyelmükről híresek. A férfi oda adná a lelkét az első Démonnak, aki szembejön vele, csak a lányát hagynák békén.

Ahogy Roger befejezte, a fejem zúgott a sok információtól. Bukottak, nephilimek, Hűségesek … Ezek olyan dolgok, amikről soha nem is hallottam. Vajon miért titkolták el? És Roger, ő miért mondta ezt el nekem? Amint ez a gondolat elhangzott, már tudtam is a választ.
• És Ön …
• Igen, egy vagyok közülük. Én is Bukott vagyok, és Destiny nephilim.

3 megjegyzés:

Hugi írta...

Hmm, érdekes fordulatok :D
Nem gondoltam volna, hogy ez van. :)
De persze a döbbeneten kívül még mindig azt tudom mondani, hogy nagyon jó lett, bár én minden fejezetedet imádom. És nem csak azért, mert a nővérem vagy, hiszen, ha nem tetszene, azt megmondanám!!! :)
Szerintem a többi olvasód úgy ahogy én is sajnáljuk, hogy itt hagyod kicsi hazánkat, ráadásul nekem valamelyest rosszabb, hiszen a testvérem vagy, és ahhoz képest, hogy két évig jártál Sopronba, és akkor is távol voltál a családtól, nagyon furcsa lesz, és eleinte rossz is. De remélem az a négy hónap hamar eltelik majd... :)
Visszatérve a fejezetedre, mert most mégis csak arról van szó, nagyon jó lett, őszinte gratulációm. Izgatottan várom a folytatást, és hogy mi sül ki ebből az egészből. Amellett, hogy agyba-főbe dicsérlek hadd jegyezzem meg, hogy csalódott vagyok egy picit, hiszen alig vártam az eljegyzést. Remélem azért a következő fejezetben vagy azutániban benne lesz... :D
Sok puszi.

Névtelen írta...

Drága Barátnőm!

Ez a rész is épp olyan csodálatos lett, mint az eddigiek. Tényleg sokmindenre fény derült, ami eléggé meglepett, de nagyon tetszett :)
Jó volna, ha nem csak két hetük lenne a fiataloknak...

Remélem jól fogod érezni magad odakint is:)
Nagyon hiányozni fogsz. Vigyázz magadra!

Puszi: Join

Nilla írta...

Szia!
Kérted, hogy nézzünk be hozzád, hát én most megjöttem! :)

A legelső szembetűnő dolog az volt, hogy nem igazán kötöd a mondatokat. Például rögtön az elején:
„Hosszasan válogattam a gyűrűk között. Sok darabot megnéztem, de mégsem találtam az igazit. Már a harmadik tálcát vette elő az eladó, amikor megpillantottam a tökéletes darabot.”
Ez így sokkal jobban nézne ki:
Hosszasan válogattam a gyűrűk között, sok darabot megnéztem, de mégsem találtam az igazit. Már a harmadik tálcát vette elő az eladó, amikor megpillantottam a tökéletes darabot.

Neveket nem toldalékolod helyesen. Csak akkor kötjük a toldalékot vesszővel egy névhez, ha az némahangzóra végződik, tehát nem ejtjük ki az utolsó betűjét.
„Tudtam, hogy tetszeni fog Destiny – nek...” > Ez így nem jó!
Így helyes:
Destinynek.

A párbeszédeket nem írod helyesen. Itt van például ez a rész:
„ Damien – mosolygott rám Destiny, - észre sem vettem, hogy megjöttél.
Odaléptem kedvesem mellé, miközben le sem vettem a szemem a démonról, aki önelégülten vigyorgott.
• Nem is mondtad, hogy ilyen lehengerlő barátod van. – Nézett rám Des csillogó szemekkel. – Eddig miért nem mutattad be? Kár, hogy most elutazunk.”
Így lenne helyes:
- Damien! – mosolygott rám Destiny. – Észre sem vettem, hogy megjöttél!
Odaléptem kedvesem mellé, miközben le sem vettem a szemem a démonról, aki önelégülten vigyorgott.
- Nem is mondtad, hogy ilyen lehengerlő barátod van – nézett rám Des csillogó szemekkel. – Eddig miért nem mutattad be?

A különbség az igazából az, hogy ha valaki mond valamit, például:
- Szeretlek – mondta/suttogta/jelentette ki, stb. akkor nem kell pontot rakni a gondolatjel után. De! Ha ez van utána:
- Szeretlek – nézett rám/pislogott nagyokat/hangja halk volt és a társai, akkor sem kell pont. Mert az, hogy milyen módon, milyen helyzetben mondta kapcsolatban áll a mondandóval.
De ha ez van:
- Szeretlek! – Lépett közelebb/Fehér pólót viselt... és a többi, akkor már kell pont, mert a fehér póló és az, hogy valaki szeret valakit, nincs túl sok köze egymáshoz! :)

Hirtelen ezek voltak a legszembetűnőbb dolgot, amiket észrevettem!
Egy esetleges újraolvasással ezek könnyek kiküszöbölhetőek lesznek. Sok sikert kívánok Neked az írásban, és sok-sok ihletet!

Ha bármi problémád lenne, vagy csak kérdezni szeretnél, itt megtalálsz:
www.ikait.blogspot.com

Üdvözlettel: Nilla, I.K.A.I.T.