2. fejezet – Angyalok

Kedveseim!

Elkészültem a második fejezettel, ami bevallom, nagy erőfeszítésembe került. A fejezetben leírtak közben néha folytak a könnyeim, annyira együtt éltem a történettel, Destinyvel. Remélem, hogy Ti is érezni fogjátok, amit én, nagyon szeretném ezeket az érzéseket hitelesen átadni Nektek.

Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást a fejezethez!



„When I’m feeling weak
and my pain walks down a one way street
I look above
and I know ill always be blessed with love
and as the feeling grows
she breathes flesh to my bones
and when love is dead
I’m loving angels instead”
(Robbie Williams: Angels)


• Te mit keresel itt? – kérdeztem már másodszorra minden egyes szótagot megnyomva.
Rémült voltam, zavart, és még mérges is. Szinte a fogaim között sziszegtem ki ezt a mondatot.
• Destiny – kezdte apám halkan, miközben közelebb lépett felém. – Tudom, hogy már régen el kellett volna mondanom. Destiny, kérlek, nézz rám.
• Ne közelíts! Ki vagy te?
Apám arcán a ráncok összeszaladtak, láttam rajta, hogy mennyire gondterhelt. A légzésem kissé csillapodott, kezemet még mindig a hasamon tartottam, mintha az érintéstől védve lennének a gyermekeim. Áruló könnyek kezdték el marni a szemeimet, amik inkább a düh könnyei lettek volna. Roger habozott, mintha azon gondolkozna, hogy mennyit mondjon el nekem.
• Eszedbe ne jusson hazudni! Egész életemben átvertél. Most ez egyszer legyél férfi, és légy őszinte hozzám! Egyáltalán az igazi apám vagy?
A kérdésem miatt fájdalom suhant végig az arcán, amitől egy pillanatra bűntudatot éreztem, de a bennem tomboló, féktelen düh nagyobb volt ennél.

Roger fáradtan rogyott le a közeli kanapéra, észre sem vettem, hogy eltűnt a kezéből a lángoló kard. Nem kellett volna félnem a saját apámtól, de nem bírtam közelebb lépni. Hirtelen már nem az a férfi volt, akit egész életemben ismertem.
• Destiny, ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint hinnéd. A világ nem csak fekete – és fehér. Sok olyan dolog van, aminek a létezéséről az ember nem is tud. Ahhoz, hogy megértsd, vissza kell mennem a történések elejére.
Rám nézett, tekintetében feszült várakozás ült, de én csak bámultam rá, egy arcizmom sem rezdült. Meg kell tudnom mindent, és ha ennek az az ára, hogy elutasító vagyok, akkor legyen.
• A Teremtés idején az Angyalok nagyon elégedettek voltak, övüké volt a paradicsom, de a nagyravágyás mindig is ott lakozott a szívükben. Nem voltak emberi lények, de rendelkeztek emberi tulajdonságokkal. A legerősebb ezek közül a féltékenység volt. Az Angyalok egy csoportja irigyen figyelte az embereket, akiket Isten korlátlan szabad akarattal ruházott fel, míg ők nem tehették azt, amit szeretnének. Lucifer megelégelte ezt az állapotot, és híveket gyűjtött maga köré. Elhitette velük, hogy le tudják verni Isten hatalmát, és ezzel megszűnik fölöttük az uralkodás. Sokan követték őt, de ha több százan lettek volna a Lázadáskor, akkor sem lett volna sikerük. Isten hamar leverte a támadást, de szeretetéről biztosította a felkelőket. – A fejemben csak úgy bolyongtak az információk, a hányinger is kerülgetett. Kezdtem attól félni, hogy apám megőrült. Amikor Isten szeretetéről beszélt, fájdalmas grimaszba húzódott az arca, mintha a gyűlölet jeleit akarná elrejteni. – Nem ölte meg a lázadókat, hanem csak letaszította őket a Földre. Az Angyalok ezen csoportja új nevet kapott, ők lettek a Bukottak. Letépték a szárnyaikat, de a képességeiket nem tudták elvenni. A büntetésük súlyát eleinte nem érezték, hiszen teljesült a vágyuk. Szabad életet élhettek a Földön, elvették, amit kínáltak nekik. Azonban több száz évnyi lét után kezdett ez is monotonná válni. Lucifer, akinek a szárnyait angyalpengével vágták le, az Alvilágba került, hiszen egy Angyal esetében ez a fajta büntetés létezése végét jelenti, de ő nem kerülhetett vissza Istenhez. Ő odalent is társaságot talált magának az Alfák személyében, akik a lenti világot irányítják. Sok Bukott felkereste Lucifert, hiszen ő volt a vezetőjük, még mindig segítséget, tanácsot vártak tőle. Többen panaszkodtak neki, hogy szeretnének valami maradandót, mert körülöttük mindenki elmúlik. Lehetőségként megkapták, hogy képesek nemzeni, valamint öregednek is, de csak egy ember mellett maradhatnak örök életükben. Az ajánlat nagyon egyszerű volt, mindenki kérdés nélkül belement, de senki nem kérdezte, hogy mi az ár. A Bukottak a lelkükkel fizettek ezekért a kegyekért, haláluk után pedig az Alvilágba kerültek.

Hisztérikusan felkacagtam. Akármi is ez, biztos nem velem történik. Angyalok, Alvilágiak, Lucifer? Honnan van ez a sok butaság? A támadóm biztos csak egy betörő volt, vagy csak a képzeletem szüleménye.
• Szép kis esti mese volt, de már rátérhetnél az igazságra. Nem tudom, most milyen oktatóanyaggal akarsz fárasztani, de arra nem vagyok kíváncsi. Csak az igazságot akarom.
• Destiny, nem hazudok neked. A Bukottaknak gyerekeik születtek, akik emberek ugyan, de megkapták az Angyalok képességét. Ők lettek a Nephilimek. A megmaradt Angyalok egy csoportja, a Hatalmasok üldözni kezdte őket a teremtőjükkel együtt. Mindössze egy Nephilim és egy Bukott maradt életben. Amit mondok nem mese, Des. Komoly veszélyben vagy, és mindez csak az apád egykori sóvárgása miatt.
• Te megőrültél! – Minden idegsejtem tiltakozott az elmondottak ellen. Eddig hazugságban éltem volna?

Roger nem mondott semmit, csak levette a pólóját, és hátat fordított nekem. Százszor láttam már ezt a sebet a hátán, a fordított V alakot, de hittem neki, amikor azt mondta, hogy a háborúban szerezte.
• Ez nem lehet – suttogtam alig hallhatóan. A seb vonala szinte égette a szememet. A világ forgott körülöttem, minden homályossá vált, aztán csak jött a zuhanás.


Fájt a fejem, a gyomrom kavargott. Alig bírtam kinyitni a szemem, a felüléssel nem is próbálkoztam. Körülnéztem, és még mindig a lakásomban voltam. Már – már nyugodtan fújtam ki a levegőt, miszerint az elmúlt órák eseménye csak a meglódult képzeletem szüleménye, míg meg nem hallottam Roger hangját.
• Kicsim, jól vagy?
• Nem álom volt – krákogtam. A torkom, akár egy sivatag.
• Mit mondtál? – kérdezte, miközben a keze végigsimított az arcomon. Az érintésétől nagyon megijedtem, hiszen beugrott minden, amit mondott. Olyan sebesen keltem fel, hogy őt is kissé fellöktem.
• Te … nem vagy ember.
• Ahogy Te sem. Félig Angyal vagy. Nephilimnek születtél és ezen nem tudsz változtatni.
Megint úrrá lett rajtam ez az ismeretlen düh, ami miatt akár fel is tudtam volna robbanni.
• Nem akarlak még egyszer látni. Vissza akarom kapni a régi életem. Vissza akarom kapni Damient, és ezt a sok szarságot meg elfelejteni.
Kirohantam az ajtón, nem törődve Rogerrel, aki a nevemet kiáltozta. Úgy szaladtam le a lépcsőn, mintha mögöttem lángokban állna az épület. Úgy éreztem, hogy rám szakad, összenyom, a pánik miatt már nagyon levegőt sem kaptam. A szabad levegőre kilépve próbáltam annyi oxigént beszívni a tüdőmbe, amennyi csak emberileg lehetséges. Ember? Nem is vagyok az. Nem tartozom ide.

Felnéztem az égre, mintha onnét választ kaphatnék, de azt csak szürke, súlyos felhő borította, amiből már néhány esőcsepp is megérkezett, egybemosódva a hulló könnyeimmel. Úti célom hiányában csak elindultam az utcán, hagyva, hogy az eső teljesen eláztasson. Körülöttem mindenki sietett, igyekezett fedezékbe vonulni, míg én lassú, monoton lépésekkel mentem előre.

Nem tudom, mióta sétálgattam, de arra lettem figyelmes, hogy reszketek. Mindenem elázott, az idő is szelesebb lett. Körülnéztem, hogy hol lehetek, és a tüdőmben benn rekedt a levegő. Damien lakása előtt álltam. Felnéztem a magas épületre, ami most mintha az égig ért volna. Szürke színe teljesen egybe olvadt az égbolt szürkeségével. Nem kellett volna bemennem, de úgy éreztem, hogy ott most biztonságban lehetek. A lift szörnyű lassúsággal vánszorgott fel a huszadik emeletre, miközben a szívem egyre hevesebben vert. Keserűséggel töltött el a gondolat, mert most nem vár rám a viszont látás öröme.

Kilépve a liftből, megtorpantam az ajtó előtt. Az üresség vár rám odabent, a teret nem tölti be többé a lénye, az abból áradó szeretet, a mindig figyelő tekintet. Ha bemegyek, a lakás üres lesz, és nem fog nevetve köszönteni, majd a karjaiba zárni, mélyen beszippantani az illatomat, nem fog megcsókolni, a tekintetemben elveszni. Nem fogja álmában suttogni, hogy mennyire szeret, és a világon mindennél többet jelentek neki.

Újra eleredtek a könnyeim, és megállíthatatlan folyóként törtek maguknak utat. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, belépve még nagyobb lett a fájdalmam. Annyira üres nélküle minden. Hangosan zokogva botladoztam el a kanapéig, ahol tehetetlenül lerogytam.
• Miért mentél el? – üvöltöttem hangosan. – Miért hagytál magamra? Gyűlölni akarlak, de nem megy. Feledni akarlak, de akkor végképp elveszítenélek. Miért tetted ezt velem? Miért tetted ezt velünk? – Az utolsó mondatot már csak suttogtam.

Lefeküdtem a kanapéra, az ágyra képtelen lettem volna. Sokáig csak mereven bámultam magam elé, szinte szuggeráltam az ajtót, hogy kinyíljon, de nem történt semmi. A kimerültség miatt elaludtam, de még álmomban sem leltem nyugalomra. Apám által mesélt rémtörténetet láttam magam előtt leperegni. Ahogy az Angyaloknak letépik a fenséges szárnyaikat, ahogy letaszítják őket a Földre. Újra megjelent előttem a támadóm, kezében a lángoló karddal, és én csak futottam, futottam, amíg bírtam. A hasam már nagy volt, de elestem. Könyörögtem az előttem álló Hatalmasnak, hogy kímélje meg az életünket, de ő lesújtott ránk.

A fájdalomra ébredtem fel. Annyira valóságos volt. Ijedten kapkodtam a fejem minden irányba, hátha látok valamit, de a nappaliban nagyon sötét volt. A fal mellett tapogatva jutottam el a villanykapcsolóig, de amint világosság lett, kiderült, hogy nem vagyok egyedül.
Egy férfi állt az ablak előtt, magabiztos alakja szinte betöltötte az egész teret. A tudatom egy kis szeglete üvöltött, hogy fussak, meneküljek, de nem láttam értelmét.
• Ha Damient keresed, hiába jöttél ide. Nem tartom valószínűnek, hogy vissza fog térni.
• Most nem hozzá jöttem, Destiny. Miattad vagyok itt. – Alarick hangjától borzongás futott rajtam végig. Valami megváltozott benne. Nem ugyanaz az ember volt, akivel legutóbb beszéltem.
• Mit akarsz tőlem?
• Oh, semmi különöset. – Ahogy megfordult, egy néma sikoly hagyta el az ajkaimat. A szeme a barátságos kék helyett mélyvörös színű volt. Soha nem láttam ilyen szempárt, de ez biztosan semmi jót nem jelent. – Csak az életedet szeretném, Destiny.

Hátrálni kezdtem, míg ő mozdulatlanul állt, és csak vigyorgott. Nekimentem valaminek, amiről azt hittem, hogy a konyhapult, de nem az volt. Egy emberi test volt. Egy olyan valakié, akinek vonalai tökéletesen követik az enyémet, mintha egymáshoz lettünk volna teremtve. A következő levegővétellel bekúszott az orromba a jól ismert illat, ami most kissé füstösebb volt, de ez csak még férfiasabbá tette. A hiánya által keletkezett űr egy pillanat alatt eltűnt, itt van, hogy vigyázzon rám.

Csalfa reménnyel a szívemben fordultam meg, de a szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam az arcát. Meleg, szerelemmel teli barna tekintete helyett ő is vöröslő szemekkel nézett rám, arcán fura fintor volt. Keze az enyém után nyúlt, önkéntelenül nyújtottam ki neki. Gyengéd érintése helyett vasmarokkal tartotta a csuklómat, fájdalmat okozva ezzel.
• Miért is kell nekünk ez a Nephilim? – kérdezte a férfi, aki egykor Damien volt.
• Mert az Alfák azt mondták. Nem szokás kérdezősködni, hogy mit miért tegyünk. Ez is a vizsgád része.

Hirtelen magához rántott, szemeivel az arcomat vizsgálta. Éreztem, ahogy a rémület lesz rajtam úrrá, féltem életem legfontosabb személyétől.
• Damien. – Hangom nem volt több elhaló suttogásnál. Szemeim megteltek könnyel, elhomályosítva az arcát. Egy pillanatra mintha láttam volna a régi melegséget a szemeiben, de aztán visszaköltözött a zord álarc. – Kérlek, ne tedd ezt. Nézz rám!
Könyörgésem süket fülekre talált, erőszakosan odaráncigált az ablakhoz. Keze még mindig szorosan tartotta a csuklómat.
• Hogy csináljuk? – kérdezte szenvtelen hangon.
• Most kedvedre játszhatsz, Nagyfiú. Én magadra hagylak egy kicsit a fattyúval, de nem megyek messzire. – Alarick gúnyos kacajjal vonult ki a lakásból, tekintetét végig rajtunk tartva.


Visszafordultam Damien arcához, aki még mindig gyűlölettel telve nézett rám. A lelkem darabokra tört, egy emberi hulladék lettem pár nap leforgása alatt. Szabad kezemmel megérintettem az arcát, amire épp, hogy csak megrezdült. Ha ezek az utolsó pillanataim élve és vele, mindent el kell neki mondanom.
• Miért mentél el? Damien, minden egyes percben hiányzol, nem tudok nélküled élni. Kérlek, könyörgöm neked, nézz rám! – Ahogy rám nézett, először véltem valami bizonytalanságot felfedezni a szemeiben. – Soha nem is éltem nélküled. Te adtál értelmet mindennek. – Kérdő tekintete láttán még nehezebben jöttek a szavak, a könnyeimet próbáltam lenyelni. – Gyerekeink lesznek. Ikreket várok, akik a szerelmünk zálogai. Érzed ezt? – Megfogtam a kezét, és a hasamra tettem, mire ő úgy kapta el onnan, minta égetne a bőröm. Arca újra kemény lett, és elszánt, mire minden reményem elhagyott.
• Soha nem ismertelek Nephilim. A fattyúidnak is jobb lesz, ha nem jönnek a világra.

Ez a két mondat halottá tette a lelkemet. Hangjából sütött az undor, fulladozva kapkodtam a levegőt. Mikor látta, hogy milyen hatással van rám, gúnyosan elmosolyodott, majd az ablak felé fordított. Közel hajolt hozzám, majd egy erőteljes lökéssel áttaszított az üvegen.
Éreztem, ahogy a szilánkok felsértik a bőrömet, ahogy a gravitáció egyre inkább magához vonz. Könnyeim függönyén nem láttam semmit, csak a gyerekeim bocsánatáért könyörögtem. Miattuk kellene életben maradnom. A kislányom és a fiam számít rám. Tehetetlenül zuhantam, de nem lehet itt vége az életemnek. A gyerekeim!

Hirtelen fájdalom hasított a hátamba, és a zuhanás is mintha lassult volna. Oldalra kaptam a fejem és láttam, hogy két, hófehér szárny van az oldalamon. Idegennek éreztem, de ez volt az egyetlen lehetőségem. Elképzeltem, ahogy megmozgatom őket, mire mozogni kezdett. Becsukott szemmel próbáltam magam elé vetíteni a képet, ahogy sérülésmentesen leszállok a földre. Csigalassúsággal teltek a másodpercek, mikor végre a betont éreztem a lábam alatt. A szárnyak már szélesre tárva voltak a hátamon, hanem finoman összecsukódtak. Felnéztem az ablakra, ahol kizuhantam, de nem láttam fenn senkit. Hát mégiscsak igaz Roger története?

Our love, Madrid - avagy a két blogszökevény közös projektje

Egyszer volt, hol nem volt, volt két zugiró. Csendesen tengették a mindennapjaikat, míg egyszer ki nem pattant a fejükből az ötlet, hogy mivel lehetne még borzolni az imádnivaló olvasóik idegeit. Megszületett közös gyermekük, aki az Our love, Madrid nevet kapta. Meglepően fordulatos, humoros, szerelmetes történet. Ha kíváncsi vagy, hogy tengeti két, Magyarországról szabadult blogszökevény az életét a spanyol fővárosban, látogasd meg a blogot: Our love, Madrid

Figyelem! Csak saját felelősségre, kóros függőséget okozhat!

A büszke anyák:

Lea és Carrie

1.fejezet – A fák is siratják

Kedveseim!

Elnézéseteket kérem, hogy eddig nem frissítettem. Meghoztam a ropogós, friss fejezetet, bízva benne, hogy tetszik nektek :)
Ez egy új "történet" kezdete még több titokkal, félelemmel, új reménnyel és persze szerelemmel.
Join, a bétázés most elmaradt, szégyenlem is magam emiatt, de olyan régen frissítettem, hogy majd utólag javítgatok, ha majd átnézed nekem :) Köszi, hogy mindig segítesz.
Ajánlanám még Huginak a kommentekért, és a bíztatásért, Leának, mert te úgyis tudod, valamint Nektek, a világ legjobb Olvasóinak :)
Előre is köszönöm a véleményeket. Sok puszi



1.fejezet – A fák is siratják

Tovább él a nap, amikor megláttam,
Tovább él a perc, amit úgy kívántam,
Ha tovább élek én, tovább él ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer őt szerettem...?

A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél...?

(Király Linda: A fák is siratják)

Zihálva ébredtem reggel, amikor a kezeim csak a párnát markolták helyette. Hiába próbáltam magam nyugtatni, hogy biztosan csak a konyhában van, vagy a fürdőben, tudtam, hogy nem ez a helyzet. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, remegő térdekkel botorkáltam ki a konyhába. Az illatát még mindig éreztem, olyan mélyet szippantottam belőle, amilyen csak lehetséges. A kikészített reggeli teám mellett egy levél várt, amiért már remegő kézzel nyúltam ki.

Destiny!

Megígértem, hogy nem megyek el szó nélkül, ezért írok. Gyenge vagyok, nem tudok a szemedbe nézni, hogy ezeket elmondjam neked.
Szeretlek Destiny, jobban, mint bármit ezen a világon. Te adtál értelmet az életemnek, a tudtodon kívül megváltoztattad azt. A szívem soha nem dobogott másért, csak érted. Te vagy a Napfény, ami megvilágítja sötét lelkemet, általad lettem jobb ember én is.
Sajnos a csodák nem tartanak sokáig. Elhagyni téged életem legnehezebb döntése. Önszántamból soha nem tenném meg. Azonban akárhol is legyek, örökké velem leszel. Smaragd tekinteted, mosolyod, szavaid, minden egyes érintésed emlékét magammal viszem, és ezt nem veheti el tőlem senki.
Nehéz a szavakat megtalálni, ha az ember örökre búcsúzik. Kérlek, tegyél meg mindent, hogy boldog légy!

Örök szerelemmel:
Damien

Minden egyes szó elolvasása komoly erőfeszítésembe került. Elment… Itt hagyott egyedül. A fájdalom egyre csak nőtt a belsőmben, ami egy hatalmas ordításban tört utat magának. Hangosan zokogtam, magamba zuhanva, összetörve. Lekuporodtam a hideg konyhakőre, átadtam magam a belsőmben tomboló viharnak, hagyva, hogy mindent magával sodorjon, romba döntsön.

A nap sugarai árulóként sütöttek be az ablakon, mintha bármi oka lenne az örömre. Üveges szemekkel meredtem előre, azt sem vettem volna észre, ha a világ felrobban körülöttem. Bár, lehet, hogy az megkönnyebbülést jelentett volna.

Éreztem, hogy fázom, de valahogy ez sem érdekelt. A katatónia egyre nagyobb mélységeit véltem felfedezni magamon, bársonyos feketeséget borítva az agyamra. Egyre mélyebbre süllyedtem a saját mocsaramban, amikor a tudatom legszélén érzékeltem, hogy már nem vagyok egyedül. Nem láttam, hogy ki van itt, hangok sokaságát hallottam, de nem tudtam értelmezni, felfogni őket. Lehet, hogy félnem kellene, lehet, hogy valaki a megmentésemre sietett, de egy dologban biztos voltam. Nem Damien volt az.

A hangok egyre hangosabbak lettek, éreztem, hogy valaki hozzám ér. Az érintés ismerős volt, de nem az, amire a legjobban vágytam. Mozgattak, felemeltek a földről, betakartak, már nem fáztam. A külvilág ingereit lerázva magamról hagytam tudatom egyre mélyebbre süllyedni, kizárva a fájdalmat, ami éber állapotom következménye. Hálásan fogadtam magamba a sötétséget, most a halált is mosolyogva ölelném magamhoz.

• Roger, én egyre jobban aggódom. Már három napja nem tért magához.
• Faith, minden rendben lesz. Erős lány, vissza fog térni hozzánk. Főleg, hogy van miért.
Anyám és apám hangja nagyon távolról hallatszott. Olyan volt, mint valami régi rádióadás. Az ágy, ahol feküdtem nagyon kényelmetlen volt, a gépek hangos csipogása bántotta a fülemet. Próbáltam felülni, de nagyon erőtlennek éreztem magam. A szám olyan száraz volt, mint egy sivatag, és a szoba fénye bántotta a szememet.
• Destiny, kislányom, hallasz. Destiny, kérlek, nézz rám! – Faith hangja teli volt aggodalommal, nehezen tudtam az arcára fókuszálni.
• Anya, - hangom nem volt több erőtlen suttogásnál – szomjas vagyok.
• Persze, kicsim, máris.
• Angyalom, jól vagy? – Roger mély hangja mindig megnyugtatott, de most önkéntelenül is összerezzentem. Leginkább azért, ahogy szólított.
• Nem vagyok jól. És soha nem is leszek jobban. Elment, Apu, és soha nem jön vissza. Nélküle nincs semmi értelme az életnek.
• Ne mond ezt, Destiny. Ha ezt Faith hallaná …
• De nem hallja, ezért mondom neked. Azonban valamit nem értek. Hogyan találtál rám? – Nagyon vártam apám válaszát, de pont bejött édesanyám.
• Tessék, itt van egy kis víz. Ó, édesem, már annyira aggódtunk érted. – Hangja megremegett a sírás miatt, miközben szorosan fogta a kezem. – Sajnálom, ami történt, de tovább kell lépned. Nem adhatod fel.

Bíztatóan rám mosolygott, majd odalépett Roger mellé, és nagyon halkan beszélgettek, miközben néha rám pillantott. Mindig is gyanús volt, ha így viselkedtek, most azonban bosszantott a titkolózásuk.
• Inkább mondjátok el. Ebben soha nem voltatok valami jók. Akármi is az, jogom van tudni. – Apám nagyon sóhajtott, majd váltott egy rövid pillantást anyámmal, aki elhagyta a szobámat.
• Jobb lesz, ha elmesélek mindent. Találkoztam Damiennel, és ő mondta, hogy hol leszel. Hidd el, nem volt más választása. – Próbáltam a szavába vágni, követelni, hogy mondja meg, hol találom, de szigorú pillantásával belém fojtotta a szót. – Falat építettél magad köré, és féltünk, hogy soha nem fogod lebontani, és örökre a katatón állapotba maradsz. Ez a három nap szörnyű volt, nagyon aggódtunk érted. Amikor rád találtam nagyon rémisztő látványt nyújtottál. Teljesen fehér voltál, szád már elkékült a hideg miatt, remegtél, de a tekinteted... Soha nem láttam még ennyire üresnek, de mégis tele volt fájdalommal. Nem tudom leírni, amit akkor láttam, és nem is szeretnék rá emlékezni.
• Sajnálom, hogy így kellett látnotok – a torkomban gombóc nőtt az elfojtott sírástól. Apám bíztatóan nézett rám, mire csak még nagyobb bűntudatom támadt. A szüleim mindig is szerettek, támogattak, de az önző énem nem hagyta, hogy gondoljak rájuk. – Nem ígérek semmit, de próbálom egy kicsit összeszedni magam, csak nélküle … olyan nehéz minden. Mintha engem is magával vitt volna.
• Destiny, ha úgy vesszük nem teljesen hagyott egyedül.
• Nem igazán értem, mire gondolsz.
• Igazság szerint nem én szerettem volna elmondani, de anyád tudod milyen … Mindegy is, most nem ez a lényeg. Kicsim, várandós vagy. Édesanya leszel.

Ahogy kimondta, forgott velem a világ. Gyerekem lesz, és ő nincs itt velem. Felrémlett előttem egy boldogabb jövő képe, ahol együtt örülünk a babánknak, ahol végig velem van. Annyira lesokkolt a hír, hogy újra úrrá lett rajtam a remegés, hirtelen hányingerem is támadt, és kiadtam szinte üres gyomrom tartalmát.
• Nem akarom ezt. Nem akarom egyedül végig csinálni. Nem akarok gyereket nélküle. Itt kellene, hogy legyen. – A pánikom egyre nőtt, a gép egyre hangosabban csipogott őrült iramban dobogó szívem miatt. – Félek egyedül. Nem … nem fog menni.
Fiatal ápolónő jött be, kezében injekciós tűvel, amit egyből be is adott.
• Ettől kicsit jobb lesz. Nem tesz jót a babáknak, ha így felidegesíti magát.

A szer gyorsan hatott, egyre könnyebbnek éreztem magam, azonban az öntudatom peremén még meghallottam: babák… Álmomban a közös parkunkban voltam. Egyedül ültem ott, hatalmas pocakomat simogatva, nagy mosollyal az arcomon. A nap meleg sugarai jólesően simogatták az arcomat, a tavasz legszebb ígéreteit magával hordozva. Becsukott szemmel élveztem a természetet, amikor valaki végigsimított az arcomon. Nem kellett kinyitnom a szemem, hogy tudjam ki az. Kezemet kinyújtva nyúltam érte, és hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből, amikor megérintettem őt.
• Már most nagyon hiányzol. – Hangom remegett, a sós könnyek már csípték a szememet. Nem mondott semmit, csak lecsókolta az arcomról az áruló könnyeimet. – Nem tudom, hogy fogom ezt egyedül végig csinálni.
Kezét a szívemre tette, a fülemhez hajolt, majd halkan suttogva csak ennyit mondott:
• Itt örökre veled leszek.

Hangosan zokogva ébredtem fel, miközben önkéntelenül is a hasamat simogattam. Gyerekeim lesznek, két kisbaba. Felelősséggel tartozom értük. Ők számítanak rám, értük kell élnem. Már sötét volt, tekintetemmel a szüleimet kerestem. Anyu ott aludt az egyik fotelban, aki egyből felébredt a mocorgásomra.
• Oh, Destiny, ne haragudj. Elaludtam egy percre.
• Semmi baj, anya. Elég fáradt lehetsz már.
• Nem számít, kincsem. Apád mesélte, hogy elmondta.
• Hányadik hónapban vagyok? Eddig nem vettem észre. Mindig is vékony voltam, igaz mostanában többet ettem, meg kicsit kerekedett a pocim, de erre a lehetőségre soha nem gondoltam.
• A negyedikben vagy, legalább is a gyerekek fejlődését tekintve. Kíváncsi vagy a nemükre?
• A negyedikben? De hát… Nem is ismertük egymást ennyi ideje. Mással pedig soha nem … Igen, szeretném tudni. Bár, nem annyira lényeges, a fontos, hogy egészségesek legyenek.
• Igazad van, ez a legfontosabb. Fiad lesz és lányod. – Anyám arcán hatalmas mosoly ragyogott fel. Tudtam, hogy már gondolatban azt tervezgeti, mit fog nekik venni, hogyan fogja őket elkényeztetni. – Esetleg van olyan név, ami tetszik?
• Nem tudom, Anya. Még csak most tudtam meg. De ők különlegesek, a mi szerelmünk gyümölcsei. Fontos, hogy milyen nevet kapnak. Még át kell gondolnom. Ne haragudj, de szeretnék még aludni. Hazamehetsz nyugodtan, ha szeretnél.
• Ne butáskodj, nem hagylak magadra.

Álmomban megint vártam, hogy megjelenik, beszélni akartam vele, könyörögni neki, ha ez segít, hogy visszajöjjön, de semmi. Egész este csak a sötétség várt, az álom határán lebegtem, de a nyughatatlan elmém nem engedett oda belépni. Eluntam a harcot és inkább azon gondolkoztam, hogy mi legyen a gyerekek neve. Damien családjáról tulajdonképpen semmit nem tudtam, az apja nevét sem, úgyhogy ez a lehetőség kiesett. Az ő nevét nem szeretném adni, az csak hozzá tartozik. Végigsimítottam a hasamon, azon gondolkozva, ők minek örülnének. Rengeteg ötletet elvetettem, valahogy egyik sem illett rájuk. Éreztem, hogy nem hétköznapi gyerekek lesznek. A fejlődési idejük rémített meg leginkább. Ha jól számolom, úgy két hónapja foganhattak azon a heves vasárnapi reggelen. Még most is belepirultam az akkor történtekbe. Ez alatt az idő alatt kétszer olyan gyorsan nőttek, mint az átlag baba. Ha tartják ezt az ütemet, akkor nem kilenc, hanem négy – öt hónaposan fognak a világra jönni. Meg kellene, hogy rémítsen ez a gondolat, de valamiért nem féltem. Normálisnak tartottam, de nem tudom, miért. Tehát nemsokára találkozunk. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, amit furcsán idegennek éreztem az arcomon, mintha bűnt követnék el azzal, hogy örülök.

A reggel hamarabb eljött, mint gondoltam. Az orvos úgy látta, hogy mivel felébredtem, nincs semmi oka rá, hogy itt tartson, emiatt már hazafelé tartottunk. A kocsiban bágyadtan figyeltem a tájat. Az őszi nap utolsó, fáradt sugarai halvány fénybe öltöztették Chicago utcáit, a fák lombkoronái mesés színekben pompáztak.
• Nemsokára otthon vagyunk. A lakásodból a cuccaidat majd holnap elhozatom.
• Apu, én inkább odamennék. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Majd holnap átmegyek hozzátok.
• Biztos vagy ebben? Nem tartom annyira jó ötletnek, hogy egyedül maradj.
• Én viszont annak tartom, úgyhogy légy szíves.
• Rendben, de bármi van, kérlek, hívj.
Aprót bólintottam, majd fojtattam a nézelődést. Az emberek élvezték még a simogató sugarakat, arcukon mosoly ragyogott. Gyűlöltem őket, amiért boldogok voltak. Nem vagyok rossz ember, nekem is jár a boldogság. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk, csak amikor Roger kinyitotta nekem az ajtót.
• Felkísérjelek?
• Nem kell, apu. Majd délután hívlak titeket. Most szeretnék egy kicsit aludni.

Lépcsővel mentem lift helyett, ezzel is meghosszabbítva az utat. A lakás ajtaja előtt álltam már öt perce, de nem tudtam betenni a kulcsot a zárba. Annyi szép emléket őrzök itt, biztos fájni fog, amikor bemegyek. De vajon milyen lenne mindet elveszteni. Valószínűleg abba beleőrülnék. Belépve minden ugyanolyan volt, mint eddig. A közös fotók a falon, a fogkeféje a fürdőben. A hálóban még mindig a sok gyertya, az illatát őrizte az ágynemű. Sírni lett volna kedvem, de a szemem száraz volt. Kimentem a konyhába, hogy igyak valamit, de valaki ült a nappalimban. A fotel pont háttal volt nekem, csak a fekete hajat láttam. Elfogott a félelem, vissza akartam osonni, de az idegen gúnyosan felnevetett.
• Felesleges elbújnod, Nephilim. Nincs olyan hely, ahol nem találnálak meg. Inkább essünk túl rajta. Ha önként megadod magad, gyors halálod lesz.
A gyilkosom felállt a fotelből, és egy pillanat alatt előttem termett. Tekintetem először a kezében tartott kardra siklott, amit lángok nyaldostak. Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy léptem hátra párat, míg bele nem ütköztem az ajtóba. A férfi hatalmas volt, de nem ez volt a megdöbbentő, hanem a szárnyai. Szélesre tárta őket, még inkább fenyegetőnek hatva ezzel. A tollak feketék voltak, mint az idegen szemei.
• Mi … vagy … te? – Alig bírtam kimondani a szavakat, csodáltam, hogy megértette őket.
• Hatalmas vagyok, olyan faj képviselője, ami az olyan férgek elpusztítására tette fel az életét, mint te. Nephilim, készülj a halálodra.

Arcán gonosz vigyor villant, majd felemelte a lángoló pengét, hogy lesújtson vele. Hangos sikoly hagyta el az ajkaimat, védekezően magam elé emeltem a kezem, szememet szorosan becsukva vártam a végzetes csapást. Hallottam a kard suhogását, de nem éreztem semmit. Félve nyitottam ki a szemem, amikor láttam, hogy valami körbe vesz engem, és ez a valami nem engedi, hogy a férfi megsebezzen. A támadóm még mérgesebb lett, halk hörgés hallatott.
• Azt hiszed, hogy ez az olcsó trükk megvéd? – Az övéből előhúzott valamit, és furcsa jeleket kezdett el rajzolni a „páncélomra”, amitől az anyag folyamatosan remegni kezdett, majd pedig szép lassan el is tűnt.
Szemeim már megteltek könnyel, a kétségbeesés lett rajtam úrra, a gyerekeim bocsánatáért könyörögtem, hogy nem tudtam őket megvédeni, miközben vártam a kard halálos csapását, de csak egy fájdalmas kiáltás töltötte be a teret. Az előttem álló alak pillanatok alatt semmivé foszlott, csak néhány toll maradt utána. A torkomban dobogó szívvel néztem fel arra, aki megölte a támadómat, amikor még nagyobb sokk ért. Féltem, hogy megőrültem, csak suttogni tudtam.
• Te mit keresel itt?

16. fejezet - Orosz rulett

Az éjszaka csendes homályát lassan megtörte a felkelő nap piros sugara, így jelezve egy újabb nap eljövetelét. Egész este ébren voltam és a mellettem fekvő személyes Csodámat figyeltem. Tudtam, hogy mit kért tőlem, de egyszerűen képtelen voltam elé állni, és azt mondani neki, hogy elhagyom, és soha nem láthatjuk egymást. Tudom, hogy erős probálna maradni, de a szemei mindent elárulnának.

Amennyire lehetséges volt, olyan halkan keltem fel az ágyból. Destiny csak sóhajtott egyet, majd békésen aludt tovább. A torkomat marták a könnyek, amiket nem engedhetek szabadjára. Miatta kell erősnek lennem, és elmennem. Nem sodorhatom veszélybe. Remegő kézzel fogtam hozzá a levél írásához, minden egyes szó leírása komoly erőfeszítésembe került.

Destiny!

Megígértem, hogy nem megyek el szó nélkül, ezért írok. Gyenge vagyok, nem tudok a szemedbe nézni, hogy ezeket elmondjam neked.
Szeretlek Destiny, jobban, mint bármit ezen a világon. Te adtál értelmet az életemnek, a tudtodon kívül megváltoztattad azt. A szívem soha nem dobogott másért, csak érted. Te vagy a Napfény, ami megvilágítja sötét lelkemet, általad lettem jobb ember én is.
Sajnos a csodák nem tartanak sokáig. Elhagyni téged életem legnehezebb döntése. Önszántamból soha nem tenném meg. Azonban akárhol is legyek, örökké velem leszel. Smaragd tekinteted, mosolyod, szavaid, minden egyes érintésed emlékét magammal viszem, és ezt nem veheti el tőlem senki.
Nehéz a szavakat megtalálni, ha az ember örökre búcsúzik. Kérlek, tegyél meg mindent, hogy boldog légy!

Örök szerelemmel:
Damien

Egész testemben remegtem. Olyan érzés volt, mintha a szívemet ott helyben téptem volna ki, és tettem volna le a konyhapultra. Végül is, tényleg megtettem. Belenyúltam a nadrágom zsebébe, ahol még mindig rejtegettem az eljegyzési gyűrűt. Letettem a levél mellé, majd Ő eldönti, mit csinál vele. Odalenn úgysem lesz rá szükségem.

Halk léptekkel visszasétáltam az ágyhoz, felvettem a pulóverem, majd Destiny fölé hajoltam. Mélyen beszippantottam az illatát, végigsimítottam selymes haján, majd ajkammal lágyan megérintettem az övét. Az utolsó érintések. A mellkasom ólomsúlyú volt, ahogy egyre távolodtam az ágytól, és a lakástól. Az utcára érve ordítani lett volna kedvem. Mennyi fájdalmat képes elviselni egy emberi test?

Elindultam a Scott villa felé, hogy találkozzak Rogerrel. Nem vagyok képes várni hétfőig. A mobil épp hogy csak kicsengett, már fel is vette a férfi.
• Valami baj van? Hol van Destiny? – hangja tele volt őszinte aggodalommal és félelemmel. Nagy nehezen tudtam rávenni magam, hogy megszólaljak, és ne csak a fájdalmas üvöltés törjön utat magának.
• Destiny jól van, még alszik. Amiatt hívlak, hogy ma intézzük el a dolgunkat, és utána váljunk el egymástól. Nem vagyok képes tovább hazudni neki.
• Hol vagy most?
• A házatoktól három utcányira van egy park. Legyél ott negyed óra múlva.
• Rendben. Ott találkozunk.

Az időjárás mintha a kedvemet tükrözte volna vissza. A fák színes lombkoronát öltöttek magukra, az égen sűrű, sötét felhők úsztak lassan. Mintha bármelyik pillanatban kitörne a vihar. Leültem az egyik padra, miközben szemem egy kismadárra szegeztem. Próbáltam minden gondolatommal a kis állatra figyelni, elemezni a mozdulatait, de képtelen voltam rá. Az emlékek kegyetlenül, és megállíthatatlanul törtek utat maguknak. Láttam magam előtt Őt, amint minden vasárnap a kismadarakat eteti a város több parkjában, vagy az állatmenhelyen közösen végzett munka közben mennyire szomorú volt szegény állatok miatt, és legszívesebben mindet hazavitte volna.

Engedtem hát ezeknek a gondolatoknak, megérdemelve a kínzást, amikor egy kéz érintett meg a vállamon. Roger állt mellettem, arca aggodalmat tükrözött.
• Tudod, azért csodállak. Lehet, hogy nem lettem volna képes elhagyni a szerelmemet.
• Az Ő érdekében tettem. Így jobb lesz neki. De most térjünk a lényegre. Ami a történetből kimaradt, az az, hogy hogyan lehetek Démon. Meg kell szereznem egy kiválasztott lelket, és átváltoztatnak. Amennyiben nem teszem, biztos halál vár rám, és a lelkem örökre az Alvilág pokoli tüzében fog égni. Nem kertelek, mert nincs rá időm. Te vagy a kiválasztott személy. A lelked kell az Alfáknak, amit már teljesen megértek a történeted miatt.
Szavaimat hosszú csend követte. Próbáltam valamit leolvasni a férfi arcáról, de ez szinte lehetetlennek tűnt. Vártam, hogy megeméssze a hallottakat, amikor egyszer nagyon halkan megszólalt.
• Mit kell tennem? – Teljesen összezavarodva néztem rá. Csak úgy felajánlaná a lelkét? – Nem érdekel mi lesz a nyavalyás lelkemmel. A családom, ők számítanak. Én tettem régen egy ígéretet, és nem szegem meg. Vidd el magaddal és soha ne gyere vissza. – Roger arca teljesen elszánt volt, tisztában volt a tette következményeivel.
• Csak ígéretet kell tenned nekem. Ezután kezet fogunk. Ennyi az egész. Egy lélek ára.
• Ezennel megígérem, hogy lelkem Neked adom halálom után.
Kinyújtotta a kezét, én pedig belecsúsztattam az enyémet. Az égető érzés erősebb volt, mintha az én kezem is lángra kapott volna. Gyorsan el is rántottam, döbbenten néztem a tenyeremre. Középen egy fekete folt helyezkedett el, gondolom egyfajta jelként. Roger mélyet sóhajtott, majd pedig felállt.
• Mondanám, hogy sok szerencsét, de a magadfajtának lenni nem szerencse, hanem inkább átok. Azonban azt köszönöm, hogy legalább hónapokig boldoggá tetted a lányom.

Nem adott lehetőséget, hogy válaszolhassak neki, egyből elment. Megtettem. Elvettem Roger lelkét, amire régen vágytam. Most örülnöm kellene, végre Démon lehetek, de mégsem vagyok az. Szeretnék egyszerű ember lenni, aki kemény munkával keresi meg a kenyérre valót, otthon szerető felesége és gyermekei várják. Ez a jövőkép olyannyira távoli volt, mint hogy én újra ember leszek. Az ég hangos dörgéssel jelezte a vihar közeledtét. Már épp felállni készültem, hogy valami félreeső helyet keressek, és hívjam Cole-t, amikor megéreztem a jellegztetes égett szagot, majd pedig leült mellém Alarick.
• Végre megtetted. Tudod, már azon kezdtem el gondolkozni, hogy beijedtél. Fogadtam az egyik démonnal. Sajnos ő nyert. Nem tagadom, vicces lett volna, ahogy magyarázkodsz az Alfák előtt – gonoszan felkuncogott, miközben még egy pillantásra sem méltattam őt. – Bár, kicsi démonka, ennek még megvan az esélye. Tudod, egy kicsit mérgesek amiatt, hogy nekem támadtál, meg enyelegtél a szexi kis vörössel.
• Neki ehhez semmi köze. Semmit nem tud a világomról.
• Ne nekem magyarázkodj. Talán sikerül meggyőznöd a főnököket.

Megérintette a vállam, majd pedig el is tűnt a park, mi pedig zuhantunk a semmibe. Pár pillanat alatt az Alvilág kapuja előtt találtam magam. Alarick kinyitotta a kaput, majd pedig egyből az Alfák terme felé vette az irányt. Odabennt már várt rám Cole is, és a három vezér. Arcuk szokás szerint nem látszott, csak a kavargó sötétséget láttam. Nem akartam, hogy a félelem eluralkodjék rajtam, próbáltam minél erősebbnek látszani.
• Feleslegesen próbálkozol, Balthazar – szólalt meg az egyik Alfa. – A szagod elárul. Csak úgy bűzlesz a félelemtől. Megjegyzem, van is okod rá.
• Térjünk a tárgyra, nem érünk rá egész nap egy egyénnel foglalkozni. – A középen ülő Alfa felállt, mire mélyen meghajoltunk. – Gyere közelebb, Balthazar, látni szeretném a tenyered.
Felszegett fejjel indultam el felé, miközben kitartottam a kezem, hogy maga is láthassa a tettem következményét. Az Alfa elmélyülten tanulmányozgatta a jelet a kezemben, majd pedig intett, hogy lépjek hátra.
• Bevallom, nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerül megszerezned egy Bukott lelket. Kissé hálátlanok lettek, és mintha az emlékezetük is megromlott volna. Bár lehet Roger mégsem olyan feledékeny, mint a többiek. Tehát a feladat végrehajtva. Ezzel elégedett vagyok Balthazar, azonban vannak viselkedésbeli problémáid, amiket érdemes lenne megvitatni.
Hallottam, hogy a hátam mögött Alarick halkan felkuncogott. Bizonyára nagyon élvezte a kiszolgáltatott helyzetemet.
• Uraim, én – kezdtem bele a magyarázatomba, de belém is folytották a szót.
• Itt senki nem adott neked engedélyt arra, hogy megszólalj. – Engedékenyen meghajtottam a fejem, jelezve, hogy megértettem a figyelmeztetést.
• Szóval, egy feljebbvalódnak nekitámadni nem éppen a legokosabb ötlet. Azonban Alarick meséjét, miszerint különös jeleket észlelt nálad, Cole is megerősítette, ami miatt úgy látjuk a gyanunk beigazolódni látszik. Az Alfák nagyon ritkán jelennek meg a Démonok között. Mi uralkodunk már hosszú évszázadok óta, és még nem láttuk, hogy bárki másban meglennének a származásra utaló jelek. Ha nem tévedünk, akkor benned végre megtalálhattuk. Ritkaság, hogy valakiben meglegyen a Pokoli szikra. De erre visszatérünk az átváltoztatásod után.
Teljesen értetlenül meredtem rájuk. Pokoli szikra? Azt sem tudom, hogy miről beszélnek, de nem is érdekel. Átváltoztatás? Hát mégsem a békés halál vár rám? Szörnyeteg leszek, akárcsak ők. Az utolsó reményem az volt, hogy az emlékeimnek köszönhetően megtarthatom az emberi részem egy apró darabját, de legfőképp Destiny emlékét.
• Még egy apróság. Roger lánya, a kis vörös. Mivel apjának előélete nem makulátlan, valószínűleg a gyerek is örökölte a géneket, és az utolsó Nephilimmel hozott össze a sors. Hát, Balthazar, ez igen nagy gond. Egyszerű félvérként nem ismerheted a legendáinkat. Az egyik legfontosabb úgy szól, hogy ha egy démon, legyen teljes értékű, vagy nem, összefekszik egy Nephilimmel, és az megfogan, a gyerekük képes lesz megdönteni az Alfák, és a Hatalmasok uralmát, ezzel végre megteremtve az egyensúlyt. Ez kevesebb lelket jelentene nekünk, amit sajnos nem engedhetünk meg. A Hatalmasok néha nagyon fogékonyak egy Démontól érkező fülesre, miszerint megtalálta az utolsó elő Nephilimet. Hálájuk jeleként felajánlották a lelkét. Ne ess kétségbe Balthazar, kicsi vörös barátnőd nemsokára vendégszeretetünket fogja élvezni.

Az elhangzottak után teljesen darabokra estem. Micsoda veszélybe sodortam Őt, és most még lehetőségem sem lesz, hogy figyelmeztessem. Reményvesztetten rogytam térdre, a vállaimat úgy éreztem mázsás súly nyomja. Miattam fog meghalni…
• Annyira ne bánkódj, teszünk róla, hogy hamar elfelejtsd a Nephilimedet. Az átváltoztatásod során el fogod veszíteni az emlékeidet. Sokminden elhangzott itt, amire nem lenne jó, ha emlékeznél. – Az Alfa hangja gonoszan csengett, amitől kirázott a hideg. Nem akarok ilyen szörnyeteg lenni.

Kétségbeesett lépésre szántam el magam. Abban reménykedtem, hogy ha nekitámadok valamelyiknek, akkor megölnek. Ökölbe szorítottam a kezem, és elindultam feléjük. Azonban alig hogy megmozdultam, két erős kar fonódott a kezemre. A testőrök erősen tartottak, mozdulni sem bírtam.
• Na de Balthazar, ez nem volt szép dolog. Ne félj, annyira nem fog fájni. – Az Alfa gúnyosan felkuncogott, majd pedig a testemet beborította a tűz.
Éreztem, ahogy a tűz nyaldossa a testemet, a tehetetlenséget, hogy mozdulni sem bírok. Hosszú, értelmetlen életem most tovább folytatódik, miközben Őt veszélybe sodortam. Utat engedtem a feltörni készülő kiáltásnak, ami miatt a torkomba kúsztak a lángok. Még egyszer láttam magam előtt Destiny arcát, majd pedig a mindent elborító fájdalommal együtt a világ teljes sötétségbe öltözött.

15. fejezet - Az Egyetlen

Drágáim!

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem hoztam a frisset. Remélem a mostani elnyeri a tetszéseteket. Ez az utolsó előtti fejezet, hamarosan elérkezünk az első rész végéhez. Jó olvasást, és kérlek, szánjatok pár percet a véleményetekre.

„You're the one I need
The way back home is always long
But if you’re close to me
I'm holding on“
(Shakira: The One)

Az agyam kétségbeesetten próbálta feldolgozni az információkat, de minden sejtem tiltakozott ellene. Mintha a menekülés bármit is segítene. Azt már sikerült elfogadnom, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki örök kárhozatra van ítélve, de Destiny … Ö soha nem kerülhet az Alfák közelébe. Túl egyszerű lenne minden, ha ő nem tartozna ehhez a súlyos titkokkal teli világhoz.
• Roger, – hangom nagyon halk volt, csodáltam, hogy a férfi meghallotta – mi közöm van nekem ehhez az egészhez?
• Tudom, hogy valami nem stimmel veled – felelte teljesen nyugodt hangon. – Amíg nem ismertelek, nem éreztem semmi jelenlétét az Alvilág szörnyetegeinek. Próbáltam meggyőzni a lányom, hogy nem vagy hozzávaló, de ő hajthatatlan volt. Nem magam miatt aggódtam már akkor sem, hanem miatta. Sajnos nagy volt rá az esély, hogy a démonok jelenléte miatt megjelennek a szárnyai, és a Hatalmasok üldözni fogják. Szóval kíváncsi lennék, hogy mi az oka annak, hogy amint beléptél az életünkbe megjelentek a démonok? Csak egy szerencsétlen vagy, akinek a lelkére éheznek, amit nem hiszek, vagy oda tartozol?

A férfi tekintetétől rosszul éreztem magam. Olyan szemekkel nézett rám, mintha a vesémbe látna. A szívem a torkomban dobogott, tanácstalan voltam. Vajon elmondjam az igazat, vagy inkább tegyem az ártatlant? Bár, ahogy elnézem, nem igazán van esélyem hazudni neki. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem a történetembe.
• Ahogy Te is, én sem vagyok teljesen emberi lény. Alvilági vagyok, félig démon. – Roger keze ökölbe szorult, az ajka megremegett az elfojtott dühtől, de nem szólt semmit. Figyelmesen hallgatta minden egyes szavamat. Elmeséltem neki az egész élettörténetem, hogy hogyan talált rám Cole, milyen körülmények között nevelkedtem. Az elrabolt lelkeket kihagytam a történetből, azonban magam sem tudom, hogy miért. Talán nem akartam még nagyobb szörnyetegnek tűnni a szemében. Már épp rátértem volna, hogy Ő a végső feladatom, amikor hirtelen eszembe jutott valami. – Mielőtt folytatnám, lenne egy kérdésem. Nem veszek észre rajtad semmi különöset, ami megkülönböztetne egy átlagos embertől. Honnan lehet felismerni egy Bukottat?

Roger nem válaszolt semmit, hanem felállt, és felhúzta a hátán a pulóvert. A férfi bőrét a lapockáitól kezdve egészen a derekáig egy fordított V alakú sebhely szántotta végig. Tudtam, hogy illetlenség így bámulni, de nem bírtam elfordítani a tekintetem. A látvány furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Feltámadt a védekező ösztönöm, a bennem lakozó démon harcra áhítozott, viszont az emberi énem sajnálatot érzett. Úgy éreztem, ettől a kettősségtől szétszakadok. Még mindig szenvtelenül bámultam, amikor ő visszaengedte a pulóvert, majd leült.
• A feleségem úgy tudja, hogy a háborúban sérültem meg. Gyakorlatilag nem is hazudtam akkorát, tényleg háború volt. – Tekintete a távolba révedt, inkább magának mondta az előzőket, nem nekem. – Ha Démon lennél, akkor nem lenne szükséges, hogy lásd a sebhelyemet. Az illatom a te fajtád számára igen ingerlő. Az Angyalok és a Bukottak édes, virágos illatot árasztanak magukból, ami az Alvilágiaknak túlságosan is émelyítő. Ha nem lennék kegyvesztett, akkor érezném a téged körülvevő enyhén füstös aromát. A Démonok szagát megérzem, mert az övüké nagyon intenzív, de a tiéd még nem. Ennyi lenne a kérdésedre a válasz. Most pedig folytasd – hangja újra keményen csengett, nem tudtam nem engedelmeskedni neki. Tartottam attól, hogy mit fog szólni a történetem további részéhez, de nem titkolhatom örökké. A lelkem mélyén, már ha egyáltalán van nekem olyan, bíztam benne, hogy komolyan gondolta azon kijelentését, hogy bárkinek odaadná a lelkét.
• Ahhoz, hogy egy féldémon teljes értékű Démonná váljon, teljesítenie kell egy feladatot, bizonyítva ezzel a rátermettségét. Pár héttel ezelőtt én is megkaptam ezt a megbízatást. – Nagy levegőt vettem, hogy végre kimondjam az igazságot, de a csengő hangos zaja törte meg a beálló csendet. Valamennyire megkönnyebbültem, hogy kaptam pár percet. Az ajtóhoz érve azonban elszállt minden reményem. – Roger, neked most el kell menned. – A férfi értetlenül nézett rám, válaszokat akart. – Destiny áll az ajtó túloldalán, és szerintem nem lenne valami jó, ha találkoznátok. Ígérem, hogy hétfő reggel bemegyek a céghez, és mindent elmondok neked.
• Ne hogy azt hidd, hogy egyedül hagylak a lányommal – kezdte a férfi dühösen, de a csengő hangja belefojtotta a szót.
• Nézd, Destiny az életem értelme, soha nem lennék képes őt bántani. Ezt a két napot szeretném vele tölteni, utána úgysem láthatom többet. Kérlek, Roger. Ha szó nélkül lépnék le, csak még rosszabb lenne. Tudom, hogy most minden zavaros, de hétfőn az egészet érteni fogod.

A férfi kelletlenül bólintott, majd pedig a tűzlépcsőn távozott. Próbáltam összeszedni magam, mosolyt erőltetni az arcomra, amikor kinyitottam az ajtót. Destiny gyönyörű arcán ott volt a világ legszebb mosolya, én pedig szorosan a karjaimba zártam, és mélyen beszívtam mámorító illatát. Teljesen elbódított, még többet akartam belőle. Kedvesem felkuncogott, ahogy a lélegzetem csiklandozta a nyakát. Számat szorosan az övére tapasztottam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Ő sem ellenkezett, testét még jobban az enyémhez szorította, majd pedig apró kezeivel végigsimított a hátamon. Ölembe kaptam a szeretett lényt, majd pedig a lábammal berúgtam az ajtót, kedvesem pedig feltettem a konyhapultra, miközben egy pillanatra sem szakítottam meg a csókunkat. Ajkaimmal a nyakának finom bőrét ízlelgettem, amikor hangos sóhajok hagyták el az ajkát.
• Damien, – hangja elhomályosult a vágytól, miközben próbált finoman a kezével eltolni magától – szerintem ez most nem a legalkalmasabb pillanat.
• Mindegyik pillanat épp oly alkalmas. Szeretlek Destiny, és kívánlak. – Nem hagytam, hogy válaszoljon, egy csókkal némítottam el.
Kezem egyből felfedezőútra indult a testén, a ruhát szinte úgy rángattuk le egymásról. A szenvedély úgy tombolt az ereinkben, mint egy kitörni készülő vulkán. Amikor eggyé vált a testünk, Destiny a nevemet sikította, ami még inkább feltüzelte a vágyam. Olyan kétségbeesetten szerettem, mintha bármelyik pillanatban vége lehetne a világnak. Miután mindketten átéltük a gyönyört, fejemet a vállára hajtottam, miközben levegőért kapkodtunk.

• Nem megyünk sehova, igaz? – kérdezte Des nagyon halkan.
• Sajnálom. Szólnom kellett volna.
• Tudod, ismerlek már. Nagyon hatásosan el tudod terelni az ember figyelmét.
• Ha gondolod, megpróbálhatom még egyszer, hogy még mindig működik – e.
• Inkább mesélj. Látom rajtad, hogy valami nyomaszt. És tudom, hogy valamit titkolsz.
Erre a mondatra megmerevedtem. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy a fiú, akit szeret, egy Alvilági szörnyeteg, és az apja lelke a tuti belépője a Démonok közé, azonban ha nem teszi meg, akkor megölik. Tényleg, és azt meg el is felejtettem, hogy félig angyal vagy. Biztos ilyen válaszra számit. Ehelyett inkább keserűen rámosolyogtam, és megráztam a fejem.
• Destiny, sajnos a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. De ez a hétvége csak a miénk, inkább foglalkozzunk egymással, mint a világ gondjaival. Végre kettesben lehetünk. Igaz, nem két hét, de …
• Igazad van, csak félek. Félek, hogy valami rossz történik veled, és egyszer eltűnsz. Beléd szeretettem, visszavonhatatlanul, és az életem része vagy. Azonban ha menned kell, kérlek, szólj. Nem kérdezem, miért, de ne hagyj egy szó nélkül magamra.
Kedvesem smaragd szemeit elhomályosították a könnyek, amik végig folytak angyali arcán. A torkom összeszorult a látványtól, legszívesebben felordítottam volna.
• Destiny, én …
• Ne magyarázkodj, csak ígérd meg.
• Rendben, megígérem.

Kézfejemmel gyengéden letöröltem pár könnycseppet az arcáról, majd pedig ismét ölbe vettem, és lefektettem az ágyra, és hozzábújtam. Tudtam, hogy a két nap pillanatok alatt elrepül, de nem akartam távol kerülni tőle. Valahol mindketten tudtuk, hogy ez valaminek a végét, és egyben a kezdetét jelenti. Ma még nem akarok neki szólni, inkább vasárnap este, bár nem tudom, hogy lesz – e hozzá elég erőm.

A nap már alacsonyan járt, de mi csak egymást néztük. Az arcának minden egyes részletét magammal akartam vinni, örökké emlékezni akartam erre a csodára, ami megadatott. Ajkaink néha összetalálkoztak, finom, lágy csókokat váltva. A feszültséget tapintani lehetett a levegőben, ami még inkább szikrázott a szenvedély miatt. Épp a kézfejét simogattam, amikor hirtelen felpattant, az arcán újra mosoly ragyogott. Értetlenül néztem rá, de ő csak megrázta a fejét, és felhúzott engem is, miközben az ajtó felé ráncigált.
• Damien, ha ez is az utolsó hétvégénk, nem fogok szomorkodni most még. Inkább töltsük el hasznosan az időt, legyünk még egy kicsit együtt, szórakozzunk. Attól nem lesz könnyebb az elválás, ha órákat töltünk azzal, hogy egymást bámuljuk. Szóval, vidámságra van szükségünk, úgyhogy irány a vidámpark.
Nem mertem vele ellenkezni, láttam rajta, hogy kétségbeesetten elszánt. Ha őt ez teszi boldoggá, akkor engem is. Az autójában végig vidám zenét hallgattunk, kicsit rám is átragadt a jókedve. Habár ismertem már őt annyira, hogy tudtam, ez nem valós.

Ma a vidámpark hosszabban volt nyitva, nagyon sok ember választotta ezt a helyet az esti programnak. Az utunk egyből a vattacukros felé vezetett, majd pedig kipróbáltuk szinte az összes létező játékot. Nem gondoltam volna, hogy erre a pár órára elfelejtkezek a gondokról, de tényleg így volt. Hazafelé beültünk egy kis kávézóba, ahol nagyon vacak kávét ittunk, de legalább meleg volt, és a pite finom volt. Eddig észre sem vettem, hogy Destiny mennyi pitét eszik. Nem mintha zavart volna, csak nem gondoltam volna, hogy belefér három almás sütemény.
• Ne nézz, miközben eszek. Zavarba jövök. – Az arcán valóban megjelentek a pír rózsái, miközben lesütötte a szemét.
• Előttem nem kell zavarba jönnöd. Szeretnél még egy pitét?
• Nem, már jól laktam. Lehet, hogy a harmadik kicsit sok volt már, de nem tehetek róla, ez isteni finom volt. Amúgy már kezdtem aggódni, mert mostanában kicsit sokat ettem, és féltem, hogy úgy már nem tetszenék neked.
• Des, ha lenne rajtad plusz tíz kiló, az sem érdekelne. – Válaszul finoman megcsókolt, miközben a kezét végig húzta a combomon.
• Mit szólnál, ha most gyorsan hazamennénk, és szeretkeznénk?
A kávézót úgy hagytuk ott, mintha üldöznének minket. Mielőtt beszálltunk volna a kocsiba, hosszú csókokat váltottunk, nehéz volt elszakadni a másik ajkától. Destiny most az egyszer nem nagyon vette figyelembe a közlekedési szabályokat, ami kifejezetten tetszett. Végre megmutatta a kicsit vadabb oldalát.

Hamar hazaértünk, a lakásomhoz vezető lépcsőn szinte futva mentünk fel. Egyből az ágy felé vettük az irányt, miközben dobáltuk le magunkról a ruháinkat. Forró csókok közepette a kezem bejárta Destiny testét, kivéve vágyának központját. A formás halmokon hosszan elidőztem, majd pedig a nyelvemmel körberajzoltam őket. Egyre inkább lefelé haladtam, amikor Des már zihálni kezdett. Gonoszan elmosolyodtam, mert még nem tudta, hogy mi vár rá. Végig csókoltam a lábainak kecses ívét, hosszan elidőzve a formás combokon. Kedvesem teste többször megremegett, miközben légzése egyre szaporább lett. Már nagyon közel jártam az úticélomhoz, amikor Destiny halk hangját hallottam.
• Kérlek, érints meg! Nem bírom tovább!
Ujjaimat finoman végighúztam a nedves szirmokon, majd lassan egyre beljebb barangoltam. Amikor a számmal is kényeztettem, Destiny háta ívben megfeszült, majd felsikoltott az átélt gyönyörtől. Az egyik kezemmel még inkább magamhoz szorítottam, még inkább fokozva az élményt. Mikor légzése egy kissé csillapodott, finoman fölé hajoltam, majd egy határozott mozdulattal eggyé olvasztottam a testünket. Lassan, teljes hosszomban mozogtam benne, amitől újabb orgazmus hullám indult el kedvesem testében. Még soha nem volt ilyen hangos, ami még jobban felizgatott. Tekintetével az enyémet kereste, és amikor megtalált, teljesen elvesztem. Smaragd tekintete izzott, a szerelem kiolthatatlan tüze égett benne. Kezével magához húzott, majd hosszan megcsókolt, miközben egy ügyes mozdulattal maga alá fordított. Mozgása vad és követelőző volt, aminek eredményeképp rövidesen mindketten átléptük a gyönyör kapuját. Destiny a mellkasomra dőlt, keze szórakozottan cirógatott.
• Szeretlek, Damien. Akármi jöjjön holnap, ez örökké így lesz.
Válaszul finoman megcsókoltam. Ha meg kellett volna szólalnom, valószínűleg a könnyeim beszéltek volna helyettem. Holnap lesz az utolsó nap…

14. fejezet - A vékony határvonal igazság és valóság között

Kedveseim!

Megjött az új fejezet, remélem nem okozok Nektek csalódást :)
A következő frissről, annyit, hogy sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor kerül rá sor, mert holnap kiköltözök Ausztriába, és ott még nem tudom, hogy hogyan leszek gépközelben, mennyi időm lesz a gyerekek mellett, de a blog nem zár be, ilyen fel sem merült :)
Jelentkezek olyan rendszeresen, ahogy az csak lehetséges. Amúgy nyitottam egy blogot, ahol a mindennapjaimat írogatom le, a blogot itt érhetitek el: Carrie's life
Jó olvasást!



Hosszasan válogattam a gyűrűk között. Sok darabot megnéztem, de mégsem találtam az igazit. Már a harmadik tálcát vette elő az eladó, amikor megpillantottam a tökéletes darabot. A gyűrű egyszerű volt, azonban a gyémánt csiszolása különlegessé tette. Tudtam, hogy tetszeni fog Destiny – nek. Nem szerette a hivalkodást, mindig az egyszerűségre törekedett. Mosolyogva forgattam az ujjaim között a kis ékszert, szinte már láttam magam előtt az arcát, az angyali mosolyt, a smaragd szemek ragyogását. Hiába kevés idő a két hét, legalább a kezét meg tudom kérni, remélem.

Sietősen mentem haza, minél előbb fel akartam tenni neki a kérdést. Különböző monológok sokaságát játszottam le magamban, de valahogy egyik sem illett a pillanathoz. Gondoltam valamilyen idézetre is, de sajnos nem tudok fejből ilyeneket. Az Alvilágban nem fektetnek nagy hangsúlyt az irodalmi tanulmányokra. Elgondolkoztam azon, hogy milyen változáson mentem keresztül érte. Ha nem találkozunk, akkor még mindig az a kegyetlen, érzéketlen lélekrabló lennék, aki voltam. A lényem egy része örökre ilyen marad, azonban már tudom, hogy én inkább vagyok ember, mint démon. Két hétig még biztosan.

Izgatottan lépkedtem a lépcsőkön, azonban a bejárati ajtó elé érve megtorpantan. A lakásból alig érezhetően égett, kénes szag jött ki. Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, a nappaliba belépve a jeges félelem teljesen kitöltötte az elmémet. Destiny boldogan beszélgetett Alarick – kal egy kávé fölött. Nem tudtam megszólalni, szinte már rosszul voltam a látványtól. Az egyik legkegyetlenebb démon a lakásomban van azzal a Nővel, aki az életet jelenti számomra.
• Damien – mosolygott rám Destiny, - észre sem vettem, hogy megjöttél.
Odaléptem kedvesem mellé, miközben le sem vettem a szemem a démonról, aki önelégülten vigyorgott.
• Nem is mondtad, hogy ilyen lehengerlő barátod van. – Nézett rám Des csillogó szemekkel. – Eddig miért nem mutattad be? Kár, hogy most elutazunk.
Amint ezt kimondta, tudtam, hogy bajban vagyunk. Alarick arcáról lehullt a tökéletesen felépített álcája, és dühösen meredt rám.
• Valóban nem mondtad. – A démon hangja fenyegetően halk volt. – Mennyi időre mentek?
• Csak pár napra, illetve a hétvégére. – Lepillantottam az órámra, majd félve a férfire néztem. – Sajnálom, hogy menned kell, Alarick. A gépünk három óra múlva indul.
• Semmi gond. Kérlek, kísérj ki. – Bűbájos mosollyal az arcán Destiny felé fordult, majd a kezébe vette a lány törékeny kezét. – Örültem a találkozásnak. Nem értem, hogy Damien miért rejtegetett eddig.
• Magam sem értem. Szép napot!

Alig vártam, hogy tisztes távolságban tudjam Destiny – t a démontól. A lépcsőházban újra a régi önmaga volt, szeme fenyegetően villogott.
• Remélem tisztában vagy vele, hogy mivel játszol. Ahogy észrevettem, a kis barátnőd igen sokat jelent neked. Biztosan nem szeretnéd, hogy baja essen.
Fenyegetésének hatására eltűnt belőlem minden félelem és feltámadt bennem a védekező ösztön.
• Őt hagyd ki a mocskos játékaidból. Megkapod, amit akarsz, de ha neki bántódása esik, esküszöm, megtalálom a módját, hogy kiiktassalak. – Éreztem, ahogy növekszik a testemben az energia, mintha ki akarna robbanni. A bennem lévő tűz belülről égetett.
Alarick egy pillanatra félve nézett rám, majd pedig arcára kiült a jól ismert behízelgő mosoly.
• Talán mégsem vagy olyan értéktelen. – Kérdőn néztem rá, de ő nem foglalkozott velem. – Ezt érdekesnek fogják találni az Alfák. Nemsokára találkozunk, Balthazar.

A démon pillanatok alatt eltűnt, és én csak a levegőt markoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy Alarick szemében látott félelem valós volt, vagy csak képzelődtem. Zavarodottan ültem le a lépcsőre, és a gondolataimba merültem. Most már nem találtam olyan jó ötletnek, hogy elutazzunk. Azonban nem elhanyagolható tényező volt, hogy Destiny-t csak így tudhatom biztonságba. A végső tervem az volt, hogy önként megyek az Alfák elé és ezzel véget vetek ennek a borzalomnak. De önző voltam. Nem tudtam itt hagyni őt, tudva, hogy még van egy kis időnk együtt. Hallottam most is, ahogy a másodpercmutató kattog, a szívemet a jeges félelem szorította össze. Nem tudok lemondani róla, még ha ezzel kockáztatom is az életét.

Amíg felértem a lakásba, próbáltam a vonásaimat rendezni, hogy Destiny ne lássa az aggodalmamat. Az ajtó előtt vettem még egy nagy levegőt, majd beléptem. Kedvesem épp a konyhában mosogatott, miközben magában dúdolgatott. A nappaliban állva néztem őt, közben szélesen mosolyogtam.
• Észre sem vettelek – mondta döbbenten, mikor kezeimet a dereka köré fontam.
• Mit szólnál, ha nem csak egy hétvégére utaznánk? Két hét nekem jobban tetszene.
• Két hét csak veled? – Úgy csinált, mint aki gondolkodóba esett, de én láttam, hogy egy nagy mosolyt próbál elfojtani. – Azt hiszem, még kevés is lesz.
Apró csókot nyomtam ajkaira, de ő nem eresztettel el, hanem inkább elmélyítette a csókot. Hosszasan ízlelgettük egymást, mikor különváltunk.
• Hazamegyek, összepakolok és jövök vissza, rendben?
• Persze. A gép úgyis csak délután hatkor indul.
• Sietek vissza.

Amint kilépett a lakásból, boldogan kezdtem el pakolni. Igazából nem volt szükségem sok dologra, leginkább csak Destinyre. Nem is figyeltem arra, hogy mit szórok bele a bőröndbe, ott úgyis csak meleg holmira lesz szükség. Teljesen lekötötte a figyelmemet a pakolás, nem hallottam, amikor valaki megjelent nálam, csak a kénszag csodálatos illata kúszott bele az orromba. Megfordultam, és Cole feldúlt arcával találtam szembe magam.
• Balthazar, hogy lehettél olyan felelőtlen, hogy nekitámadsz Alaricknak? – A démon szeme szikrákat szórt a dühtől, amitől megrémültem.
• Én, Mester… - nem igazán tudtam neki mit mondani. – Nem én tettem. Csak hirtelen elöntött a düh, és úgy éreztem, hogy felgyulladok.
• Valóban csak ennyi történt?
• Igen, Cole. Neked soha nem hazudnék.
• Remélem, tudod, hogy bajban vagy. Nem kapunk semmilyen hírt az ügyed előrehaladásáról, és az idő szorít. Roger lelke felbecsülhetetlen, és ha anélkül térsz vissza, a halállal kell szembenézned.
• Mester, a dolgok … sajnos attól tartok, hogy ez meghaladja a képességeimet.
• Ezt szomorúan hallom. Azt hittem, hogy ennél jobban elkötelezted magad az Alvilágnak, és hogy minden vágyad az, hogy démonná válj. Lehet, hogy mégis egy szánalmas kis ember vagy, és kiveszett belőled minden démoni? A nő az oka, akiről Alarick mesélt? Talán, ha az ő lelke is hozzánk kerül, akkor kicsit motiváltabb leszel. Úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Tudom, hogy van vesztenivalód.
Megint érzetem, ahogy a bennem tomboló indulat lassan átveszi az irányítást az elmém felett. Elegem volt már a fenyegetésekből, csak boldogan szerettem volna élni Destinyvel. Egyre mérgesebb lettem, a testemet forróság öntötte el. A haragom olyan erővel égett, hogy azt hittem engem is megperzsel. Cole arca először elnyúlt, majd pedig elégedetten vigyorgott. Annyira meglepett ez a mozdulat, hogy a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a gyilkos indulatomnál.
• Nahát, úgy tűnik, Alarick mégsem túlzott. – Kérdőn néztem rá, mire csak tovább kacagott. – Balthazar, több benned a lehetőség, mint hittem. Vissza kell térnem sürgősen az Alvilágba. Ez megváltoztatja a dolgokat.

Még hallottam, ahogy kacag, majd pedig egy szempillantás alatt eltűnt. Teljesen döbbenten álltam ott, elképzelni nem tudtam, hogy miről lehet szó. Meg is feledkeztem a pakolásról, csak Cole szavai zakatoltak a fülemben.

A csengő hangja először el sem jutott a tudatomig, csak amikor hangos dörömböléssel párosult. Botladozó léptekkel indultam el az ajtó felé. Amikor kinyitottam, legnagyobb meglepetésemre az a férfi lépett be rajta, akire a legkevésbé számítottam.
• Damien, - Roger arca teljesen megnyúlt, szeme alatt sötét karikák voltak, teljesen reményvesztett ábrázata volt – beszélnünk kell. Destiny-ről van szó.
Nem tudtam erre mit mondani, nagyon meglepett a jelenléte. Alig láthatóan bólintottam egyet, majd a nappali felé vezettem. A férfi úgy ült le, mintha nem a hatvanas, hanem a kilencvenes éveit taposná.
• Valamit el kell mondanom neked, mert lehet, hogy a lányom élete veszélyben forog. Amit most fogsz hallani, lehet, hogy a legvadabb álmaidat is meghaladja, de el kell fogadnod, mert minden egyes szó igaz. Megígéred, hogy így teszel?
• Természetesen.
• Kérlek, ne vágj közbe. Szóval, az egész a Teremtésnél kezdődött. Isten és az Angyalok békében megfértek egymás mellett, míg Lucifer el nem kezdte irigyelni az embereket. A Teremtő szabad akarattal ruházta fel a kedvenceit, az Angyalok pedig a bábjai voltak. Lucifer maga köré gyűjtötte az Angyalok nagy részét, és lázadást szított. Át akarta venni az uralmat, és ezzel meg akarta kaparintani az áhított szabadságot. A lázadóknak mindent megígért, amit csak lehetett, magához édesgette őket. Isten hamar leverte a lázadást, a felkelőket pedig a Földre űzte. A száműzött csoportnak új neve lett: a Bukottak. Ezeket az angyalokat megszabadították a szárnyaiktól, és minden földöntúli képességeiktől. Úgy éltek, akár az emberek, kivéve egyetlen dolgot: nem tudtak utódokat nemzeni. Sokáig élvezték a földi örömök által kínált lehetőségeket, de aztán hiányozni kezdett nekik valami, mégpedig az, hogy maradandót alkossanak. Ki akarták köszörülni azt a csorbát, hogy terméketlenek. Lucifer, akit az Alvilágba száműztek, egyességet kötött az Alfákkal, az Alvilág vezetőivel, hogy a Bukottak lelkéért cserébe mindegyik képes lesz nemzeni. Természetesen senki nem gondolt bele, hogy ennek mekkora következményei lehetnek, nem érzékelték azt, hogy a lelkük mennyit ér. Mindenki rábólintott az ajánlatra, és boldogan éltek tovább abban a tudatban, hogy ez csak a lelkükbe került. Nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy mi lesz a gyerekeikből. Habár már nem voltak fenn, a képességeik javarésze nem veszett el. A Bukottak gyermekei lettek a nephilimek. Ezek a teremtményeknek emberi lelkük volt, de angyali képességekkel rendelkeztek. Mikor a Teremtő tudomására jutott, hogy ilyen lények jöttek a világra, és üldözteti kezdte őket. A Hűségesek egy csoportja sorra gyilkolta a Bukottakat, és a nephilimeket. Kevesen tudtak elrejtőzni, mára a számuk jelentősen megfogyatkozott. A Bukottak közül már csak ketten élnek, a nephilimek közül pedig egy gyermek maradt életben. Nem lehet tudni, hogy miért, de rajta még nem mutatkoztak meg a különleges képességek. Az egyik Bukott már sajnos a halálán van, napjai vannak hátra. A másik Bukott még él, úgy érezte, minden a legnagyobb rendben, de aztán különleges események sora kezdődött. Érezte a Démonok jelenlétét, és attól tart, hogy érte jöttek. Nem a saját életét félti, hanem félvér gyermeke életét. A nephilimnek csak egy Alfa adhat feloldozást, hogy lerázza magáról az apja által elkövetett hibákat, azonban az Alvilág Urai nem éppen a kegyelmükről híresek. A férfi oda adná a lelkét az első Démonnak, aki szembejön vele, csak a lányát hagynák békén.

Ahogy Roger befejezte, a fejem zúgott a sok információtól. Bukottak, nephilimek, Hűségesek … Ezek olyan dolgok, amikről soha nem is hallottam. Vajon miért titkolták el? És Roger, ő miért mondta ezt el nekem? Amint ez a gondolat elhangzott, már tudtam is a választ.
• És Ön …
• Igen, egy vagyok közülük. Én is Bukott vagyok, és Destiny nephilim.

13. fejezet - Szorosan a karjaimban

Kedveseim!
Elnézést, hogy ennyit késett a fejezet, de lelki válságba kerültem, és nem volt erőm írni.
A friss fejezetet ajánlanám a világ legjobb bétájának, egyben barátnőmnek Joinnak, Huginak a kommentekért és a bíztatásért, valamint Leának, az Ördögi Gonoszsággal megáldott Barátnőmnek, és persze Nektek, az Olvasóimnak!
Érdekelne, hogy mit gondoltok a fejezetről :)
Puszillak titeket




Idegesen, feszülten, és félelemmel telve járkáltam föl s alá a lakásomban. Nem hagyott nyugodni az, amit David mondott. A Winnipeg – tó tényleg ilyen különleges hely lenne? Amikor ott jártam, nem vettem észre semmit a dologból, egyszerűen csak nyugtatólag hatott rám. Szeretnék hinni a férfinak, elvégre mi oka lenne rá, hogy átverjen?

Nem magam miatt aggódok, hanem létem értelme miatt. Ő annyira jólelkű, ártatlan és tökéletes. Neki van a legszebb lelke, ami az Alvilágnak akár hasznos is lehetne. Ha az életemet kellene adnom azért, hogy Ő nyugodtan tovább élhessen, gondolkodás nélkül megtenném. Destiny nélkül ez a világ örök kárhozatra lenne ítélve. Jóságával beragyogja az egész földet. Soha nem hittem az angyalok létezésében, pedig Alvilági vagyok, de ő biztosan az. Nem azok a szárnyas senkik, akik a fenti birodalmat uralják. Ők érzéketlenek, csak a saját érdekeik hajtják. Mintha egyszerű emberek lennének.

Jól át kell gondolnom, hogy mit teszek. A saját biztonságom érdekében képes lennék veszélybe sodorni Destinyit? Vagyok olyan önző, hogy erre a rövid időre magammal vigyem a tóhoz, hogy ott nyugodtan töltsük el, ami rendelkezésünkre áll? Megdöbbentett ez a változás, amin keresztül mentem. Amikor felküldtek, magam voltam a tökéletes megvetés az emberek iránt, nem érdekelt, hogy élnek, vagy halnak, csak az hajtott, hogy megszerezzem, amit akarok. Most meg… mint akit kicseréltek. A létem értelmet kapott, már nem a lelkek megszerzése jelenti a küldetésem, hanem Destiny. Az ő biztonsága és boldogsága a legfontosabb számomra.

Beszélnem kell még egyszer Daviddel. Tegnapi találkozásunk nem sikerült valami jól. Előkerestem a címét, majd elindultam a lakása felé. Elég messze volt, de gyalog mentem, hogy menet közben is tudjak gondolkozni. Egy kicsit rossz előérzetem volt, de nem tudtam miért. Most önös érdekeim hajtottak, ezért ezt az érzést félre tettem. A szívem legmélyén, persze, ha van ilyenem, aggódtam az öregért. Reméltem, hogy semmi baja, mert tökéletesen álcázta magát eddig, és már nem volt Alvilági szaga.

Fél óra alatt megérkeztem a kis bérlakásokhoz, ahol a férfi lakott. Többször kopogtattam az ajtón, de nem jött válasz. Próbaképp lenyomtam a kilincset, és az ajtó nyitva volt. Ahogy beléptem a parányi lakásba, egyből megcsapott a félelem, a halál, és Alarick szaga. Tudtam, hogy David már halott. Hibásnak éreztem magam, hiszen ha nem találkozik velem, akkor soha nem tudják meg, hogy hol van. Miattam vették el az életét. Nehezen mozgó végtagokkal sétáltam be a nappaliba, ahol egy levél várt, amit a férfi írt. Az írását nehéz volt elolvasni, látszott, hogy remegett a keze írás közben.

Balthazar!
Alarick eljött értem. Tudtam, hogy be fog következni, nem is bánom. Sokszor mondtam már, de nem elégszer, hogy védd meg Destinyt minden áron. Menjetek messzire, és maradj ott addig, amíg csak lehet. Érezni fogod, hogy lejár az időd, és akkor lépj le. Engem nem érdekel, hogy te is Alvilági leszel, de neki nem eshet bántódása. Mond meg neki, hogy legyen nélküled is boldog és ne burkolózzon bele a gyászba. A kocsit majd égesd fel, tűnjön úgy, mintha balesetet szenvedtél volna. Cselekedj jól, amíg még ember vagy!

David

A férfi szavai úgy hatottak rám, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. A halála rosszul érintett, mardosott a tudat, hogy valóban én vagyok a hibás. Körülnéztem a nappaliban, ahol a kis, kerek asztalon volt egy régebbi fénykép, ami a Scott családot ábrázolta. Destiny vörös tincsei az égbe meredeztek, David fogta a kezében a tizenegy évesnek tűnő lányt. A férfi szemében apai szeretet volt, amitől még inkább összeszorult a mellkasom.

Még sokáig ültem a fotelben és néztem a fotót. Tudtam, hogy David is azt akarná, hogy Destiny boldog legyen, és hogy védjem meg mindentől. Magamtól nem tudom, mert ahhoz túl gyenge vagyok, és önző. El fogom vinni magammal a tó partjára, hogy kettesben töltsük az időnket.

Fájó szívvel hagytam el a férfi lakását, majd taxit fogtam, és a sajátom felé vettem ez irányt. Beléptem az ajtón, és a hálóban egy váratlan vendég fogadott.
• Destiny – hangom meglepett volt, nem számítottam ma a lányra. Szerelmem rám emelte a tekintetét, amitől a szívembe még nagyobb fájdalom kötözött.
Arca maszatos volt a könnyektől, szeme vörös volt, és feldagadt a sok sírástól. Tekintete üres, ami kissé megrémisztett.
• Kicsim, mi a baj? – Kezem közé fogtam a kezeit, de ő csak zokogott tovább. A látvány kísértetiesen hasonlított pár nappal ezelőttihez. – Destiny, kérlek, mondj valamit. Megijesztesz.
• David – csak ennyit bírt mondani, de én már mindet értettem.
• Sajnálom, édesem.
Nem tudtam neki többet mondani, inkább én is vele sirattam a férfit. Szörnyeteg vagyok. Amióta jelen vagyok az életében, csak rossz dolog történik vele. Utálom az önmarcangolást, de ami tény, az tény. Lassan csillapodott Destiny zokogása, és már csak halkan sóhajtozott. Ölembe vettem a törékeny testet, majd lefektettem az ágyra, és magamhoz húztam. Szorosan tartottam őt a karjaimban, attól féltem, hogy újra kitör rajta a szomorúság.

Sokáig hallgattam, ahogy lélegzik, mígnem egyenletessé vált. Destiny alvás közben végig a kezemet szorította, mintha attól félne, hogy eltűnök reggelre. Mégis hova mehetnék? Nélküle az életem semmit nem ér. Arcomat a dús, vörös hajába temettem, mélyen beszippantva mámorító illatát. Éreztem, ahogy a szemeim egyre inkább lecsukódnak, megadva magukat az álom világának.

Reggel arra ébredtem, hogy Destiny félénken cirógatja az arcomat. Lassan nyitottam ki a szemem, és egyből ragyogó tekintetével találtam szembe magam. A smaragd szemek szikrázása felhevítette testem. Lágy csókot leheltem Destiny ajkaira, aki, miután egy kicsit elhúzódtam tőle, egyből utánam kapott, és vad, szenvedélyes csókkal hintette be az ajkaimat.
Kezeim kétségbeesetten kutattak a felsője szélénél, amit egy határozott mozdulattal le is vettem róla. Destiny tekintetében is ugyan azt a vad vágyat láttam, ami most az én elmémet is uralta. Felsőtestét csókokkal hintettem be, mire az ő mozdulatai is sürgetőbbé váltak. Kétségbeesetten vágytunk egymásra, most nem volt helye finomkodásnak. A feleslegessé vált ruhadarabok gyorsan lekerültek rólunk, majd pedig kedvesem átvette az irányítást és magába fogadott. Elégedett nyögés hagyta el ajkaimat. A mozdulataival hajszolta a beteljesülést, ami kisvártatva elért mindkettőnket. Elégedett sikoly hagyta el az ajkait, majd pedig kimerülten hanyatlott a mellkasomra.
• Damien? – hangja félénken csengett.
• Valami gond van?
• Nincs. Csak úgy elmennék innen. Te meg én, kizárva a külvilágot, ezt a rettenetet. Veled örökre elszöknék akárhová, mert már elég volt. Te vagy az egyetlen az életemben, aki biztos pontnak számít, és teljes szívemből szeretlek. Kérlek, menjünk el ebből az őrült városból, szökjünk meg!

Szavai hallatán a szívem majd megszakadt. Én, mint biztos pont? Mit művelek én szegény lánnyal? Azonban azt kívánja tőlem, hogy menjünk el innen és ez nekem szent.
• Rendben. Menjünk most azonnal.
• Tényleg? – Destiny arcán most végre földöntúli boldogság volt, amitől lángolt a lelkem. – Azt hittem, hogy őrültnek tartasz majd, amiért le akarok lépni. De nekem nincs másra szükségem, csak rád.
• Destiny, szeretlek, jobban, mint az életem, mert az nélküled semmit nem ér.
Válaszul hosszan megcsókolt, majd fejét újra a mellkasomra hajtotta. Belül ordítottam a fájdalomtól, tudva, hogy mit fogok neki okozni röpke két hét múlva.

Gondolataimból egy jól ismert, kénszaggal keveredő füstös illat rázott fel. Elmémet beborította a jeges félelem, hogy esetleg Alarick van itt. Kiugrottam az ágyból, a nadrágom és a pólómat sietve kaptam magamra.
• Damien, hova mész?
• Nekem csak eszembe jutott, hogy … - gyorsan körbetekintettem a lakásban, - nincs itthon kávé. Tudom, mennyire szereted, és gondoltam, hozok.
• Rendben, de azért nem kell ennyire sietned.
• Nem akarok nélküled sok időt tölteni. – Odaléptem hozzá, majd homlokon csókoltam. – Sietek vissza.

Félve léptem ki az ajtón, de amikor megláttam, hogy ki vár rám, fellélegeztem valamelyest.
• Mesterem – hajoltam meg a démon ellőtt, - rég nem láttalak.
• Fiam, remélem jól vagy. – Cole hangja tele volt aggodalommal, mintha tudna a belső vívódásomról.
• Cole, nem lehetne, hogy inkább sétáljunk egyet. Kell pár dolog a háztartásba.
• Igaz, te itt most emberi életet élsz. Oly távoli ez már nekem.
Csendesen sétáltunk egymás mellett, míg elértünk a közértig. Bementem, hogy megvegyem a szükséges dolgokat, de sajnos hosszú sor várt rám a kasszánál. Idegesen léptem egyik lábamról a másikra. Hosszú percek után léptem ki a kisboltból. Cole látszólag nyugodtan várt rám, ám én láttam a valóságot, amit az egyszerű emberek nem. Mindegy egyes lényre úgy pillantott, mintha egy féreg vonaglana előtte, szemében az ősi megvetés tüze lobogott.
• Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Hosszú volt a sor.
• Semmi gond fiam. Már nem kell sokáig ilyen szánalmas problémákkal küszködnöd. Hamarosan te is közénk tartozol, remélem. Hogy halad az ügy?
• Hát – kezdtem bele félve, a hangom kicsit meg is remegett, - remekül. Sajnos elég nehéz a bizalmába férkőzni a férfinak, de megtaláltam a legjobb utat hozzá.
• Helyes. Utálnám, ha csalódást okoznál nekem és az Alfáknak. Sajnálnám az életed, de akkor megérdemelnéd azt, hogy elpusztítsanak.
Belül mardosott a hazugságom keserűsége, de muszáj azt mondani neki, amit hallani szeretne. Tudom, hogy meghalok két hét múlva, ezért most Destiny a legfontosabb.
• Mester, minek köszönhetem a látogatásod?
• Nem hivatalos ügyben jöttem hozzád, Balthazar. Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy minden rendben megy. Meglepő volt, hogy Alarick-ot helyezték ki melléd, de hidd el, a hasznodra válik.
• Persze – motyogtam az orrom alatt, de sajnos Cole meghallotta.
• Tudom, hogy kegyetlen és szadista, de hidd el, roppant tehetséges. Nem kedvelem túlságosan, de be kell ismerni, hogy tényleg jó abban, amit csinál. Ha ilyen jó úton haladsz, te is olyan leszel, mint ő. Sőt, akár még jobb is. – A démon nagyon halványan elmosolyodott, de ez valahogy nem volt természetes az arcán. Soha nem is láttam még mosolyogni.
• Mester, van valami, amiről tudnom kellene?
• Nem, nincs semmi – hangja kissé hamisan csengett, tekintete a távolba révedt. Jobbnak láttam nem feszegetni, mert ha akarja, akkor úgyis elmondja. – Most magadra hagylak. Találkozunk két hét múlva.

Szokás szerint el is tűnt pillanatok alatt. Eddig tartottam magam, de most rám tört a rosszullét. Erőtlenül ültem le az egyik padra, a levegőt kapkodva vettem magamhoz. Két hét… A pánik egyre inkább kezdett felszínre törni, kitörölve minden értelmes gondolatot a fejemből. Már majdnem megadtam magam a mindent elborító tehetetlenségnek, de felrémlett előttem a világ legszebb arca, a leggyönyörűbb mosollyal és a smaragd szempár. Destiny, a saját őrangyalom, aki mindig erőt ad nekem, hogy felálljak, és lépjek tovább. Most is gyenge voltam, de a tudatalattim nem hagyta, hogy átadjam magam a pániknak, mert itt van Ő, akiért bármit megtennék.

Újult erővel álltam fel, hiszen Destiny már vár rám. Körülnéztem, hogy merre lehetek, mikor egy ékszerüzlet kirakatával találtam szembe magam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve léptem be az elegáns üzletbe, céltudatosan a pult felé vettem az irányt.
• Jó napot kívánok! Miben segíthetek Önnek? – kérdezte az eladóhölgy.
• Jó napot! Eljegyzési gyűrűt szeretnék venni.