5. fejezet – Düh

„Rachegedanken von Demut gepeitscht
Du siehst und hörst nichts mehr
Deine kranken Gefühle
geben ihm keine Chance
Deine Wut will nicht sterben
nur dafür lebst Du noch

Du kannst, Du willst und wirst nie vergeben
und Du verteufelst sein ganzes Leben
treibst in den Wahnsinn von masslosem Zorn,
Vernichtung und Rache,
Du bist zum Hassen gebor'n”
(Rammstein: Wut will nicht sterben)


Miért kell pont most ilyen szerencsétlennek lennem? Ahogy a lépcsőn rohantam fel, szinte minden fokban megbotlottam. Már majdnem az öcsém szobája előtt voltam, amikor újabb, velőtrázó sikoly hangzott fel. Roger mögöttem jött, valamit magyarázott, hogy legyek óvatosabb, de nem nagyon érdekelt. Feltéptem Lucas szobájának ajtaját, de a lábam földbe gyökeredzett a látványtól.

Az ablak darabokra volt törve, a halványan beeső fény megcsillant a szilánkokon, még kísértetiesebbé téve a szobát. Jéghideg levegő áramlott ki, mintha a tél beköltözött volna ide. Öcsém a levegőben lebegett, fekete, füstszerű árny vette őt körbe. A furcsa lényből határtalan gonoszság sugárzott, ami megfagyasztotta a vért az ereimben. Mozdulni akartam, de valami fogva tartott. Lucas arcán megdermedt egy néma sikoly, szeme könyörgéssel volt tele. A csuklói fel voltak vágva, a vörös vér egyenletesen folyt bele egy sötét tálba. Hangosan ziháltam, közben belül majd megőrültem, hogy nem tudok mozdulni. Lucas arca egyre fehérebb lett, a szeme is kezdett homályossá válni. A bennem tomboló düh egyre jobban nőtt, de nem tudott kirobbanni. Hiába minden képességem, ilyen erős sötétséggel még én sem tudok szembe szállni.

Tehetetlenül, belül sikoltozva, zokogva, könyörögve néztem végig, ahogy kiszáll az élet Lucas testéből, ahogy ez a lény kivérezteti a szemem láttára. Ha nem tudtam volna erről a titkokkal teli világról, valószínűleg most az őrület határát léptem volna túl. Magamban könyörögtem az öcsémnek, hogy bocsásson meg. A lelkem, ami alig támadt fel halottaiból, most újra meghalt. Ha nem lennék erősebb, már darabokra estem volna, és könyörögtem volna a halálért.

Lucas teste hangos puffanással esett le padlóra, élettelen szemei rám bámultak. A lény formát öltött, de még így is alaktalan volt. Fekete köpeny takarta szörnyű testét, a csuklya alatt pedig arc helyett csak a kavargó sötétséget láttam. Gonosz kacaj hagyta el az ajkait, nevetése arra emlékeztetett, amikor valaki a körmét végighúzza a táblán. Lebegve közeledett felém, kinyújtva a kezét térde kényszerített. Hosszú ujjait végig húzta az arcomon, minek nyomán olyan érzésem volt, mintha tüzes vassal simogatnának. Közel hajolt hozzám, már vártam a halál érintését, amikor az arca az enyém mellett volt.
• Nem menekülhetsz örökké, Destiny! Meg fog találni téged, és akkor végre kész lesz. – Hangja csak suttogás volt, de mégis olyan volt, mintha ordítana. A másik keze a vállamon pihent, de végig úgy éreztem, mintha a szívemet tartaná benne, és bármelyik pillanatban kiszakíthatná a mellkasomból.

Az ördögi teremtmény még utoljára halkan felkacagott, majd pedig köddé vált, hátra hagyva Lucas élettelen testét. A testem szép lassan engedett fel fagyott állapotából, habár már senki nem tartott fogság alatt. Térden kúszva mentem oda, de nem bírtam megérinteni. Ez a kép örökre beleégett a tudatomba, mérhetetlen, leírhatatlan dühvel megmérgezte a lelkem. Hallottam, hogy Roger és Faith is végre bejutottak a szobába, mert édesanyám hangosan felzokogott, apám torkából keserves kiáltás tört fel. Sírni szerettem volna, de nem tudtam. Ki akartam magamból adni ezt a fájdalmat, de csak bámultam Lucasra.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem játszhatom az áldozati bárány szerepét ebben a csatában, nem várhatok senkitől védelmet magam mellé. Engem akar mindkét oldal, de nem adom könnyen magam. Elvették tőlem a szerelmet, a testvéremet, és még ki tudja, hogy mihez folyamodnak. Lassan, de biztosan kiölik belőlem a megértés, a szeretet minden csíráját, és csak a gyűlölet, a düh marad nekem. Tényleg gyűlölni születtem volna?

Felálltam Lucas teste mellől, még egy utolsó pillantást vetve rá, majd pedig elmentem zokogó szüleim mellett. Az utam egyenesen a szobámba vezetett, de nem a megnyugvást keresve. Elővettem egy régi bőröndöt, és beleszórtam pár ruhadarabot, ami még jó lehet rám állapotomat tekintve, majd a könyvtár felé vettem az irányt, hogy Roger régi könyveiből is elvigyek néhányat. Szükségem lesz rájuk, ha minél inkább fel akarok készülni. Eltettem a Rúnákról szóló könyvet, valamint mindent, ami démonűzéssel kapcsolatos.

Szüleim még mindig fenn voltak, gyászolták elveszett gyermeküket, így észrevétlenül osonhattam ki. Nem csináltam titkot abból, hogy hova megyek, de nem maradok itt, további veszélyt hozva rájuk. A kocsimmal a belvárosi lakásom felé tartottam, ahol elkezdhetem saját tréningemet.

Amint a lift megérkezett, azonnal magamhoz hívtam az ostoromat, hiszen már ért itt meglepetés. Belépve az ajtón még mindig ugyan az a felfordulás fogadott, de most nem volt váratlan vendégem. A nappaliban elővettem az otthonról hozott könyvet a Rúnákról, hogy valamiféle védelmi Jeleket fessek az ajtómra. Miután megtaláltam a tökéleteset, nem volt más dolgom, mint a saját véremmel felkenni azt. A könyv szerint így hatásosabb a védelem. Rajtam ne múljon.

A konyhában kerestem egy élesebbnek tűnő kést, majd a fogaimat összeszorítva vágást ejtettem a tenyeremen. A vérem pillanatokon belül ki is csordult, amit egy kis porcelántálban fogtam fel. A könyvvel együtt a bejárati ajtóhoz mentem, majd a Rúnát pontosan követve, felrajzoltam a mintát a fára. Ugyanezt a műveletet megismételtem az ablakokkal is, elvégre onnan is bejuthat egy illetéktelen látogató.

Miután végeztem, kicsit biztonságban is éreztem magam. Fáradtan dőltem le az ágyra, túl sok volt ez a mai nap. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak Lucasra, mert akkor megtörök, ő pedig nem ezt érdemelné. Meg kell bosszulnom a halálát, habár még nem tudom, ki volt az, aki elvette tőlem. Egy dologban azonban biztos voltam: az a valami sötét volt és gonosz. Még mindig elszorítja a szívem a félelem, ha rá gondolok.

Oldalra fordultam, majd kezemmel végig simítottam a hasamon. Hihetetlen megnyugvással töltött el mindig, ha rájuk gondoltam. Vajon hogy fognak kinézni? Milyen lesz a szemük, a mosolyuk, mennyit fognak sírni, vagy mennyire fognak rá hasonlítani. Milyen különleges képességeik lesznek? Emiatt mennyire fognak az Alvilág vagy a Hatalmasok érdeklődési körébe kerülni? Megannyi megválaszolatlan kérdés, és annyira fáj, hogy egyedül kell ezen végig mennem. Olyan jó lenne, ha Damien itt lenne mellettem, együtt keresnénk babaruhákat, a szobák színét közösen választanánk ki, megnyugtatna egyetlen érintésével, a szülésnél végig fogná a kezem. A könnyek marták a szemem, ha arra gondoltam, hogy neki ezek a gondolatok eszébe sem jutnak. Igyekeztem mindig arra gondolni, hogy ő már nem az én szerelmem, de ez olyan nehéz. Nem bírtam tovább visszatartani a sírást, csendesen álomba zokogtam magam.

A reggel hamar elérkezett. A Nap vidáman sütött be az ablakon, mintha bármi oka lenne az örömre. Álmosan húztam a fejemre a takarómat, de az ikreknek más terve volt. Hirtelen nagyon éhes lettem, ezért bosszúsan felkeltem. Kicsoszogtam a konyhába, de a hűtő üres volt, pékáru sem volt itthon. Nem volt kedvem emberek közé menni, de nem volt más választásom. Morcosan magamra kaptam valamit, majd elindultam a sarki pékség felé. Mindenki vidáman lépegetett az utcán, élvezve a napsütést. Még jobban megszaporáztam a lépteimet, de hiába. A kis üzlet zárva volt, mérgesen kifújtam a levegőt. Ha már ennyit kell sétálnom, beülök a kedvenc kávézómba, ahol isteni a pite.

Már csak kétutcányira voltam, amikor fura bizsergés futott végig rajtam. Rossz előérzetem támadt, gyorsan körültekintettem, míg a sikátorban meg nem láttam az okát. Egy fiatal lány állt a falnak támaszkodva, miközben egy ördögi lény a fülébe sugdosott valamit. Nem láttam az arcát, de erős kénszag áradt belőle. Anélkül, hogy tudatába lettem volna annak, amit teszek, megjelent a kezemben a lángoló ostorom, miközben a szörny felé mentem. Már majdnem odaértem, amikor elkapta az arcát a lánytól, vörös szemével engem vizsgált. O, te jó ég! A levegő a tüdőmben rekedt, amikor megláttam ki az. Damien állt velem szemben, gyűlölettel telve tekintett rám.

Újra átjárt a félelem, de nem hagytam eluralkodni. Meg kell tudnom védeni magam. Azonban képes lennék az ő életét feláldozni az enyémért? Elmerengeni a válaszon nem volt időm, mert egyből rám rontott. A falhoz szorított, a kezemet nem tudtam megmozdítani, így az ostorom sem tudtam használni.
• Rossz démonnal kezdtél ki, Nephilim. Neked halottnak kellene lenned. Bár, ami késik, nem múlik – suttogta alig halhatóan, tele fenyegetéssel.
• Csak a szád nagy. Már rég megölhettél volna. Gyerünk, Damien, tedd meg! Ezzel is csak bebizonyítod, hogy egy lélektelen szörnyeteg lettél. Könnyebb lesz téged gyűlölnöm! – Szavaim éles késként hasították a levegőt, megdöbbentve ezzel őt.
• Nem is ismersz, Nephilim. Soha nem hagynám életben a te fajodat.
Reagálni sem volt időm, mert megjelent a kezében egy éles tőr, amit a szívem felé helyezett. Ez volt a válasz minden kérdésemre. Hiába kerestem a tekintetében bármit, ami a régi szerelmemre emlékeztette volna, semmit nem találtam. A düh újra elöntött, az ismerős keserű adrenalin árasztotta el az ereimet.
• Nem érek rá egész nap. Tedd meg és tűnj a pokolba!
• Ahogy kívánod!

Keze felemelkedett a mellkasomról, hogy lendületet vegyen, de mielőtt lesújtott volna, valami kiverte a kezéből a tőrt. Mind ketten oldalra kaptuk a fejünket. Az árnyékban egy Hatalmas állt, az, aki meg akart ölni. Remek, most belecsöppentem egy „kié a Nephilim feje” játékba, azonban meglepetésemre a Hatalmas Damienre koncentrált teljes erejével. Leesett állal bámultam, már nem értettem semmit. Egy pillanatra rám nézett, majd mély hangján megszólalt.
• Menj innen, Nephilim. Ő az enyém!
Az események innentől követhetetlen tempót vettek fel. Összecsapásuk semmihez sem volt hasonló, mintha a tűz és a víz kerülne szembe egymással. El akartam futni, de nem bírtam megmozdulni. Tudnom kellett, hogy hogyan ér véget a csata. Fegyverek zöreje töltötte be a szűk sikátort, pislogni sem mertem, mert hátha elszalasztok valamit. Láttam, hogy a Hatalmas karját már vágások csúfítják el, míg Damien sértetlen. Magam sem értem miért, de ez a tudat megkönnyebbüléssel töltött el. Újra megjelent a kezemben az ostor, de inkább csak megnyugtatott, hogy nálam van. Egy hangos ordítás rázta meg a falakat, és Damien térde rogyott. Mindkét combjából sűrű, sötét vér szivárgott, amitől felfordult a gyomrom. Automatikusan megindultam felé, de valaki az utamat állta. A Hatalmas tornyosult felém, aki szorosan átölelte a derekamat, majd fekete szárnyait szélesre tárva egy könnyed szökkenéssel a levegőbe rugaszkodott.
• Mit csinálsz? Engedj el! – követeltem tőle, miközben folyamatosan mozogtam, de mintha vasbilincsek tartottak volna fogva.
• Meg kell védenem téged. Ez a feladatom.
• Mégis ki adná ezt neked feladatnak? – kérdeztem tőle gúnyosan.
• A gyermeked mondta. Védd meg Destinyt.

A fenti dalszöveg részlet fordítása:

Bosszúvágy alázattól ostorozva
Többé nem látsz, nem is hallasz
Beteges érzelmeid
Neki esélyt sem adnak
A dühöd nem akar múlni
Egyedül ez tart téged életben még

Megbocsátani nem tudsz, nem akarsz és nem is fogsz soha
Eméssze teljes létét kárhozat
Az őrületbe kerget a mértéktelen harag,
Pusztítás és bosszú
Te a gyűlölet gyermeke vagy

4. fejezet – Képes vagy rá?

To think I might not see those eyes
Makes it so hard not to cry
And as we say our long goodbye
I nearly do
(Leona Lewis: Run)


Nyugtalan álmom volt, egész éjjel rohantam. Különböző árnyak kergettek, a biztos halál ígéretét magukban hordozva. Nem volt hova menekülnöm, mindenhol Damien arcát láttam. A vörös szemektől a vér is megfagyott az ereimben, miközben a szívem majd megszakadt egyetlen érintéséért. Ez a kettősség szétfeszít belülről, de nem hagyom magamon eluralkodni.

Két napja be vagyok zárkózva a szobámba, és próbálom megemészteni a hallottakat. Tárgyilagosságom érdekében mindig a gyerekeimre koncentrálok, különben nem lenne erőm ellene harcolni, sőt, semmi ellen sem. Nem tudom, mit követtem el a világ ellen, hogy ez jár nekem. Milyen gonosz tréfát űz velem a Sors?

A zuhany alatt állva a vízsugarak meleg takaróként öleltek körben, miközben a hasam simogattam. Soha nem gondoltam rá, hogy ilyen fiatalon anya leszek, de csodálatos érzés. Mély, és tiszta szeretettel szeretem már a gyerekeket, és alig várom, hogy a karjaimban tarthassam őket. Hihetetlen milyen gyors ütemben növekednek, de meg sem kellene lepődnöm. Nem emberi lények, hanem roppant különlegesek. Csak az miatt érzem magam nagyon felelőtlennek, hogy milyen világba fognak beleszületni. Vajon garantálni tudom nekik a biztonságot? Bosszant, hogy ilyen tehetetlen vagyok, míg másoknak ott a szuper démoni erejük, vagy a lángoló fegyverük, vagy…

Hirtelen belém hasított egy gondolat! Ha a Hatalmasok képesek ilyen fegyvert létrehozni, akkor talán én is. Elvégre bennem is van Angyal-vér. Sietve magamra kapkodtam pár ruhámat, ami még jó volt, majd kilépve az önkéntes száműzetésemből, Roger nevét kiabálva rohantam végig a házunkon. Apám a könyvtárban volt, olyan szélsebesen tépte fel az ajtót, mintha égne a ház.
• Destiny, mi történt? Van itt valaki? – Szeme idegesen cikázott végig a folyósón, teste megfeszült a koncentrálástól.
• Nem, dehogy. Beszélni akartam veled.
• Velem? – kérdezte döbbenten. Bizonyára tudja, hogy azért még haragszom rá.
• Nem mehetnénk be?
• De, dehogynem. Gyere. – A hátamra tett kézzel beterelt az ajtón, de még egyszer körbepillantott a folyosón. Mintha bárki be tudna jutni ide. Olyan ez a ház, mint egy erőd, amióta megtámadtak.

A szobában mindenféle régi könyv volt, az íróasztalon pedig ezer évesnek tűnő példányok hevertek. Nem tudtam elolvasni, mi áll benne, mert a Rúnákkal írott könyv volt. Roger magyarázatot keres az állapotomra, de nem hiszem, hogy ez valaha megtörtént volna. Minden Nephilimet kiirtottak már, Démonokkal meg nem szoktam amúgy sem szoros kapcsolatot ápolni. Hátra fordulva végig néztem Rogeren, és szörnyű látványt nyújtott. Szeme alatt hatalmas sötét karikák, arca beesett, ugyan az a ruha volt rajta, ami két napja. Ezek szerint ő a könyvtárba zárkózott be. Szemében kétségbeesés volt, és hatalmas bűntudat. Szerinte az ő egykori gyarlósága miatt jutottunk el ide. Nem volt neki elég Isten mellett élni, és most visszafizeti a kölcsönt.
• Szóval, Des, miről akartál beszélni?
• Meg akarom tanulni, hogyan védhetem meg magam. Láttam már két Hatalmast, és Téged is, és én is akarok lángoló fegyvert magamnak. Nem akarok megint csak futni, és menekülni. Nem csak az én életemről van szó.
• Biztos, hogy ezt akarod? Nem kell neked harcolnod, én itt vagyok, megvédhetlek … - kezdett érvelni Roger, de a dühös pillantásom félbeszakította.
• Nem lehetsz mindig mellettem, úgyhogy inkább csak mond el, hogy működik ez a lángoló kard dolog.

Roger idegesen beletúrt a hajába, úgy tűnik, ez lett az új szokása. Türelmetlenül vártam, mikor mond már valamit, de a percek csak teltek, így dobolni kezdtem a lábammal. Már feltűnően akartam sóhajtozni, jelezve, hogy én is itt vagyok, amikor szenvedélyes tekintete megállapodott rajtam.
• Igazad van, Destiny. Meg kell tanulnod mindent. Nem lesz egyszerű, mert komoly koncentrációt igényel, de talán a te állapotodban is sikerülni fog. Talán még a terhességed a hasznunkra is válhat. – Értetlenül néztem rá, mire leült velem szemben, kezét a hasamra tette. – A benned növekvő gyerekek a két világ legkülönlegesebb lényei. Kapocs az Alvilág és az Angyalok között. Magukban hordozzák mindkét faj erősségét, de a gyengéiket is valószínűleg. Amíg a méhedben vannak, te is eggyé válsz velük, az ő erejük a tiéd is, és ez fordítva is igaz. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért menekültél meg a Hatalmas elől. És most jöttem rá a válaszra!
Roger vidáman felpattant, mintha nem lennék hatalmas bajban. Remélem, tényleg jó híre van.
• Az egyik gyerek nagyon tehetséges. A Hatalmast irányította. A kezében tartotta, és emiatt nem támadt rád. Ritka adottság az ilyen, de épp ezért veszélyes. – Napok óta először húzódott mosolyra a szám. Ez reményt ad, hogy a gyerekek mégis csak túlélhetik ezt az őrült világot. – Destiny, ne örülj ennyire előre. Mint mondtam, veszélyes. Ez az adottság nem az Égieknek adatott meg. Ez az erő az Alfák sajátja, tehát akármelyikük is az, több benne a démoni erő, ami még a későbbiekben sok bajt okozhat.

Reményem halványan felsejlő lángját ebben a pillanatban fújta el egy tomboló vihar. Hiába van szuper adottsága a babámnak, ha ez a sötét oldal csábítását jelenti számára. Elég lesz az én szeretetem, hogy elég erős legyen ellenállni az Alvilágnak, vagy az apjának? Nem engedhetem, hogy Damien a közelébe jöjjön a gyerekeknek, nekem kell kézben tartanom a jövőjüket.
• Hogyan tudok lángoló fegyvert szerezni magamnak? – kérdeztem gyorsan, mielőtt újra kétségbeesek.
• A rövid, velős verziót akarod hallani, vagy kezdjük az elejétől?
• Nem nagyon érek rá, úgyhogy csak tömören.
• Rendben. Nos, a megoldás egyszerűbb, mint gondolod. El kell képzelned, hogy mit szeretnél. Sok gyakorlásra van szükség, és akkor meg tudod jeleníteni bármilyen helyzetben a szárnyaidat, valamint a fegyveredet. Sajnos szárnyakkal nem tudom megmutatni, mivel az enyémet már letépték, de itt a kard. – Amint ezt kimondta, meg is jelent a kezében a fegyver, amit lángok nyaldosnak. Elbűvölve néztem a tűz táncát, míg egyszer csak el nem tűnt. – Fontos, hogy mit képzelsz el először, mert utána mindig az lesz a fegyvered, gyakorlatilag egy rész belőled. Nem tudom, hogy nálad milyen lesz a láng, a gyerekek miatt. Az én kardomon, illetve mindenki másén a tűz démoni eredetű, mert csak ezzel tudjuk őket legyőzni. Egy Angyal lopta el tőlük a tüzet sok sok évezreddel ezelőtt. Mivel most benned is van ebből a sötét erőből… Hát, nem tudom, ebből mi lesz. - Csak most jutott el a tudatomig, hogy tátott szájjal bambulok. El kell képzelnem mindent? Ilyen ereje lehet csak a képzeletünknek?
• Ki akarom próbálni! – Pattantam fel tettre készen.
• Amikor megjelentek a szárnyaid, véletlen védekezési reakció volt, de most neked kell őket láthatóvá tenni. Képzeld el az a különleges, légies, selymes, de mégis erős anyagot. Hozzád tartozik, a lényed része, lásd magadat velük.

Roger hangja halk duruzsolás volt, miközben behunyt szemmel koncentráltam. Próbáltam minél erősebben emlékezni arra az érzésre, amikor megérintettem őket, hogy milyen erősnek éreztem. Lassan megjelent a szemem előtt egy kép róla, a hófehér tollakról. Gyenge bizsergést éreztem a lapockáimon, majd pedig kinyitottam a szemem. Roger mohó szemekkel nézett rám, tudtam, hogy sikerült.
• Hihetetlen! Még soha nem láttam ilyen fehér, tiszta szárnyakat. Most pedig képzeld el, ahogy megmozdítod. Csak próbáld összezárni őket.
Oldalra pillantva láttam a szárnyaim végét, de még mindig elbűvölt. Ismét behunytam a szemem, és elképzeltem őket összezárva. A válasz egy halk susogás volt, magamban is éreztem a mozdulatot. Olyan, mintha a lelkem mozgatná őket.
• Remek, nagyon ügyes vagy. Ha később még gyakorolsz, gyorsabban fog menni. Most pedig jöjjön a fegyver. Azt már nehezebb megteremteni, mert a Nephilimek csak félig Angyalok, jobban kell koncentrálnod. Hunyd be a szemed, és lélegezz mélyeket. Csak a légzésedre koncentrálj, zárd ki a külvilágot. – Követtem apám utasításait, már egyre nyugodtabb voltam. – Most pedig képzelj magad elé egy kézifegyvert, de ne tudatosan válassz, ami először megjelenik előtted, az lesz az igazi. Ha ez megvan, akkor tartsd meg a képet, jegyezd meg minden egyes milliméterét. Érintsd meg képzeletben, forgasd meg a kezedben. Ha ő a neked való, olyan könnyűnek érzed majd, mintha egy pihét tartanál. Bólints, ha sikerült. – Alig láthatóan bólintottam, féltem, hogy elvesztem a kapcsolatot. – A nehezebb része most jön. Ha elsőre nem sikerülne, akkor sincs semmi baj, még megpróbálhatjuk. Mivel már láttál lángoló kardot, képzeld el magad előtt ezt a ritmusosan táncoló tüzet, de a fegyvered képét se engedd el, markold erősen. A tűzzel együtt kell élned, tehát engedd, hogy a szíved ritmusára mozogjon. Fogadd be a lángolást, még ha nem is kellemes. – Próbáltam csinálni, amit mond, de az énem egy része tiltakozott ez ellen, elvégre démoni eredetű dologról van szó. Hosszú küzdelem volt, de végre sikerült. – Ha a tűz a te ritmusodra ég, akkor engedd, hogy beborítsa a fegyvered, hadd ölelje körül. Amint a kettőből egy lett, vedd a kezedbe, de most ne csak gondolatban nyúlj érte! Érezd a markolatát, a pulzáló energiáját.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Gondolatban kézbe venni természetes dolog volt, de meg is teremteni, nagyon nehéz. Erősen koncentráltam, de mintha mindig eltűnt volna a kép. Éreztem, ahogy az izzadtságcseppek kiülnek a homlokomra, a légzésem is nehezebbé válik. Már kezdtem mérges lenni, amikor végre sikerült megérintenem. Végre igazán a kezemben tarthattam. Vártam még pár pillanatot, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Vettem egy mély levegőt, és lenéztem a karomra. Elégedett mosoly szaladt fel az arcomra sikerem láttán. A tudatom határán érzékeltem, hogy Roger elképedt tekintettel néz rám, de megértettem őt. Az ostorom két méter hosszú volt, kecsesen kanyarodott lefelé, miközben halványkék lángú tűz vette körbe. Olyan volt, mint egy tünemény. A kék lángok lágyan nyalogatták az ostort, mintha az lenne a fegyver lelke. Felemeltem egy kicsit a kezem, mire mintha a fegyver is életre kelt volna, lehetséges veszélyforrást keresve. Olyan könnyű volt, mint egy papírlapot tartani a kezembe. Kíváncsiságtól vezérelve megérintettem, hogy vajon éget – e. Félve nyúltam felé, elvégre kiszámíthatatlan, Roger lélegzete is elakadt. Remegő ujjaim elérték a lángok peremét, mire csak jóleső melegséget éreztem. Nem volt semmi kellemetlen érzés, csak a meleg simogatás.
• Létezésem során még soha nem láttam kék lángokat. Semmi feljegyzés nincs ilyen színű lángokról. – Roger hangjában félelemmel vegyített igazlom volt. – Nem tudom, hol rejlenek a képességeid határai, Lányom, de biztosan meg fogod tudni védeni magad.
• A Rúnák? Azok mire jók? Miért rajzoltál fura jeleket az ajtókra és ablakokra?

Roger fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, majd elővett egy könyvet.
• A Rúnák az ősi nyelv jelei. Minden régi szöveg ezzel van írva, a történelmünk is. Több évezreddel ezelőtt az Alvilágiak és az Angyalok békében éltek, bármilyen hihetetlen. Megvolt köztünk az összhang, nem volt versengés a lelkekért, csak megjelentek az Alfák, akiknek maguk is Démonok voltak, de szívükben hihetetlen gonoszság lakozott. Minél nagyobb birodalmat akartak, több lelket maguknak tudni, mert véleményük szerint minden ember esendő és nem tanulnak a hibáikból, így örök kárhozatra kellene ítélni mindenkit. Elhintették az eszméiket az Alvilágban, és seregben vonultak az Angyalok ellen. Urunk tudta ezt, és létre hozta a védelmező Rúnákat, amiknek segítségével elzárta az utat az Alvilági horda elől. A Rúnák száma egyre szaporodott, a Hatalmasok magukon is viselik egy részét. Ezzel plusz erőre tesznek szert, ahogy Te is. A Te hátadat is Rúnák díszítik, de mint már mondtam, nem értem a fekete jeleket. Amiket én rajzoltam, védelmet biztosítanak gyengébb Hatalmasok ellen, és a Démonok ellen. Alfákkal nem tudnék mit kezdeni, ellenük nem lehet védekezni.
• Mi található rajtam?
• A fehér Rúnák a rejtőzködést, erőt, és a nevedet jelentik. Segítenek egy kicsit elbújni az Alvilágiak elől, az Angyalok erejének nagy részét is megkaptad, csak a teleportálást nem.
• Ohh – hangzott az értelmes reakcióm. Ez a világ sokkal bonyolultabb, mint képzeltem.

Miután rövid betekintést nyertem a világomba, sokáig csak ültünk, és próbáltuk megemészteni a látottakat. Annyi kérdés cikázott a fejembe, és olyan jó lett volna, valakivel megosztani, Vele, de erre nem kerülhet sor. Hallottam, hogy valaki bejön, az öcsém nagyon kiáltva köszön a házban, majd az emelet felé trappol. Egy gondolat szöget ütött a fejemben, mire villámgyorsan felugrottam a székről. Roger kérdőn nézett rám, mire én alig suttogva tudtam kimondani, mire gondolok.
• Te jó ég, Lucas… Mi van… Mi van, ha ő is? Akkor veszélyben lehet. Apu… Lucas, el kell neki mondani… - fulladozva dadogtam, magam sem értem, mi okozta ezt a pánikot. Mintha egy hatodik érzékem megsúgta volna, hogy valami baj lehet a testvéremmel.
• Ő fiatalabb nálad, Destiny, nála még nem indulhat el a folyamat. Kell egy kiváltó ok, ami aktiválja … - Roger nyugtatónak szánt szövegét egy hangos csörömpölés szakította félbe.
Ijedten téptük fel a könyvtár ajtaját, majd a folyosóra kiállva fülelni kezdtünk. Hangos sikoly süvített végig a feszült csenden. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, Roger arcából kifutott minden vér, míg az én lábaim remegni kezdtek.
• Lucas – üvöltöttem hangosan, miközben botladozva rohantam fel a lépcsőn.