12. fejezet – A végzet érintése

Kedveseim!
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet! Ajánlom az új olvasóimnak, a rendszeres kommentezőknek.
Join! Nagyon boldog szülinapot kívánok :)
Kérlek Titeket, ha elolvastátok, írjatok nekem pár sort! Előre is köszönöm!

Mindig foglalkoztatott, hogy mikor jönnek el értem. Amióta a Scott családhoz kerültem, szinte el is felejtettem, hogy ki voltam egykor. Roger keménykezű, de nagyon igazságos ember. A felesége, Faith pedig kedvességével mindenkinek a napját bearanyozta. A fiúkkal, Lucassal nem sokat találkoztam az itt töltött tíz évem alatt. Bentlakásos iskolák hosszú sorát járta végig, egy ideje pedig Európában tanul. Végül Destiny, akit a lányomként szeretek. Tíz éves kislányként ismertem meg, de már akkor kitűnt kortársai közül. Hihetetlenül kedves, intelligens, melegszívű. Gyönyörű fiatal nő lett belőle.

Mindig reméltem, hogy talál magának egy okos, kedves fiút, aki mellett boldog lehet. A legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egy Alvilági fogja szeretni. Aggasztott a tudat, hogy egy ilyen mellett van Destiny. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy mibe keveredett, de nem tettem, mert úgysem hinne nekem.

Láttam, hogy néz arra a fiúra. A tekintete tele van szeretettel, ahogy Balthazar - é is. Bármennyire is szereti a lányt, ők nem lehetnek együtt. Csak szenvedés várna szegény Destiny-re, azt pedig nem bírnám elviselni. Valamilyen megoldást kell találnom erre a dologra. Már megöregedtem, nem lennék képes felvenni a harcot a démonokkal és az Alvilággal.

Sokszor elgondolkoztam azon is, hogy mi lett volna, ha nem azt emberi életet választom inkább. Vajon én is kegyetlen, érzéketlen, lelketlen, lángoló tekintetű démon lennék, vagy megmaradt volna valami az emberi részemből? A mai napig nem értem, hogy akkor miért engedtek el. A legígéretesebb újonc voltam, vagy száz éve nem volt ilyen. Valószínűleg azóta már ők is megbánták a döntésüket, és tárt karokkal várják a hazatértem. Az Alfák biztosan különleges bánásmódban részesítenek majd, de nem különösebben izgatott.

Nem tudhattam, mennyi időm van még, ezért nem a gondolkodásra kell szánnom, hanem a cselekedetekre. Ha Destiny ezt a fiút választotta maga mellé, akkor nekem kötelességem, hogy segítsek rajtuk, ahogy tudok.

Töprengésemből a telefon csengése rázott fel. Fáradtan keltem fel a fotelből, majd a készülékért nyúltam.
• Tessék?
• David, te vagy az? – A túl végen egy fiatal férfi volt, nem tudtam hirtelen, hogy kivel beszélek?
• Igen, én vagyok. És te?
• Dam … Balthazar vagyok.
• Örülök, hogy hívtál. Miben segíthetek?
• Láttam a cetlit. Történt néhány érdekes dolog. Tudunk találkozni?
• Persze. Holnap szabadnapom van. Találkozzunk tízkor a parkban.
• Rendben. Ott leszek.

Ahogy Balthazar letette a telefont, rajtam is úrrá lett az izgatottság. Nem tudtam, hogy a fiú miről akar velem beszélni, de a hangjában ott bujkált a félelem, bármennyire próbált rajta uralkodni.

Nehezen aludtam el, hajnalban végül a fáradtság győzedelmeskedett. Reggel a rémálmaimból riadtan ébredtem. Szörnyű volt, az elkerülhetetlent mutatták. Készítettem magamnak rántottát, majd átolvasgattam a híreket. Mindig elszomorított, hogy az emberek egymás ellen fordulnak. Homo homoni lupus est. (Ember embernek farkasa). Talán meg is érdemli ez a világ, hogy kárhozatra legyen ítélve. Szomorúan felsóhajtottam, hogy elindultam a parkba. Épp egy kávézó mellett sétáltam el, amikor eszembe jutott, hogy reggel elfelejtettem kávét inni. Úgy látszik, egyre szenilisebb leszek.

Leültem az egyik padra és vártam. Pár perc volt még tízig, de lágy kénszag kúszott be az orromba. Felkaptam a fejem, és megláttam Balthazart közeledni. Jóvágású fiatalember volt, minden nő megnézte magának, de ő mereven rajtam tartotta a tekintetét. Ha nem érezném rajta az Alvilág bűzét, még el is mosolyodtam volna.
• Tudod, hogy neked is kénszagod van? – Kérdeztem tőle, mikor leült mellém.
• Igen? Eddig nem vettem észre.
• Én érzem, de valószínű, hogy csak a múltam miatt. Destinynek gondolom eddig nem tűnt fel az égett szagod. Miről akartál beszélni?
• Történt egy kis baj. Cole helyett másik démont küldtek. Talán ismerd is Alarick-ot.
• Alarick? Fiam, remélem, tudod, hogy nagy bajban vagy?
• Tudom – sóhajtott lemondóan a fiú. – Nála kegyetlenebbet nem ismerek, talán csak az Alfákat.
• Tud Destinyről? – félve tettem fel a kérdést.
• Félrevezettem, és csak annyit tud, hogy ő amolyan játékszer, amíg itt fenn vagyok. Ezzel nem is volt gondja. Inkább csak mondott valamit, ami nagyon kíváncsivá tett.
• Hallgatlak.
• Keresett engem, de amikor Destinyvel voltam, akkor nem érzékelt. Amíg a közelében voltam, nem tudta, hogy hol vagyok, csak amikor kimentem az erkélyre.

Teljesen ledöbbentem. Ilyenről még soha nem hallottam. Sok évet töltöttem lenn, az Alvilágban, de akit meg akartak találni, azt rendszerint meg is találták, főleg ha egy fajtabeliről volt szó. Elég volt egy mély szippantás a levegőbe és a jellegzetes égett, kénszag mindenkihez elvezetett.
• Biztos vagy benne? Nem csak egy újabb beteges játék Alarick részéről?
• Nem az. Láttam az arcán a döbbenetet. Nem sokat foglalkozott vele, azt mondta, ilyenkor úgysem szeret zavarni.
• Nézd, Balthazar. Alarick nagyon veszélyes démon. Jobban teszed, ha inkább tiszteled, és amennyire lehet, teljesíted a kéréseit, mert ártana neked. Ami még rosszabb lenne, az az, hogy nem csak neked, hanem Destiny-nek is. Soha nem mondhatod el, vagy még utalni sem utalhatsz rá, hogy ő fontosabb neked, mint bármi más. Megértettél engem? – Hangom fenyegetően csengett. A fiú is tudta, hogy bármire képes lennék a lányért.
• Teljesen. De akkor most mégis mit tegyek?
• Megpróbálok valamit kitalálni. Azonban van egy tippem. Nem tudom miért, de valahogy a Winnipeg – tó partján tartózkodva soha nem érzékeltek engem. Ha egy kis magányra volt szükségem, oda mentem. Ha veled van Destiny talán megduplázódik az úgynevezett védelmetek.
• Mégis mit mondjak neki, miért megyünk oda? Már három hetem sincs vele. Nem akarom állandó bujkálással tölteni.
• Gondolj bele, Balthazar. Ahogy te mondtad, kevés időtök van. Vegyél ki ott egy szobát, vagy bérelj addig egy házat. Legyél vele annyit, amennyit lehet, és ha eljön az idő, akkor csak autózz el egy kicsit.
• Ez nehéz, David. A részem nagy része annyira ragaszkodik hozzá, hogy már most fizikai fájdalmat okoz ez a dolog, pedig még csak elméletben beszélünk róla.
• Nincs más választásod. Nem hagyhatom, hogy őt is belesodord ebbe a beteg világba. Ha ezt nem vagy hajlandó megtenni, akkor most itt helyben elpusztítalak.

A fiú nem válaszolt semmit, tudtam, hogy felfogta, amit mondtam. Nem akartam ilyen kemény lenni, de muszáj volt. Önmaga nem érdekli, de tudom, hogy ezt az idejét nem lenne képes Destiny nélkül tölteni. Ezért adtam nekik lehetőséget arra, hogy együtt legyenek.
• Most magadra hagylak, fiam. Nem tudok neked már mit mondani, csak annyit, hogy szívleld meg a tanácsaimat, és becsüld meg azt az időt, ami a rendelkezésedre áll. Utána már úgyis mindegy lesz. Érzéketlen leszel, akárcsak a többi démon.
Meg sem vártam a válaszát, hanem lassan elballagtam. Nem maradt számomra más, csak a remény.

A lakásomba érve fáradtan rogytam le a fotelba. Eddig nem tűnt fel, hogy az évek elszálltak felettem. Nagyon sóhajtottam, mikor megéreztem a tipikus Alvilági szagokat.
• Tudtam, hogy előbb – utóbb megtaláltok – mondtam a szobába belépő démonnak.
• Okos vagy, még most is, David – szólalt meg Alarick a maga hűvös modorával. – Bár kissé megöregedtél.
• Miben segíthetek. Értem jöttél? Mert ha igen, akkor már mehetünk is.
• Öreg, nehogy azt hidd, hogy csak úgy velem jöhetsz. Van veled egy kis tervem.
• Unom már az ilyen játszadozásokat.
• Igen felvágták a nyelved, öreg. – A démon pillanatok alatt mellettem termett, keze szorosan a torkomra fonódott. – Mily egyszerű lenne megfojtani téged. A gyenge embertested pillanatok alatt kilehelné a lelkét. – Arcán gonosz vigyor terült el. – De nem ilyen halált szántam neked. Annál jobban ki akarom élvezni.
Miután elengedte a torkom, levegőért kapkodtam. Mikor normálisan lélegeztem, újra megszólalt.
• Azt akarom, hogy rettegj, David. Nem tudhatod, hogy mikor ér el a végzeted.
• Alarick, a szabályokat még te sem szegheted meg. Ember vagyok, emlékszel. Nem lehet kényszeríteni semmire sem, az öngyilkosságra sem.
• Ahogy már mondtam, még vág az agyad. Nos, szerintem az Alfák a te esetedben kivételt tesznek majd, és nem fogják bánni, akármit követek el.

Gonoszan felkacagott, majd eltűnt. Régóta nem rémültem meg semmitől, de most remegtem a félelemtől. Hiába vágytam arra, hogy normálisan, emberként fogok meghalni, de most elvették tőlem ezt a lehetőséget. Éreztem a végzet érintését a testemen, ezért gyorsan írni kezdtem.

Balthazar!
Alarick eljött értem. Tudtam, hogy be fog következni, nem is bánom. Sokszor mondtam már, de nem elégszer, hogy védd meg Destinyt minden áron. Menjetek messzire, és maradj ott addig, amíg csak lehet. Érezni fogod, hogy lejár az időd, és akkor lépj le. Engem nem érdekel, hogy te is Alvilági leszel, de neki nem eshet bántódása. Mond meg neki, hogy legyen nélküled is boldog és ne burkolózzon bele a gyászba. A kocsit majd égesd fel, tűnjön úgy, mintha balesetet szenvedtél volna. Cselekedj jól, amíg még ember vagy!

David

Az alkonyat szürkesége hamar befestette az eget. Kinéztem a lakásom ablakán utoljára a nyüzsgő városra. A démon nem mondta, hogy ma jönne értem, de ismertem már annyira, hogy nem szereti sokáig húzni az időt. A kezemben lévő fényképeket nézegettem. A Scott családról és rólam készültek. Örökké hálás leszek nekik, amiért befogadtak, és nem szolgálóként, hanem családtagként kezeltek. Volt egy közös kép Destinyről és rólam, ezt beleraktam az ingem zsebébe.

Lefeküdtem az ágyamra, bevettem egy nyugtatót. Habár az elmém nyugodt volt, a testem gyors szívdobogással reagált. Félálomban voltam, amikor meghallottam a suttogó hangot.
• Kelj fel, David. A lépcsőház tetején várok rád!
A testem automatikusan cselekedett. Valahol mélyen tudtam, hogy Alarick befolyása alatt vagyok, de nem tudtam tenni semmit. Lassan, akár egy alvajáró, úgy mentem fel a lépcsőn a tízemeletes épület tetejére.

Odafent a démon várt rám. Mellé érve kitisztult az elmém. Belül egy hang azt kiabálta: Menekülj! Tudtam, hogy hiábavaló lenne. Inkább belemosolyogtam Alarick képébe.
• Még mindig tériszonyod van, David? – Ahogy ezt kimondta, arcomon egy pillanatra félelem suhant át. Féltem a magasban. Ezért hívott ide. – Különlegességgel készültem neked. – Kezével megragadta a felkaromat. – Együtt fogunk ugrani.
Démoni mosoly terült el az arcán. Annyi időm sem volt, hogy rendesen felfogjam, amit mond, már el is rugaszkodott a peremről. Zuhanás közben felém kerekedett, arccal lefelé voltam.
• Nem érdemled meg, hogy ne nézz szembe a halállal, áruló. Találkozunk az Alvilágban!
Egy pillanat alatt el is tűnt, engem pedig várt az örök sötétség, és az Alvilág.

11. fejezet - Alarick

Dühödten fordultam hátra, számat halk morgás hagyta el, amikor a sötétben felhangzott egy gúnyos kacaj. A hang egyre közelebb ért, már láttam a világító vörös szempárt.
• Ugye nem gondoltad, hogy ezzel a kis akcióddal megijesztesz?
• Alarick, mit keresel te itt? – Kétségbeesés járt át a jelenléte miatt.
• Mégis hogy gondolod, hogy így beszélsz egy démonnal? – Hirtelen mellettem termett, majd kezét a torkomra téve megemelt. – Te egy féreg vagy hozzám képest, egy mozdulattal megölhetnélek.
Megvetően végignézett rajtam, majd a földre hajított. Bevertem a fejem, ami miatt el is szédültem egy pillanatra.
• Add a kezed, tanonc, vigyél a koszfészkedbe.
Nem volt más választásom, így el teleportáltunk a lakásomba.


A megérkezés közel sem volt olyan kellemes, mint Cole-lal, hiszen Alarick egy tuskó. Vigyorogva nézett rám, ahogy nagy nehezen felálltam. Az orrát húzogatva szagolt bele a lakás levegőjébe, majd fintorgott.
• Milyen büdös van itt. Mindenhol emberi szagosító van. Undorító.
• Miért vagy itt, Alarick? – a kérdésem lehajtott fejjel tettem fel.
• Hmm, így már jobb – arcán csak megvetés volt. Tekintetét gyorsan körbehordozta a helyiségben, majd elterpeszkedett a fotelban. – Jöttem megnézni, hogy hogyan állsz a feladatoddal. Remélem tisztában vagy vele, hogy az idő gyorsan telik …
• Igen, tudom. Már csak három hetem van, de …
• Engem nem érdekelnek a kifogások, Balthazar. A felmutatott eredmény az, ami izgat, és nos, ezen a téren nem sokat láttam.
A bennem tomboló dühtől már robbanni tudtam volna, de muszáj volt rendezni a vonásaimat, nem láthatja rajtam, hogy mennyire szenvedek.
• Megkérdezhetem, miért nem Cole jött?
• Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá, de az Alfák engem küldtek helyette, és kész. Neked legyen ennyi elég. Az az ostoba démon kissé elfogult lett. Tehát az „apukád” – itt kezével idézőjeleket formált – helyett meg kell szoknod engem. Úgymond társak leszünk a következő néhány hétben, és ha szerencséd lesz, akkor démon leszel. Ha nem, … - arcáról az önelégült vigyort le sem lehetett törölni. Féltem, hogy rákérdez, miért voltam Rogernél, de szerencsére nem tette.
• Van más üzenete is a mélyen tisztelt Alfáknak számomra, Alarick?
• Nincs, csak ennyi lenne. Most pedig, elmegyek szórakozni egy kicsit. Ilyen külsővel hamar találok magamnak pár csitrit. – A tükör előtt állva szőke haját igazgatta, teljesen elmerült önmagában. – Ne feledd, az óra ketyeg … - A démon hangosan felkacagott, majd pedig eltűnt.


Számat kétségbeesett, és fájdalmas üvöltés hagyta el. Tehetetlenül rogytam le a földre, a könnyeim akadálytalanul folytak végig az arcomon. Soha nem sírtam még, meglepő volt érezni a sós, és meleg folyadékot az arcomon. Most végképp nem tudtam, hogy mit fogok tenni. Alarick a legkegyetlenebb démon az Alvilágban, nem csoda, hogy őt küldték az Alfák. Most már nem csak Destiny miatt aggódhatok, de ha kiszagolja, hogy itt van David is, akkor nem fog neki kegyelmezni. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy meg kell védenem a férfit.
Egész este a gondolataimba merülve ültem a nappali padlóján, egyedül a bevilágító Nap sugarai zavartak meg, melyek segítettek kicsit magamhoz térni. A fejem zúgott, a fáradtság át járta minden porcikám, azonban még sem tudtam aludni. A plafont tanulmányoztam, a repedéseket, a rossz festékfoltokat. Akármelyik formát néztem, mindegyik, mintha Destiny arcát formázta. Most még inkább szerettem volna vele lenni, szükségem lett volna rá.
Töprengésemből a telefonos hangos csengése riasztott fel, ijedtemben még az ágyról is leestem. Mázsásnak tűnő lábaimmal vonszoltam el magam a készülékig, majd színtelen hangon beleszóltam.
• Tessék?
• Damien, - Destiny zokogott a vonal túlsó végén, amitől az agyam egyből kitisztult – gyere át, kérlek.
• Kicsim, mi történt?
• Ne telefonon. Siess, szükségem van rád.
• Igyekszem, amennyire tudok. – Amint ezt kimondtam, már le is tette.
Nagyon megijesztett a hangja, a fejemben már rémképek tömkelege jelent meg. A legszörnyűbb ezek közül az volt, hogy Alarick megtalálta őt. Már maga a gondolat is halálra rémített, hát még ha megtörtént …


Csak egy tiszta pólót húztam magamra, a lakásom ajtaját nem is zártam kulcsra, csak becsaptam. Lélekszakadva rohantam végig azon a pár utcán, ami elválasztott minket. Szerencsétlenségemre mindenhol emberek voltak, azt hittem soha nem verekszem át magam a tömegen. A lakása előtt lihegve álltam meg, a kaputelefont alig volt erőm megnyomni. Destiny bele sem szólt, egyből nyitotta az ajtót.
Nem is kopogtam, már ott várt az ajtóban. Amint meglátott, egyből az ölelésembe bújt, majd halkan zokogott. Finoman ölbe vettem, majd magamhoz vontam a kanapén. Sokáig ott ültünk csendben, azt vártam, hogy a kedvesem megnyugodjon.
A percek teltek, és Destiny könnyei is lassan elapadtak. A sírástól vörössé vált szemeit rám emelte, majd halvány mosoly bujkált az arcán. Kicsiny kezével végig simított az arcomon, majd ajkait az enyémre nyomta, majd kétségbeesetten csókolni kezdett. Annyira vágytam rá, hogy az én csókom követelőző lett. Olyan volt, mintha ez lenne az utolsó.


Mikor kissé lenyugodtunk, kedvesem nagyot sóhajtott, majd arrébb húzódott tőlem.
• Édesem, - félve szóltam hozzá – mi a baj?
• Én – hangja, akár egy halk suttogás – összevesztem apuval. Ő azt akarta, hogy szakítsam meg veled a kapcsolatot, de én képtelen vagyok rá. Ott hagytam, és azt mondtam neki, hogy vagy elfogad veled együtt, vagy örökre elveszít.
A szívem összefacsarodott a fájdalomtól. Nem akartam, hogy miattam vesszen össze a családjával, hiszen ki lesz mellette, amikor majd én nem leszek?
• Destiny – letérdeltem elé, majd kezeim közé fogtam apró kezeit. – Ne csináld ezt, kérlek. Ők mégis csak a családod. Szeretnek téged, ezért ilyen édesapád. Fontos vagy neki, és úgy érzi, hogy elveszít. Neki mindig a kislánya leszel, nem pedig az a csodálatos, felnőtt nő, aki most vagy, és akivé lettél.
• De ha ennyire fontos vagyok neki, akkor miért nem képes téged is elfogadni?
• Azért, Szívem, mert én vagyok az, aki úgymond „elrabol” tőle.
Végre megjelent az arcán egy halvány mosoly, amitől nekem is jobb kedvem lett.
• Túlreagáltam, igaz? – kérdezte félve Destiny.
• Csak egy kicsit, de ez normális.
• Olyan fáradtnak nézel ki – kezeivel finoman végigsimított a szemem alatt húzódó sötét karikákon. – Jól vagy?
• Nem aludtam egész éjszaka. Vártam, hogy jelentkezz.
• Én is álmos vagyok. Van kedved aludni? – Igyekezett egy hatalmas ásítást elnyomni, amitől nekem is ásítani kellett.
• Jó ötlet.


Felálltunk, majd gyorsan bebújtunk Destiny hatalmas ágyába. Szorosan hozzám bújt, majd a mellkasomra tette a fejét. Annyira leterített a fáradtság, hogy egyből elaludtam. Szerencsémre az éjszaka álmatlanul telt, így kipihenten ébredtem arra, hogy kedvesem a nyakamat puszilgatja.
• Szia – köszöntött a tündérem, arcán hatalmas mosollyal.
• Szia – közel hajoltam hozzá, és mélyen beszippantottam az illatát.
Kipirult arccal rám nézett, majd pedig finoman ízlelgettük egymás ajkát. Nem akartam őt egyből leteperni, bár éreztem az egyre inkább növekvő vágyamat az ágyékomban. Destiny is hasonlóképp érezhetett, mert kezemet a melleire vonta, jelezve, hogy mire vágyik. Elhelyezkedett az ölemben, majd a pólómat szerette volna letépni rólam. Mikor nem bírt vele, kérlelőn rám nézett. Amíg én megszabadítottam magam a zavaró ruhadaraboktól, addig ő is levette magáról a kis szoknyáját és a fehérneműjét. Elég volt egyetlen pillantás a vágytól kipirult arcára, és már nem volt megállás. Kétségbeesetten szerettem őt, a vágy vörös leple mindkettőnket beborított. Mozdulataink erőteljesek és követelőzők voltak, a gyönyör kapuját egyszerre léptük át.
Fáradtan terültünk el az ágyon, szótlanul, csak egymás légzését hallgatva. A gondolataim megállás nélkül zakatoltak. Kell, hogy legyen valami megoldás arra, hogy őt megóvjam valahogy. Tudom, hogy képtelen vagyok Roger lelkét elvinni magammal, tudva, hogy mire ítélem őt. Alarick jelentette most a legnagyobb problémát, mert ő közel sem volt olyan toleráns, mint Cole. Ő igazi úriember volt, de a mostani „felvigyázóm” természetéből eredően kegyetlen. Épp ezért meg kell óvnom a Destinyvel való kapcsolatom, mert képes lenne felhasználni őt a céljai érdekében.

Próbáltam valami kézzelfogható tervet kitalálni, de nem jutottam semmire. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy arra lettem figyelmes, hogy Destiny egyenletesen lélegzik. Ránéztem a nyugodt, angyali arcra és bennem még inkább fellángolt a védelmező ösztön. Nem tehetem ki őt az én világomnak. A legjobb lenne, ha elhagynám már most. Mindkettőnknek nagyon fájna ez a dolog, de tudom, hogy túltenné magát rajta. Nekem pedig már csak pár hetet kellene kibírnom, és elmúlna minden, én is.


Emberi szükségleteim a konyhába szólítottak, a torkom szinte már porzott. A hűtőben találtam narancslevet, amit lassan kortyolgattam, miközben végignéztem a lakáson. Annyira Destinys volt az egész, minden apróságban észrevettem a kézjegyét. A berendezés annyira bohókás volt, de mégis minden darab tökéletesen illeszkedett a többihez. Még csak hajnalodott, ezért kimentem a hatalmas erkélyre. Mélyeket szippantottam a friss levegőből. Szerettem ezt a napszakot, mert ilyenkor még nem volt annyira bűzös a város. Ahogy néztem az ébredező várost, az orromba egyre inkább bekúszott egy jellegzetes égett szag. Már csak ez hiányzott.
• Balthazar, ugye már hiányoltál? – kérdezte Alarick gúnyosan vigyorogva.
• Remélem jól töltötted az időt.
• Hát, tudnék mit mesélni, de nem teszem. Hihetetlenek ezek a porhüvelyek. Mire nem képesek egy férfi kedvéért.
• Örülök, hogy jól szórakoztál.
• Nem azért vagyok itt, hogy ezekről beszélgessünk. Valamiért nem éreztelek téged, csak most, amikor kijöttél az erkélyre. Azon tűnődtem, hogy ez mitől lehetet …
• Nem tudom, Alarick. Hogy a te szavaiddal éljek, én is „csak” szórakoztam.
• Hmm, remélem nem zavartalak meg semmiben. – Közel hajolt hozzám, és el kezdett szaglászni. – Igen finom női illatod van. Lehet, nekem is ki kellene próbálnom ezt a kislányt.
Tudtam, hogy az a célja, hogy feldühítsen, nagy erőmbe telt a nyugalom álarcát magamra erőltetni.
• Sajnálom, Alarick, de nem vagy a lány esete.
• Naiv vagy, Balthazar. Most hazatérek, de ne feledd. Figyellek.
Ahogy ezt kimondta, szerencsére már el is tűnt. Megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasomból. Alarick problémát jelent, de valami még jobban izgatott, mégpedig az, amit mondott: nem érzett addig, amíg Destinyvel voltam. Arcomra a démon megérkezése óta most először ült ki egy kis reménykedő mosoly.

10. fejezet – A Scott ház

Kedveseim!
Gyorsan megírtam az új fejezetet, kárpótlásként, mert sajnos most nem lesz sok időm írni, mert jönnek a záróvizsgák. Utána viszont igyekszem visszarázódni a normális kerékvágásba. Szeretnék köszönetet mondani Joinnak, aki mindig lebétázza nekem a fejezeteket, Huginak és Crystalnak a rendszeres kommentelésért. Szóval Nektek ajánlanám a következő részt.
Jó olvasást a fejezethez!



Dél után valamivel sikerült kikelnünk az ágyból, bár igen nehezünkre esett. A zuhany alatt újra egymásnak estünk, de muszáj volt egy kicsit elszakadnunk a másiktól. Elindultunk Destiny szüleihez, ami miatt feszültség telepedett ránk. Faith-szel nem lesz gond, Destiny szerint kedvel engem, de az apja, Roger teljesen más ügy. Neki a lánya az első, és soha senki nem lehet elég jó neki. Nagyot kockáztatok, mert biztos vagyok benne, hogy ki fog rúgni, de ha nem fogad el a lánya párjaként, akkor nem tudom, hogyan közelítsem meg. Maximum megfenyegetem. De ez már tényleg csak a végső eset.

A város forgalma teljesen bedugult, feszengve ültünk a kocsiban. Destiny folyamatosan dobolt a lábával.
• Hé – nyugtatásképp megfogtam a kezét. – Ne izgulj. Minden rendben lesz.
• Damien – nevetett fel kedvesem zavartan, - nem nekem kellene inkább megnyugtatnom téged?
• Én nem vagyok annyira ideges, mint te. Még nem ismerem az apádat.
• Igaz … - ezzel lezárta a beszélgetést és teljesen a gondolataiba merült.

A forgalom lassan ritkult, ahogy a kertváros felé hajtottunk. Perifériámon érzékeltem, hogy milyen hatalmas, és gyönyörű házak vannak itt, de engem jobban érdekelt Destiny. Az autó lassulni kezdett, és egy kovácsoltvas kapu előtt álltunk meg, ami lassan kinyílt, mi pedig felhajtottunk a kocsifelhajtón. A ház előtt Destiny leállította a motort, majd gondterhelt arccal fordult felém.
• Hát, itt volnánk. Kérlek, akármi történik, ne akadj ki. Majd én lerendezem.
• Nem lesz semmi baj – ismételtem neki a sokszor elmondott mondatot, de nem hangzott valami meggyőzően.
Kiszállva jobban szemügyre vettem a házat. Hatalmas volt, és nagyon elegáns. A kétemeletes épületet oszlopok, erkélyek, különböző minták díszítették. Engem valahogy soha nem érdekeltek az ilyesfajta külsőségek, ezért nem is merültem el a kinézetében.
Destiny remegő kézzel nyomta meg a csengőt, majd kisvártatva ki is nyílt az ajtó. A komornyik nyitotta ki, aki valamiért ismerős volt. Jobban megnéztem az arcát, és rájöttem ki áll velem szemben. A vér meghűlt az ereimben, nem bírtam megmozdítani a lábam.
• Jó napot, Scott kisasszony! – köszöntötte a férfi a kedvesemet. – Örülök, hogy látom.
• Jó napot, David. Anyuék itthon vannak?
• Nem, még nincsenek. Megkértek, hogy mondjam meg, Lucas hazajön, és kimentek elé a reptérre, de késik a gépe.
• Csodás … - morogta Destiny. – Már csak az öcsém hiányzott. Gyere Damien, addig iszunk valamit.
Elkezdett magával húzni, de én képtelen voltam megmozdulni, csak a férfit bámultam. Az nem lehet, hogy ő pont itt! Ez valami rossz vicc!
• Damien – nézett rám a lány aggódva, - jól vagy?
• Persze, csak … nem érdekes – megpróbáltam mosolyogni, de inkább csak valami torz vicsor lehetett az arcomon.
A komornyik minden lépésemet követte, éreztem a hátamban a tekintetét. Próbáltam elkerülni, amennyire lehetett, ezért szorosan Destiny nyomában mentem be a nappaliba. Leültünk az egyik kanapéra, amikor megszólalt a telefon. David elment, hogy felvegye, de bánatomra hamar vissza is jött.
• Kisasszony, a nagymamája keresi telefonon.
• A nagyi? Jaj, de jó. Már nagyon vártam a hívását. – Elindult a telefonért, de még halkan hátraszólt nekem. – Addig nézz körbe nyugodtan, ez úgyis hosszadalmas lesz.

Kiment a helyiségből, a telefonhoz érve egyből franciául kezdett el csacsogni, majd hallottam egy ajtót csukódni. Feszült voltam, de legalább David nem volt itt. Felálltam és a könyveket kezdtem nézegetni, hátha találok valami érdekeset. Nem hallottam, hogy valaki bejött volna a nappaliba, kicsit meg is ijedtem, amikor valaki megszólalt.
• Te mit keresel itt? Esküszöm, ha Destinyt nézted ki magadnak, most azonnal megöllek! – David toporzékolt előttem, ráncos arcán komoly elszántság tükröződött.
• Megnyugodhatsz, öreg. Nem érte jöttem.
• Akkor mit keresel itt? Jobb, ha elmész. Nem kellene ezt a lányt bántanod!
• A Winnipeg – tó partján nem volt ekkora a szád, ember! Még mindig nem rettegsz?
• Tőled? – kérdezte nagyon lazán, én meg teljesen ledöbbentem a hangnemén. – Nem, még mindig nem. Nincs rá okom. Amíg nem szór vörös szikrákat a szemed, addig nem kell tartanom tőled.
• Hmm, nem rossz ötlet. Akkor majd visszajövök érted, ha már démon leszek – suttogtam a fülébe a szavakat, amitől kicsit megborzongott. – Nem én árultam el az Alvilágot, és nem is az én fejemre tűztek vérdíjat. – Vigyorom letörölhetetlen lett az öreg elképedt arcát látva.
• Ha majd eljön az én időm, akkor biztosan odakerülök. De addig is, meg kell, hogy akadályozzalak. Mit akarsz Destinytől?
• Mi közöd van hozzá?
• Csak annyi, hogy olyan, mintha a lányom lenne … - arcán apai érzelmek látszottak, de csak egy pillanatra, majd újra felvette a kemény álarcát.
• Én … - fáradtan sóhajtottam, majd lerogytam a fotelba, - én szeretem őt. Nagyon szeretem. De ez megrémiszt. Én nem vagyok ember. Hogyan szerethet ő is viszont egy ilyen szörnyeteget? Szűk egy hónap múlva össze fogom törni a szívét. Nem akarom bántani … - úgy hadartam el a szavakat, csodálkoznék, ha bármit megértett volna belőle.
• Fiam – David biztatóan fogta meg a kezem, - mindig van választási lehetőséged. Nekem is volt, és még mindig itt vagyok.
• Naiv vagy, ember. Gyakorlatilag te voltál az egyetlen, akinek ekkora szerencséje volt. Most már megtorolják azt, aki erre vetemedik.
• Balthazar, kiért jöttél? Ha nem Destiny - ért, akkor … - Nem fejezte be a mondatot, rájött a megoldásra. – Roger kell nekik?
• Igen, ő. De én nem tudom megtenni. Mégis csak az apjáról van szó … De ha nem teszem meg, akkor megölnek. Bár a halál lehet jobb lehetőség számomra.
• Nem szabad feladnod, Balthazar. Mindig van megoldás. Segítek nektek. El kell majd menekülnötök.
• Mégis hova? – megvetően felhorkantam. Úgy beszél az Alfákról, mintha át lehetne verni őket. – Nem menekülök. Azzal csak veszélynek teszem ki Destinyt. Inkább a halál, minthogy őt szenvedni lássam. Rajtam majd túllép, de amit vele csinálnának, abba bele sem merek gondolni.

Hallottuk, ahogy az ajtó kinyílik, és Destiny éppen elbúcsúzik a nagymamájától. David gyorsan a kezembe nyomott egy cetlit, rajta egy telefonszámmal és egy kis üzenettel: Segíthetek! Idegesen begyűrtem a zsebembe, majd felvéve a nyugalom álarcát, vártam kedvesemet. Arcán hatalmas mosollyal közelített felém, majd az ölembe ült és csókokkal halmozott el.
• Meséltem rólad a nagyinak, és azt mondta, hogy valamikor meglátogathatnánk. Azt mondta, hogy nyáron jó lenne neki. Addig van még három hónap, és apu is megbékél veled.
• Három hónap … - torkomat egy kitörni készülő üvöltés szorongatta. – Igen, sok időnk van még.
Utáltam neki hazudni, és nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Megállás nélkül a mamájáról beszélt, hogy mennyire aranyos, és milyen tündéri háza van Provence környékén, és milyen jól fogjuk magunkat ott érezni, hogy majd haza sem akarunk jönni. Végig őt figyeltem, egy percet sem akartam elpazarolni ebből a kevés időnkből. Legszívesebben mindent azonnal elmondtam volna neki, hogy megutáljon, és akkor nyugodt szívvel várnám a halált, de voltam annyira önző, hogy nem tettem meg. Vele akartam lenni, tudva, hogy milyen rossz lesz, amikor eltűnök az életéből.

Már kezdett sötétedni, amikor egy autó fényszórója világította meg a kertet. Destiny ijedten pattant fel az ölemből, majd a ruháját kezdte igazgatni, és újra leült, most mellém, és egy kicsit távolabb, de a kezem nem engedte el. Hallottuk, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és valakik hangosan beszélnek. Egy fiatal hang, gondolom Lucas – é, arról panaszkodott, hogy mennyire éhes már, míg Faith azt kérdezgette, hogy mit enne, és Roger pedig oroszul telefonált, mire Destiny felsóhajtott mellettem:
• Megint csak az üzlet. Remélem nem lesz nagyon ideges.
• Szeretlek – néztem rá kedvesemre, aki most egy mosollyal örvendeztetett meg.
• Én is szeretlek – mondta, majd gyors puszit nyomott a számra.
Pár pillanat múlva belépett a nappaliba a család, akik döbbenten néztek végig rajtunk. Destiny odament Lucashoz, akivel hosszan megölelték egymást, majd az édesanyjának és az apjának is adott az arcára két puszit. Intett nekem, hogy menjek oda, miközben láttam, hogy Roger arca egyre inkább megnyúlik a döbbenettől.
• Anya, apa, Lucas, ő itt a kedvesem, Damien.
• Örülök, hogy újra látlak – ölelt magához Faith kedvesen.
• Helló – nyújtotta felém a kezét a legifjabb Scott. - A nevem Lucas.
• Damien. – Aprót biccentettem és kezet fogtunk, majd ő tovább nyomkodva a telefonját a konyha felé vette az irányt.
• Roger – szólt férjének Faith, - mondj valamint. Illendő lenne köszönnöd.
• Te, – mutatott rám dühtől remegő kézzel – ki vagy rúgva. Te pedig, kisasszony, azonnal a dolgozóba.
A férfi elviharzott, Destiny pedig bocsánatkérően nézett rám, és utána sietett.
• Én igazán sajnálom – mentegetőzött Faith. – Nem szokott így viselkedni. Ami az állásod illeti, nem vagy kirúgva, majd beszélek vele …
• Nem fontos, hölgyem – vágtam a nő szavába. – Én Destiny miatt vagyok itt, és nem a cég miatt. Igazából nem nekem való az a munka. De ha megbocsát, akkor én most inkább hazamennék, hadd beszéljék meg a dolgokat. Szeretem a lányát, Faith.
• Tudom, Damien. Már akkor tudtam, amikor a cégnél összefutottatok. Hívok neked egy taxit, a lányomnak pedig megmondom, hogy majd holnap felhívod.
• Köszönöm. Kellemes estét!

Kilépve a házból mélyeket szippantottam a levegőből, hogy megnyugodjak, majd elindultam a kapu felé, de valami nem stimmelt. Furcsa égett szag terjengett a levegőben, a szívem gyorsabb ütemre kapcsolt. Valaki itt van az Alvilágból!

9. fejezet - Beteljesülés

Kedveseim! Most volt egy kis időm a záróvizsgáig és megírtam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog. Megkérnék mindenkit, hogy aki elolvassa, írjon pár szót, hogy mi a véleménye. Előre is köszönöm!


Az újságosnál megálltam, hogy vegyek valamilyen lapot, amiben benne van a mai program. Bosszankodva állapítottam meg, hogy a nagy színházak vasárnap mind zárva vannak. Szinte reményvesztetten lapozgattam, amikor észrevettem, hogy az egyik amatőr társulat ma egész jó darabot ad elő. Mosolyogva mentem haza, tudva, hogy Destinynek tetszeni fog a kiválasztott darab.
Szégyelltem magam a tegnap este miatt, de nem adhattam át magam ennek az érzésnek. Szűk egy hónapomra gondoltam, hogy ezen idő alatt minél közelebb kell kerülnöm a lányhoz. Furcsán rossz érzés fogott el az időkorlát miatt, de tudtam, hogy utána már semmit nem fog jelenteni. Legalább is nagyon bízom benne…
Ledőltem az ágyra, hogy egy kicsit pihenjek, de valószínűleg elaludtam. A telefonom csörgésére riadtam fel, kapkodva nyúltam a készülék után.
• Tessék – hangom nagyon rekedt volt. A vonal túlsó végén a hívóm felkacagott, és én egyből tudtam, hogy ki az.
• Jó reggelt! Csak nem elaludtál?
• Szia, Destiny. Épp hívni akartalak … - folytattam volna, de Ő megint csak kacagott.
• Nincs semmi baj. Szóval, mit csinálunk ma?
• Színházba megyünk – hangom elég értetlennek tűnhetett.
• Hallom még nem ébredtél fel. Mit nézünk?
• Bocsi, tényleg nem vagyok túl éber. Találtam egy nagyon jó amatőr színházat, ahol az Érzelmek viharában lesz ma modern köntösben.
• Hmmm, ez tényleg jó választás. Mikor találkozzunk?
• Hétkor kezdődik az előadás, szóval hatra érted megyek.
• Már várom. Akkor megyek készülni. Szia!
• Szia! – mondtam a búgó telefonnak, mert Destiny már ki is nyomta.


Mosolyogva ráztam meg a fejem. Ez a lány egy energiabomba. Beálltam a tus alá, ami forró ölelésként simogatta a bőrömet. Addig voltam ott, amíg kellőképp el nem lazultam. Még volt egy órám a találkozóig, így lassan és nagy műgonddal választottam ki az öltözékem. Abból, amit még az Alvilágban tanultam az emberi életről, tudtam, hogy a színház egy elegáns hely. Próbáltam az alkalomhoz illően öltözni, ezért a választásom egy világosszürke öltönyre és egy fekete ingre esett. Még mindig volt fél órám, de inkább elindultam. Útközben vettem pár szál nárciszt, és lassan elsétáltam Destiny lakásához.

Az épület elé érve a karórámra pillantottam és láttam, hogy épp időben érkeztem. Megnyomtam a kaputelefont, amit pár pillanat múlva Destiny fel is vett.
• Damien, két perc és lenn vagyok. Sietek.
Ezzel ő le is rendezte, én pedig türelmetlenül vártam rá. Amint bő öt perc múlva kilépett az ajtón, egyszerűen ledöbbentem. Mindig elámultam a szépségén, de most szóhoz sem jutottam. Gyönyörű haját laza kontyba tűzte, szemét vékony tusvonallal tette hangsúlyossá, ajkait pedig vörös rúzzsal tette még ellenállhatatlanabbá. Ruhája, ami ugyanolyan színben pompázott, mit a rúzsa, finoman körbeölelte az alakját, teljes mértékben kihangsúlyozva azt. Formás, hosszú lábait egy halvány magassarkúba bújtatta. Elismerően néztem végig rajta, mire ő zavartan tekintett rám, arcát elöntötte a pír.
• Nem tetszik? – kérdezte félénken. – Át is öltözhetek, ha gondolod …
• Nem gondolom – feleltem neki mosolyogva. – Egyszerűen ellenállhatatlan vagy. Erősen koncentrálok arra, hogy ne szaggassam le rólad most azonnal.
• Akkor jó. – Arca felragyogott, majd belém karolt és finom csókot nyomott az ajkaimra.
Azonnal viszonozni akartam, persze sokkal nagyobb intenzitással, mire ő elhúzódott tőlem és halkan nevetett.
• A rúzsom … Nem száz százalékig csókálló.
Vele együtt nevettem, miközben próbáltunk fogni egy taxit. Nagy nehezen sikerült leinteni egyet. A sofőr végig Destinyt figyelte, amibe én hamar beleuntam, így kapott tőlem egy igen csak gonoszra és fenyegetőre sikeredett nézést, amitől egyből az útra koncentrált.
Út közben közel hajoltam hozzá, szerettem volna magam mellett tudni. A nyakához hajoltam, hogy beszívjam az édes illatát, majd csókolgatni kezdtem. Finoman megborzongott az érintésemtől, tudtam, hogy ő is annyira szeretne velem lenni, mint én vele.
• Damien – hangja rekedtes volt, szeme csillogott a vágytól. – Ha ezt nem fejezed be azonnal, akkor nem színházba fogunk menni.
Elég volt egyetlen pillantás az arcára és tudtam, hogy ő sem vágyik arra, hogy több órát töltsünk azzal, hogy megnézzünk egy darabot.
• Uram – szóltam a sofőrnek udvariasan. – Lenne kedves inkább az 54. utca felé venni az irányt.
• Természetesen.
Ahogy a kocsi elkanyarodott, végig egymás kezét fogtuk, és elmerültünk a másik tekintetében. A vágy, mely körülvett minket, szinte megperzselte a levegőt. Alig vártam, hogy végre kiszálljunk a járműből és a karjaim között tarthassam, megcsókoljam.


Szótlanul léptünk be Destiny lakásába. Nem engedtük el egymás kezét, ő finoman maga után húzott a hálószobába. Megállt az ágy előtt, félve pillantott rám a szempillái mögül. Az állánál fogva finoman megemeltem a fejét, hogy elmerüljek gyönyörű zöld szemeiben.
• Szeretlek Destiny – Nem gondolkodtam, miközben kimondtam, de éreztem, hogy meg kell tennem. Kikívánkozott belőlem ez az érzés, és most, hogy szabad utat adtam neki, tudtam, hogy nincs megállás.
• Én is szeretlek – hangja kissé fátyolos volt, de a szemében láttam a lángoló szerelmet.


Nem bírtam magam tovább türtőztetni, a szám lecsapott az ajkaira, szinte követelőzően csókoltam. Ajkaink vad táncot jártak, mintha vége lenne a világnak, és soha többé nem érezhetnénk egymást.
A karjaimba kaptam és finoman lefektettem a hatalmas franciaágyra és fölé gördültem. Szenvedélyesen csókoltuk egymást miközben egyre inkább szorítottuk a másikat. Soha nem lehetünk elég közel egymáshoz. Meg akartam tőle kérdezni, hogy biztos – e a dologban, hogy tényleg szeretné – e, de elég volt belenézni a szemeibe, és tudtam a válaszát.
A szám a nyaka vonalát követte, egészen a válláig. Bőre nagyon puha volt, illatától teljesen elbódultam. Finoman és lassan megszabadítottam a ruhájától, csak egy kis selyem alsónemű volt rajta. Kezem és a szám bebarangolta az egész felsőtestét hosszan elidőzve a mellein. A halmok tökéletesek voltak, pont a tenyerembe illett. Kényeztetésem hatására felduzzadtak a vágytól, Destiny száját halk nyögések hagyták el. Egyre lejjebb haladtam, a hasát hintettem be csókokkal, miközben kezemmel végigsimítottam a hosszú és feszes combokon. Mellkasa gyors ütemben emelkedett, ahogy a levegőt kapkodta. Nem akartam elsietni semmit, pedig legszívesebben azonnal magamévá tettem volna. Az alsóneműjét a fogammal húztam le róla, de Destiny nem bírt magával, és segített megszabadítani magát az utolsó akadálytól. A bokájától kezdve kezdtem el csókolgatni, egyre feljebb haladva, majd amikor elértem a csípőjét a másik lábát csókoltam végig.
• Kérlek – hangja alig volt több mint egy suttogás az elfojtott vágytól, - nem bírom tovább.
Felült, miközben vetkőztem, Destiny szinte letépte rólam a ruhát. Amikor lekerült az ingem, hosszan elidőzött a mellkasomon, simogatva, csókolgatva azt. A nadrág is hamar lekerült rólam, ahogy az alsó is. Elégedetten mértük végig egymás testét. Férfiasságom már készen állt arra, hogy eggyé váljunk. Destiny visszafeküdt az ágyra, majd elhelyezkedtem fölötte, térdemmel kissé széttártam a lábát, majd egy erőteljes és határozott lökéssel összeforrasztottam a testünket. Mindkettőnkből elégedett nyögés tört fel, majd megmozdította a csípőjét, jelezve, hogy milyen ritmusra vágyik. Annyira vágytunk egymás testére, hogy a gyönyör kapuját rövid időn belül egyszerre léptük át.


Zihálva feküdünk az ágyon, Destinyt a mellkasomra vontam. Mikor felnézett rám, láttam a szemében a szerelmet, a csodálatot. Én is így gondoltam rá, csak ő nem tudta, mennyire megváltoztatta az életem. Tisztában voltam vele, hogy már csak egy hónapunk van hátra, Damoklész kardja fenyegetően lebegett a fejem felett, de most nem érdekelt. Itt van velem és csak ez számít. Ha elkárhozom, legalább úgy teszem, hogy szerettem valakit és ő is viszont szeretett engem.


Este egymás karjaiban aludtunk el, olyan jól aludtam, mint még soha. Reggel ragyogó mosolyára ébredtem, mintha a Napba néztem volna. Apró csókot nyomtam az ajkaira, majd ijedten pillantottam az órára.
• A francba! Elkésem! Ma hétfő van és dolgozni kell menni.
Kipattantam az ágyból és elkezdtem magamra rángatni a ruháimat, de két kis kéz megakadályozott.
• Ne siess annyira – arcán huncut mosoly volt. – Szóltam tegnap a mamának, hogy ma nem mész dolgozni. Ő tudja, hogy mi van kettőnk között. Azt mondta, hogy menjünk el hozzánk és beszéljünk a papával.
• Komolyan? – szemöldökömet felhúztam, majd visszafeküdtem mellé az ágyra.
• Igen, ő nagyon kedvel téged. Csak az a baj, hogy ezzel az állásodat teszem kockára. Ha szeretnéd, akkor nem szólunk a papának …
Számmal tapasztottam be az övét, mert felesleges volt a beszéd. Akarom őt mindenképp, nem érdekel a munka.
• Destiny, szeretlek, úgy, mint soha senkit. A munka fel sem ér veled. Te vagy a legfontosabb.
• Én is szeretlek – szorosan hozzám bújt, majd apró csókokkal hintette be az arcom.
Ezért a tüneményért bármit feladnék. Sajnos a boldogságom beárnyékolja, hogy az apja lelkét meg kell szereznem, de valami belül azt súgja, hogy így könnyebb lesz, mint a cégen belül. Cole nagyon ki fog akadni, de majd hazudok neki valamit.
• Délutánig még van időnk, van ötleted, mit csináljunk addig? – kérdezte huncutul, miközben kezével a mellkasom simogatta.
• Hát, van egy – két ötletem.
Hangosan felnevetett, mikor csiklandoztam, és folytattuk azt, amit tegnap este elkezdtünk.

8. fejezet - Otthon

Kedveseim!
Bocsánat a késésért. Remélem tetszik az új fejezet. Ha elolvastad, légyszi írj egy kommentet! Nagyon szeretnék 4-et kapni :) Előre is köszönöm!


A lakás illata megnyugtatta a szívem, hiányzott az otthon illata, de mélyen legbelül féltem egy kicsit. Cole az egyik fotelben ült, szeme szinte szikrákat szórt. Lehajtott fejjel léptem be a helyiségbe.
• Mesterem – mélyen meghajoltam előtte. – Minek köszönhetem a látogatásod?
• Balthazar – aprót biccentve köszönt. – Ülj le, beszélnünk kell.
Helyet foglaltam a másik fotelben, majd félve emeltem tekintetem a démonra. Arca már nem volt olyan kemény, mint amikor bejöttem. Talán nem lesz annyira kínos a beszélgetés.
• Jó ideje nem hallottunk felőled semmit. Az Alfák már nyugtalanok, hogy nem tudod végrehajtani a megbízatást…
• Mesterem – belevágtam a szavába, mire szeme dühösen villant. – Ez a feladat nem olyan, mint a többi. Ahogy Te is mondtad, alapos vagyok, nem kapkodhatom el.
• Ne mentegesd magad. Azért jöttem, mert ma úgymond kimenőt kapsz. Az Alfák szeretnének látni téged. Kiragadlak a chicagói mocsokból egy kis időre – Cole bágyadtan mosolygott. Tudtam, hogy valamit nem mond el.
• Cole, valami baj van? – kérdeztem aggódva, hiszen a látogatásnak nyomós oka kell, hogy legyen. Magamfajta még soha nem látta az Alfákat.
• Majd mindent megtudsz, Balthazar. Többet nem mondhatok – gyorsan felállt és nyújtotta a kezét. – Nos, indulhatunk?
• Természetesen.
A lakásból el teleportáltuk magunkat, mivel régen csináltam eléggé megviselt. Amikor az Alvilág kapujához érkeztünk, a gyomrom kissé felkavarodott. A démon rányomta a kezét az ajtónál lévő kőre, mire az vörösen felizzott, majd egy kis vágást ejtve a vére segítségével kinyitotta az ajtót. Csak a démonok és az Alfák tudtak ezen az átjárón szabadon közlekedni, a hozzám hasonlóknak segítségre volt szüksége. Még soha nem jártam itt, egy magamfajta be sem teheti ide a lábát. Elképzelni sem tudtam, hogy az Alfák miért akarnak látni.
Belépve a szám is tátva maradt a látványtól. A teremben mindenhol vörösen izzó kövek voltak, különleges atmoszférát adva a helynek. A kénszag tökéletes egyvelege kavargott, mélyeket szippantottam, hiszen már annyira hiányoltam ezt az illatot. Tekintetem a terem közepén álló három székre siklott. A fekete trónszékekben ültek az Alvilág igazi urai, az Alfák. Köpenyük is sötét, akár az éjszaka, arcukat soha nem látta senki, érezni lehetett a felőlük áradó erőt és gonoszságot. Olyan volt ez számomra, mintha valami energialöketet kaptam volna. Nem éreztem fáradtságot, éhséget, hiányt semmi iránt, csak a mérhetetlen erőt.
Térdre ereszkedtünk előttük, fejünket is lehajtottuk tiszteletünk jeléül. Az egyik Alfa felállt, és odalebegett elénk.
• A híres Balthazar – hangja rekedtes volt, nekem mégis a vér megfagyott tőle az ereimben. Tudtam, hogy egy gondolatával elpusztíthatna engem is. – Cole már nagyon sokat mesélt rólad.
• Megtiszteltetés, hogy találkozhatunk, Uram! – hangom remegett az izgalomtól.
• Kivételes kegyben részesültél – a jobb szélen lévő Alfa is felállt. – A magadfajták még csak a közelébe sem járhatnak ennek a helynek. – Hangjából éreztem a szánalmat és a lenézést, de nem nagyon érdekelt.
• Uraim – szólalt meg Cole tisztelettudóan. – Megtudhatnánk, hogy mi ennek a különleges alkalomnak az oka?
• Természetesen – szólaltak meg egyszerre. Helyet foglaltak, majd intettek, hogy felállhatunk. – Sajnos gondok vannak az égiekkel. Számunk az Alvilágban szépen szaporodik, hála a sok gyarló léleknek. Ma már nem olyan istenfélőek az emberek, mint régen. A kis pihések száma erősen megfogyatkozott, ezért drasztikus lépésekre szánták rá magukat. Nevezhetnénk nevetségek seregtoborzásnak is. – A feszültség izzott a levegőben, az Alfák is idegesek voltak.
Hangos sikolyok töltötték be a termet, az egyik őr lángra kapott, ijedten kaptuk hátra a fejünket. Hamar elporladt, már csak a hamu maradt.
• Elnézést – szólalt meg a jobb oldalt lévő Alfa. – Kicsit elragadtattam magam. Ettől a témától mindig ideges leszek. Takarítsátok el és szerezzetek egy másikat – fejével a megmaradt őrök felé intett.
• Szóval, ott tartottam, – vette át a szót a középső – hogy most őrangyalokat toboroznak. Meddő próbálkozás, de megnehezítik a dolgunkat. Épp ezért szükségünk van az ilyen tehetséges jelöltekre, mint te.
• Köszönöm, de az új ügy elég komplikált feladat. A férfihez elég nehéz közel kerülni.
• Tudjuk, de szorít az idő. Emiatt hívattunk. Kapsz egy hónapot, hogy teljesítsd. Ha nem – jelentőségteljesen elhallgatott, de tudtam mit akar mondani. – Talán okultál az előzőből.
• Természetesen. Igyekezni fogok.
• Most távozzatok.
Cole-lal mélyen meghajoltunk, majd kiléptünk a teremből. Hiába volt mágikus és lenyűgöző, már fojtogatott a légkör. A jeges félelem végighúzódott a gerincemen, hiszen ultimátumot kaptam. Egy hónap! Nagyon kevés idő!
• Balthazar, ne idegeskedj. Ha nem lennél tehetséges, nem kaptál volna ekkora feladatot. Amint látod, szüksége van rád az Alvilágnak, ezért kaptál egy hónapot. Az rengeteg mindenre elég. Okos fiú vagy, megoldod.
• Köszönöm, Cole. – A fáradtság elemi erővel tört rám, a lábam is megingott egy kicsit. – Most viszont szeretnék visszamenni. Aludnom kellene egy keveset.
• Menj, fiam! Még találkozunk!

Gyorsan hagytam el az otthonomat, a lakásban kapkodva szedtem a levegőt. Fogalmam sem volt, hogy mihez fogok kezdeni. Lefeküdtem az ágyra és csak a plafont bámultam. Próbáltam terveket gyártani arra, hogy hogyan férkőzhetnék Roger közelébe a legjobban, de mindegyiket elvetettem. Volt egy tartaléktervem is, de azt nem szívesen használnám, de nem lesz más választásom. A férfihez a családja állt a legközelebb, Destinyt kell használnom a céljaim elérése érdekében. Ha majd átváltozok, ez a törékeny lány már semmit nem fog jelenteni.
Zaklatott voltam, szórakozásra volt szükségem. Erre Destinyt nem használhattam, de Vivien tökéletesen megfelelt a célomnak. Tudtam, hogy majd csak kilenc után végez, addig alszom egy pár órát. Az álom hamar elért, mélyen aludtam. Kipihenten ébredtem fel, mintha kicseréltek volna. Nem szabad, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. Nem engedhetek nekik.
A forró víz simogatása nagyon jól esett, bár a gondolataim most Vivien körül jártak. Már a gondolat is izgató volt, ahogy elképzeltem a csodás testét. Miután elkészültem, hívtam egy taxit és a lányra vártam a munkahelye előtt. Nem kellett sokat várnom, hamar kilépett az ajtón. Elég jó idő volt, ő csak egy rövidnadrágot, egy mélyen dekoltált felsőt viselt. Haja lazán a vállára omlott, nagyon szép volt. Most nem mosolyogva fogadott, hanem karját maga előtt összefonta, kérdőn tekintett rám.
• Helló, Viv. Rég láttalak – közel hajoltam hozzá, az arcát finoman megpusziltam, majd elmosolyodtam. Hallottam, hogy kicsit szaporábban szedi a levegőt.
• Damien, miért jöttél?
• Csak eszembe jutottál, az a sok kellemes emlék – a fülébe sugdostam a szavakat, miközben közelebb húztam magamhoz.
Elértem a célomat, mert Vivien mohón csapott le az ajkaimra. Magával húzott egy sötét sikátorba, majd folytatta a csókot. Keze az ágyékomnál járt, teste szorosan hozzám simult. A nyakát ízlelgettem, amikor ő a kezével kényeztetett. Én is megszabadítottam a nadrágjától, hogy hasonló örömökben részesítsem. Mindkettőnk torkából nyögések törtek fel, majd magamévá tettem a lányt. Szeretkezésünk gyors volt és szenvedélyes, majd felrobbantunk a vágytól.
• Damien, - kezdett bele Vivien – nem vagyok hülye, tudom, hogy egyéjszakás lány vagyok neked – próbált keménynek mutatkozni, de hangja szomorúan csengett.
• Vivien, tudod, hogy nem azért vagyok itt, hogy kapcsolatot kössek. Te egy nagyon különleges lány vagy – közelebb léptem hozzá és finoman megcsókoltam a nyakát. – Mondtam neked, hogy itt nem lehetünk együtt. Azonban a másik világ csak a miénk.
Válaszul megadóan sóhajtott, majd újra csókolni kezdett. Az éjszakát a lakásán töltöttem, többször átléptük a gyönyör kapuját.
Reggel, mikor felkeltem, ő még aludt. Egy pillanatra meginogtam, arra gondolva, hogy milyen jó lenne, ha most Destiny mellett ébredhettem volna. Láttam magam előtt smaragd szemeit, érzéki ajkait, gyönyörű, fehér bőrét. Elképzeltem, ahogy végigsimítom és ő megremeg a vágytól. A csókunkra gondoltam, amitől még mindig végigfutott rajtam a borzongás. Testem követelte magának ezt az illúziót, mialatt Vivien szeretett, végig Destinyre gondoltam. Elbúcsúztam tőle, nem ígérve semmit, nem is várta el. Független és erős lány volt, csak naiv.
Lassan sétáltam haza, a teendőimet összegezve. Vasárnap volt, megígértem Destinynek, hogy ma találkozunk. Féltem ettől a találkozástól, a közelében mindig más voltam, mintha nem lenne démoni énem. Lementem a közös kávézónkba, hogy egyek valamit. Kábán álltam a pultnál, míg a pitére és a kávéra vártam. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de nem foglalkoztam vele. Ahogy az ismeretlen közelebb jött, megcsapta az orromat az ismerős illat. Ez a parfüm csak rajta illatozott így. Megfordultam és Destiny mosolygó arcával találtam szembe magam.
• Szia! – arca ragyogott, olyan volt, mint a napsugár.
• Szia! – ösztönösen cselekedve magamhoz öleltem és mélyen beszívtam az illatát. – Mit kérsz? Kávé, süti vagy valami mást?
• Kávét és almás pitét.
Amíg vártunk, egymás kezét fogtuk. Olyan volt, mintha mindig hozzám tartozott volna, és szégyelltem magam, amiért egy másik nőtől jövök. Leültünk az egyik bokszba és megreggeliztünk. Ő közben folyamatosan csacsogott, nem is figyeltem, csak elbűvölve néztem. Nem volt az arcán smink, haja lazán hátra volt fogva. A reggeli végeztével a kávézó előtt búcsúztunk el egymástól, kocogni indult.
• Találkozunk délután, vagy este? – hangját hallva senki nem tudott volna ellenállni neki.
• Persze, csak még befejezem a munkám. Mit szólnál, ha színházba mennénk?
• Szuper! De te válassz darabot.
• Megbeszéltük – mosolyomat le sem lehetne törölni az arcomról.
• Akkor, én most megyek. Majd hívj, ha választottál.
Közelebb lépett hozzám, majd finoman megcsókolt. Kezeimet szorosan a dereka köré fontam, és forró szenvedéllyel viszonoztam a csókot. Nem akartam elengedni, de ő belemosolygott a csókunkba, majd elhúzódott. Arca kispirosodott, míg én is nehezebben vettem a levegőt.
• Viszlát, este, Damien!
Néztem távolodó alakját, a fejemben teljes káosz tombolt. Ha tudtam volna, hogy milyen események sorozatát indítom el, akkor inkább önként sétáltam volna a perszelő lángok közé.

7. fejezet - Napfelkelte

Kedveseim!

Ne haragudjatok, hogy csak most jött friss, de végzős vagyok és most sokminden van a suliban. Szakdogaírás és hasonló nyalánkságok. Nem is untatlak Titeket ezzel tovább, remélem tetszeni fog az új fejezet. Nem szoktam ilyet kérni, de aki rászánja magát és elolvassa, kérem szépen lepjen meg pár szóval, hogy milyen volt. Előre is köszönöm!


Kellemesen meleg este volt, lassan sétáltunk el az étteremig. Útközben elmentünk egy virágárus mellett és eszembe jutott, hogy Destiny kedvence a nárcisz. Gyorsan bementem és kértem egy kisebb csokrot.
• Tessék – nyújtottam át neki a virágot. – Ha jól tudom, ez a kedvenced. – Mosolyogva vette át, majd mélyen beleszagolt.
• Köszi. Majd mond meg a mamának is.
Az olasz étterem nagyon közel volt, így hamar odaértünk. Odabenn voltak külön elszeparált részek, az egyik ilyet foglaltam le. A pincér olaszul köszöntött minket, Destiny el is kezdett vele beszélgetni. Elégedetten néztem a lányra, hiszen nem csak gyönyörű, hanem még intelligens is.
Az asztalunk nagyon ízlésesen volt megterítve, a fényt rengeteg gyertya szolgáltatta. Halk olasz zene szólt, úgy éreztem magam, mint aki nem is Amerikában van, hanem Olaszországban. Helyet foglaltunk az asztalnál, a látványtól pedig tágra nyílt a szemem. Destiny a gyertyák fényében még gyönyörűbb volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Mosolya ragyogó, bőre halványan csillogott, szemei már – már vakítóan csillogtak.
• Milyen napod volt? – törte meg a csendet angyali hangjával.
• Első napnak nem volt rossz – feleltem, bevetve lehengerlő mosolyomat, mire ő halványan elpirult. – A munka pörgős, unatkozni nincs időm.
• Azt gondolom. Papát is nagyon keveset látom – arcát egy pillanatra ellepte a szomorúság.
• Mi történt ma az egyetemen? - kérdeztem, hogy ne kezdjen el az apján gondolkozni.
• Egyszerűen hihetetlen, ami ott megy – vett egy mély levegőt, majd dühösen kifújta. – Egyik előadóm sem tudja, hogy mit ad elő a másik, a tanulmányi utakat folyamatosan variálják. A nyelvtanárom mindig elégedetlen, pedig én igyekszem – beszéd közben hevesen gesztikulált, halványan elmosolyodtam, hogy milyen aranyos még mérgesen is. Olyan, mint egy fújtató kiscica. – Művészettörténet szakon kötelező az olasz, szerintem egész jól beszélem, de mindig lehurrog. Megszavazta a csoport, hogy menjünk el Olaszországba, de az meg nem jó nekik, mert messze van. De mégis mit akarnak? Ott a művészet bölcsője! – lemondóan sóhajtott, majd szégyenlősen rám pillantott. – Ne haragudj, nem akartam így rád zúdítani.
• Semmi gond. Örülök, hogy elmondtad.
Visszajött a pincér az étlapokkal és a palack borral, amit rendeltünk. Destiny gyorsan átfutotta az étlapot, majd lasagne – t rendelt. Bevallom, én annyira nem ismerem az olasz konyhát, de én is azt kértem, bízva az ízlésében.
• Damien, amíg várunk mesélhetnél magadról valamit.
Nagyot nyeltem, hiszen nem szívesen hazudok a lánynak, habár állandóan azt teszem.
• Mire vagy kíváncsi?
• Nem is tudom … Igazából azt érzem, hogy nincsen szükségem információkra, mert mintha mindig is ismertelek volna. Veled olyan természetesnek tűnnek a dolgok – szokása szerint Destiny újra lesütötte a szemét. Átnyúltam az asztal fölött és megfogtam a kezét.
• Nézd, az az igazság, hogy én is hasonlóan érzek irántad. Ha veled vagyok az olyan, mintha teljes mértékben ember lennék. Nem tudom, miért van ez, nem is akarom ezt megmagyarázni, de ez jó így – válaszul elmosolyodott, ami engem is ugyanerre késztetett.
Minden szó, amit kimondtam, igaz volt. Nem tudom, mennyi időm van még a Földön emberként, de az vele akarom tölteni. Ha már nem lesz bennem egy csepp emberség sem, akkor ezek az érzések úgyis elmúlnak maguktól.
Meghozták az ételünket, aminek az illatától megjött az étvágyam. Az olasz fűszerek tökéletes harmóniát alkottak, a tálalás tökéletes volt. Nekiálltunk elfogyasztani az ételt, aminek az íze is kifogástalan volt. Csendesen ettünk, majd megittunk hozzá egy pohár bort. A pincér jött az üres tányérokért és megkérdezte, hogy kérünk – e desszertet.
• Csokoládétorta van? – Destiny csak mosolygott, és finoman megrázta a fejét. A nárcisz után nem volt nehéz kitalálni, hogy ezt is az anyjától tudom.
• Természetesen, uram.
• Akkor kérnék két szeletet. Köszönöm.
• Teljesen elkényeztetsz – szólalt meg a lány fátyolos hangon, miután a pincér elment.
• Megérdemled, hidd el.
A desszert hamar megérkezett, nagyon jól nézett ki. Destiny egyből neki állt, mint aki nem tud ellenállni az édességnek. Én annyira nem szerettem a csokoládét, így a felét meghagytam. A maradék bort elfogyasztottuk, rendeztem a számlát, majd távoztunk az étteremből. Kilépve már egy kicsit lehűlt a levegő, a kabátomat Destiny vállára terítettem, ő pedig hálásan nézett rám. Séta közben a tenyerembe csúsztatta parányi kezét, én pedig örömmel fogtam meg. Néha lopva egymásra pillantottunk, de nem igazán szóltunk egymáshoz, a zavarunk nem engedte.
• Lenne kedved feljönni? – kérdezte a lány a lakása előtt állva.
• Des, én nem szeretném elsietni – elővettem a jófiú – kártyámat. Válaszul egy mosolyt kaptam, majd újra a kezem után nyúlt és magával húzott.
A legfelső emeltre mentünk, mint kiderült az egész szint az övé volt. Belépve a kis folyosó a konyhába vezetett, ami csillogott a tisztaságtól. Balra volt a fürdő és az illemhelyiség, jobbra pedig egy hatalmas nappali. Onnan lehetett eljutni a hálóba, ami nagyobb volt, mint az egész lakásom. A szoba mellett kapott helyet a műterem, ami egykoron fürdő volt. A lakáshoz tartozott még egy hatalmas terasz is.
A konyhában Destiny kibontott egy újabb üveg bort, majd kimentünk a teraszra, ahonnan szinte egész Chicagót be lehetett látni. A medence mellett napozóágyak voltak, ott foglaltunk helyet. Az egész estét végigbeszélgettük, szinte mindent megtudtam Destiny gyerekkoráról. Mesélt a családjáról, kiderült, hogy van egy öccse, Lucas, aki Európában tanul, de szerinte „csak a Papa pénzét költi”.
• Miért pont a művészettörténetet választottad?
• Mindig érdekelt az ókori művészet, és a Mama olasz származása is meghatározta a döntésem. Sokat voltunk a Nagyiéknál nyaralni, én mindig a múzeumokat jártam. Innen jött a szerelem a művészetek iránt.
• Észre sem vettem, hogy Faith olasz. Nincs semmi akcentusa.
• Hát – mosolyodott el a lány, - hallanád, ha az anyanyelvén beszél. Teljesen levetkőzi a merev amerikai szerepét és olyan hangos egymaga, mint egy nagy olasz család és roppant hevesen gesztikulál.
Destiny elkezdte utánozni az édesanyját, amin nagyon sokat nevettünk. Kezei folyamatosan a levegőben csapkodtak, de még így is kecses volt.
Észre sem vettük, hogy az idő olyan gyorsan eltelt. Arra lettünk figyelmesek, hogy a nap lassan felkel, és a város ébredezik. A napfelkelte csodálatos volt, de engem inkább Destiny látványa kötött le. Szemét behunyta, teljesen átadta magát a pillanatnak. Haja meg – meg csillant a nap felkelő fényében, az arca pedig akár egy tündérnek.
• Nem vagy éhes? – kérdeztem a lánytól, megszakítva a pillanatot. Muszáj volt, különben teret adtam volna a vágyaimnak.
• De, eléggé.
• Gyere, menjünk el reggelizni – invitáltam, mire ő úgy pattant fel, mintha valami megbökte volna.
• Tudod mit? Inkább főzzünk itthon. Csinálok neked valami reggelit – kinyújtott felém a kezét és magával húzott a konyhába.
Leültetett az egyik székre, míg ő kávét főzött és rántottát készített. Még mindig a kis fekete ruha volt rajta, alakja egyszerűen megbabonázott. Muszáj volt megérintenem őt, így önkéntelenül léptem hozzá és karoltam át a karcsú derekát. A nyakához hajoltam és mélyen beszívtam a parfümje illatát. A lány lassan megfordult, fátyolos tekintettel nézett rám. Kezemet az álla alá helyeztem és lassan közelíteni kezdtem felé. Ajkaimmal finoman megérintettem a száját, majd egyre követelőzőbben kezdtem el csókolni. Destiny sem tiltakozott, kezeit a nyakam köré fonta és egyre közelebb húzott magához. A nyelvünk is bekapcsolódott a játékba még tüzesebbé téve a csókunkat.
A szenvedély vörös köde elborította az agyamat, Destinyt felültettem a konyhapultra és még hevesebben ízlelgettük egymást. Ajkaim a nyakára tévedtek, csókokkal elborítva a finom bőrt, mire ő halkan felsóhajtott. Kezeim végigsimítottak a hosszú combokon. A lány száját egy halk nyögés hagyta el, majd a nevemet suttogta.
Hangja egy kicsit kitisztította tomboló elmém, rájöttem, hogy mit is teszünk éppen. Nehezen megszakítottam a csókunkat, mindketten levegő után kapkodunk, Destiny arca kicsit ki is pirosodott.
• Sajnálom – sütöttem le a szemem. – Nem akartalak letámadni.
• Damien – a lány elém lépett és felé fordította az arcomat. - Ha nem akartam volna, akkor nem mentem volna el eddig – halványan elmosolyodott, majd finoman megcsókolt. – Most pedig ülj le, mert reggelizünk.
Helyet foglaltam, majd tálalta a reggelit. Közben sokszor egymásra pillantottunk és megérintettük egymás kezét. Az étkezés végeztével felálltam és búcsúzáshoz készültem.
• Köszönöm a reggelit, finom volt. Most viszont mennem kellene. Tudod, Roger adott egy csomó munkát. – Destiny lebiggyesztette az ajkát.
• Gondoltam, hogy nem fog kímélni … Látlak még?
• Persze. Vasárnap ráérsz?
• Igen, délután akármikor.
• Jó, akkor majd még felhívlak – közelebb léptem hozzá és lágy csókot leheltem az ajkaira. – Viszlát vasárnap!
Nem akartam őt otthagyni, de tényleg dolgoznom kell. Hazafelé minden gondolatomat ő töltötte ki. Mosolyogva léptem be a lakásba, de gyorsan le is hervadt az arcomról. Kénszag mámorító illata terjengett mindenhol. Most először nem voltam benne biztos, hogy könnyű beszélgetés vár rám…

6. fejezet - A Végzet Angyala

Kedveseim!
Rájöttem, hogy az írás a legjobb terápia számomra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a fejezetről, mert ez egy fontos rész.
Sokszor puszillak Titeket!

• Destiny – szólította meg Faith a lányát. – Ismered a fiút?
• Hát, én … - az említett csak dadogott, míg én döbbenten tekintettem rá. Párszor reggeliztünk együtt.
Roger kérdő tekintettel mért végig.
• Igen, ismerem a lányát – feleltem a férfinak. – Ugyanabba a kávézóba járunk.
• Értem – Roger kimérten bólintott. – Nos, Faith írjátok meg Damien szerződését. Holnap találkozunk!
• Viszlát, holnap! – utoljára Destinyre pillantottam. Angyali arca dühös maszkba torzult, megjegyzem jogosan, hiszen nem éppen kedvesen viselkedtem vele, mintha nem is ismertem volna.
Faith sem kérdezett semmit, látszólag nem nagyon hatotta meg az előbbi jelenet.
• A munka reggel nyolckor kezdődik, délben fél órás ebédszünet van és fél ötkor fejezzük be a munkát. Többnyire Roger mellett fog dolgozni, egyfajta személyes tanácsadóként. Tulajdonképpen a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kell állnia. Az Ön feladata pontosan nem körülhatárolható, a marketingosztállyal kell tartania a kapcsolatot. Egyfajta szócső lesz az osztály és Roger között. Részt kell vennie a piackutatásban, a PR tevékenységben, reklámtervezésben, marketingkommunikációban, és a többi … Remélem menni fog? – tette fel a kérdést szigorúan az asszony.
• Természetesen, hölgyem – feleltem határozottan, amire az arca egy kicsit felvidult. – A tudásom legjavát fogom nyújtani.
• Helyes. Itt a szerződés, kérem, olvassa át és írja alá. – Gyorsan átfutottam a papírokat, bár nem különösképp izgattak. Aláírtam ahol kell, majd visszanyújtottam a nőnek.
• Remek. Akkor holnap találkozunk Damien. – Elfogadtam a felém kinyújtott kezét.
• Viszlát! – épp indultam kifelé, amikor utánam szólt.
• Amúgy Destiny kedvenc virága a nárcisz és szereti a csoki tortát. – Döbbenten néztem rá, de ő csak kacsintott egyet.

Szinte úgy rohantam ki az épületből. Kiérve hatalmasat sóhajtottam. Az agyam megállás nélkül kattogott. Roger Destiny apja. El kell vennem annak a férfinak a lelkét, aki olyan fontos a lánynak. Nagyon zaklatott voltam. Balthazar, nyugodj meg! Vedd elő a profizmusod és láss tisztán! Ki kell használnom a helyzet nyújtotta előnyöket. Ha közel kerülök a lányhoz, akkor az apát is be fogom cserkészni. Ezt a feladatot a legnagyobb alapossággal tervezem meg. Elvégre, nem ölöm meg Rogert, csak a lelke kell. Semmit nem fog észrevenni. Amint enyém lesz, véget ér ez a földi pokol. Démon leszek, nagyhatalmú, a szánalmas porhüvelyek borzongva fognak rám tekinteni. Egyre jobb kedvem lett, arcomra elégedett mosoly ült ki. Észre sem vettem, hogy valaki a nevem kiabálja.
• Damien! Várj egy kicsit! – Amint eljutott a tudatomig a hang, egyből tudtam, hogy ki az. Megfordultam és Destiny sietett felém. Vörös haját lágyan borzolta a szél, arca kicsit kipirult a kocogástól.
• Ne haragudj Destiny, nem hallottalak.
• Semmi gond. Beszélnünk kell. – a lány határozottan, ellentmondást nem tűrően jelentette ki. Aprót bólintottam, majd hangtalanul elindultunk.
A parkig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Helyet foglaltunk az egyik padon. Destiny nagyot sóhajtott, nem igazán tudta, hogy hol kezdje.
• Destiny – kezdtem bele a beszélgetésbe. Felém fordította az arcát, zöld szeme úgy ragyogott, mint a smaragd. – Sajnálom. Hülyén viselkedtem ma. Tudom, hogy megbántottalak, de nekem szükségem volt az állásra. Mégsem mondhattam az a leendő főnökömnek, hogy „ismerem a lányát, sőt teljesen elbűvölt és szeretném randira hívni”! – büszke voltam magamra, hogy milyen remekül játszom a szerepem. Volt benne némi igazság, de a feladat megkövetelte ezt a hozzáállást. Elvégre nem leszek már soha ember…
• Damien, én is sajnálom. Nem kellett volna úgy reagálnom. Egyszerűen örültem, hogy találkoztunk. – a lány lesütötte a szemét, én pedig ösztönösen megfogtam a kezét.
• Destiny, eljönnél velem randizni? – amint kimondtam, rájöttem, hogy tényleg ezt akarom. Össze is zavarodtam, de azzal nyugtattam magam, hogy csak a feladat része.
• Én … örömmel – A lány elmosolyodott, amitől korhadt szívem mintha újra megdobbant volna.

Egy darabig még üldögéltünk a parkban egymás kezét fogva. Nagyon jó érzéssel töltött el a finom bőr érintése. A parfüm, ami lágyan körül ölelte a lányt, mámorító volt. A szép napos délután ellenére hamar befelhősödött, vihar közeledett.
• Holnap érted megyek hétre. Jó? – tettem fel a kérdést búcsúzáskor.
• Persze. Itt a címem és a számom. – Destiny átnyújtotta nekem egy névjegykártyát. Gyorsan rápillantottam a címre és megállapítottam, hogy nem is lakunk messze egymástól, mindössze tízsaroknyira.
• Viszlát holnap, Damien! – a lány hirtelen közelebb lépett hozzám, majd ajkát finoman az arcomra nyomta és elsietett.
Ahol megérintette az arcomat, ott mintha megperzselte volna valamit. Mosolyogva álltam a parkban, amíg meg nem eredt az eső. Futva tettem meg az utat a lakásomig. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Gyorsan lezuhanyoztam, és hajat mostam, majd pedig az ágyból tévét néztem. Soha nem volt szokásom, gyakorlatilag ez a második alkalom, hogy bekapcsoltam. Igazából nem is figyeltem, hogy mi van adásban, a gondolataim teljesen máshol jártak. Rájöttem, hogy milyen magányos is vagyok. A lakás teljesen üres és élettelen volt. Meglepett, hogy mennyire emberi tudok lenni. Kikapcsoltam a készüléket, inkább álomra hajtottam a fejem. Amint lehunytam a szemem, egyből Destiny arcát láttam magam előtt. Fehér bőre és vörös haja tökéletes összhangot alkotott, smaragdszín szeme úgy ragyogott, mint az igazi drágakő, ajkai finom mosolyra húzódtak. Egyre közelebb léptem hozzá, amitől a mosoly eltűnt az arcáról, szemébe félelem költözött. Ajkait néma sikoly hagyta el. Zavart voltam, hiszen nem értettem a félelme okát. A szobában, ahol voltunk, elhaladtam egy tükör mellett és rájöttem, hogy mitől fél: tőlem, a démontól. Zihálva riadtam fel, mintha a tüdőm nem akarna működni. Az álom nagyon felzaklatott, nem tudtam hogyan értelmezzem. Soha nem tudnám bántani a lányt, az arcán lévő félelem fájdalmat okozott nekem. Másrészt viszont a vágyamat láttam, démon voltam. Megfájdult a fejem ettől a dilemmától. Nem harcolnék soha az általam választott jövő ellen.

Az óra hajnali ötöt mutatott, visszaaludni már nem tudtam. Bementem a fürdőbe, a forró zuhany nyugtatólag hatott rám. Lassan felöltöztem, megkötöttem a nyakkendőmet, majd lementem a kávézóba. Még csak fél hét volt, a hely azonban majdnem tele. Kértem egy dupla eszpresszót és egy pitét. Leültem az egyik asztalhoz, és lassan megreggeliztem. Tudtam, hogy ma Destiny nem lesz itt, mégis akárhányszor nyílott az ajtó, odakaptam a tekintetem. Amire végeztem már fél nyolc elmúlt, így lassan elindultam a munkahelyemre.

Odabent már zajlott az élet, én megkerestem Faitht. A nő valakivel haragosan telefonált, intett, hogy üljek le. Nagyon mérges volt, szerencsére nem értettem, hogy mit mond, franciául beszélt. Csak bambultam magam elé, amikor letette a telefont.
• Jó reggelt, Damien! Elnézést az előbbiért, de ezekkel a franciákkal borzasztó tárgyalni. Annyira értetlenek – a nő arca dühös volt, de mégis jóságos. – Szóval ma körbevezetlek a cégnél, megmutatom az osztályokat, az irodádat, és kezdődik is a munka. Mehetünk? – a nő felállt és az ajtó felé mutatott.
• Természetesen, hölgyem.
Végigjártuk az egész céget, bemutatott minden osztályvezetőnek és a helyettesének. Annyi nevet hallottam, hogy megjegyezni sem bírtam. A marketingosztályon sok időt töltöttünk, a csapat meglepően nagyon fiatal volt. Amit még furcsálltam, hogy a nők voltak többségben.
A következő állomás az irodám volt. Rogerrel szemben van a helyiség, ami nagyon ízlésesen volt berendezve. Faith magamra hagyott, telefonos konferenciára kellett mennie. Egyedül maradtam, így körbenéztem a helyiségben. A falak világos narancsszínűre voltak festve, ettől melegnek érződött a légkör. Az íróasztal mahagóniból készült, a szék nagyon kényelmes volt. Néhány festmény is díszítette a falat, főleg toszkán tájképek. Az egyik fal üveg volt, amiből remek kilátás nyílt a városra. Az egész napom eseménytelenül telt, behoztak egy csomó papírt a következő promócióhoz. Rogerrel mindössze csak egyszer találkoztam, amikor bejött megkérdezni, hogy minden rendben – e. Hiába volt velem szemben, szinte csak telefonon beszéltünk. Meg is lepődtem, hogy lehet valaki ilyen elfoglalt.

Gyorsan letelt a nyolc óra, siettem haza, hogy elkészüljek a randira. Egész nap azon járt az eszem. Sietősen letusoltam, farmer és ing összeállítás mellett döntöttem. Az idő meglepően száguldott, alig értem oda Destiny lakásához. Felcsengettem hozzá, és mondta, hogy két perc és lejön. A lépcsőház előtt járkáltam, amíg vártam. Amint kilépett az ajtón, a látványtól még a légzésem is elállt. Hosszú ujjú fekete miniruhát viselt, ami csak sejtette a tökéletese alakját. Formás lába még hosszabbnak tűnt a fekete magas sarkú miatt. Csak fülbevalót, nyakláncot és gyűrűt viselt, az ékszerek szépek és szolidak voltak. Utoljára az arcára pillantottam. Haja lágyan hullámos volt, szemét tussal tette hangsúlyossá. Ajkaira csak egy kis szájfény került. Közelebb lépett hozzám, megcsapott a mennyei parfüm illata.
• Szia, Damien! – hangja, mint ezer csengő és a hárfa. Tökéletes melódia.
• Destiny, csodálatos vagy.
• Köszönöm – szégyenlősen lesütötte a szemét, amitől teljesen elolvadtam. – Indulhatunk?
Én csak bólintani bírtam, ő pedig belém karolt. Annyira természetesnek vettem, mintha örökké hozzám tartozott volna. Rápillantottam a mellettem sétáló tündérre, aki visszamosolygott rám. Abban a pillanatban tudtam, hogy nélküle nem tudok élni, és nem is akarok.

Destiny ruhája: