Köszönöm szépen Joinnak a bétázást, nagyon hálás vagyok neki. Sokat segített nekem :)
Tehetetlenségemben zokogtam. Tudtam, ha nem elégítem ki emberi részem kíváncsiságát, akkor felemésztem magam belülről. Utáltam magam ezért. Nem lehetek többé büszke magamra. Az önbecsülésem talán majd rendbe jön, ha démon leszek én is. Kérdéses, hogy megérdemlem – e egyáltalán. Ha már most ilyen gyenge vagyok, akkor mi lesz később? Én is úgy járok, mint az a férfi, akiről Cole beszélt? Tudtam, hogy ha hagynám, hogy a lány megváltoztassa még jobban az életemet, akkor az a halálomat jelentené. Bár a halál nem lehet ennél rosszabb. Kétségek között vergődöm, túlságosan felébredt bennem az ember, és mindez egy szánalmas emberlány miatt. Kezdtem egyre dühösebb lenni ennek a gondolatnak a hatására. Mégis ki ő, hogy megváltoztasson? Nem fogom hagyni! Szükségem van arra, hogy megismerjem, de csak a kíváncsiság hajt. Nem tudnék iránta romantikus érzelmeket táplálni, hiszen magam vagyok a gonoszság. Bebeszéltem magamnak, hogy csak tényleg kíváncsi vagyok és, a férfi vágyak hajtanak. Megkeményítem elsorvadt szívem, és csak a feladatomra koncentrálok. Akkor lehetek igazán nyugodt, ha az ő lelke is az enyém lesz.
Azonban előbb Vivien van soron. Nagyon csinos volt, de mégsem ért fel az ismeretlen szépséggel. Kiderítettem, hogy a lány egy kávézóban dolgozik pincérnőként a belvárosban. Ez sem lesz túl nehéz feladat, majd bevetem a férfi vonzerőmet. Jól esik a nők lelkének, ha udvarolnak nekik. Vivien még az okkultizmus iránt is élénken érdeklődik, ezzel meg is foghatom. Ma azonban nem érzem magam elég erősnek, ezért inkább pihenek egy kicsit és kikapcsolom a gondolataimat. Ahogy kezdtem lenyugodni, éreztem, hogy mennyire fáradt vagyok. Olyan erővel sújtott le rám az álmosság, hogy még levetkőzni sem volt erőm. Az ágyra roskadtam és a párnára hajtottam a fejem és a kellemes sötétség ellepett.
Amikor felkeltem, nagyon kipihentnek éreztem magam. Átaludtam az egész délutánt, pedig ez nem jellemző rám. Gondolom az elmúlt napok történései miatt volt erre szükségem. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy már alkonyodik. Az órám 7 órát mutatott, tehát ha ma még szeretnék találkozni Viviennel, akkor kénytelen leszek elindulni a kávézóba. Vettem egy gyors zuhanyt, átöltöztem és el is indultam. Szerencsére nem volt túl messze a lakásomtól, csupán 15 saroknyira. Viszonylag lassan sétálgattam, hogy valamennyire tisztán tudjak gondolkodni. Az utcán sétálva nem is vettem észre az embereket, annyira le volt zsibbadva az agyam. Hamar megtaláltam a kávézót, nagyon divatos hely volt. Kellemes zene szólt, a berendezésben a minimalizmus dominált. A vendégkör valószínűleg Chicago elitje lehetett. A pincérnők mind rendkívül csinosak voltak. A kávézóban remek kávéillat volt, aminek nem tudtam ellenállni. Helyet foglaltam a pultnál, és vártam, hogy valaki felvegye a rendelésemet. Szerencsére pont Vivien volt az. Élőben is igen csinos volt. Bőre fényesen ragyogott, haját lazán copfba fogta. Mosolya ragyogott, fogai tökéletesen fehérek. Kék szemét enyhén füstös sminkkel hangsúlyozta ki. A hangja lágy és dallamos volt, amikor megszólalt:
• Helló! Mit hozhatok? – kérdezte széles mosoly kíséretében.
• Egy hosszú kávét kérnék két cukorral. Köszönöm. – válaszoltam neki szintén mosolyogva.
Elment, hogy elkészítse a kávémat, közben sokszor hátratekintett a válla fölött, tekintetével az enyémet keresete. Egyértelmű volt, hogy tetszem neki. Be kell vallanom, nem volt ellenemre. Rámosolyogtam bíztatásom jeléül, mire egy széles mosoly volt a válasz.
• Tessék, a kávé. Remélem ízleni fog – mondta Vivien szerényen.
• Biztos vagyok benne, remek illata van. – bókoltam a lánynak. Megvárta, amíg belekóstolok. – Tényleg nagyon finom. – Miközben válaszoltam neki, jelentőségteljesen végigmértem, a finom szót pedig kellőképpen megnyomtam, hogy értse, nem csak a kávéra gondoltam. Arcán finom pír jelent meg, egyre biztosabb voltam a sikeremben.
Elég zsúfolt volt a hely, így nem sokat tudnunk beszélni. Néha – néha egymásra pillantottunk, de Vivien nem nagyon ért rá. Amíg vártam, hogy kicsit csillapodjon a forgalom, ittam még egy kávét, ami tényleg remek volt. 9 óra után valamivel kezdett a tömeg szétszéledni. Én még mindig a pultnál ültem, amikor Vivien végre visszatért hozzám.
• Elégedett vagy a kiszolgálással? – kérdezte incselkedve.
• Mindennel nagyon elégedett vagyok – válaszoltam mosolyogva, amiben kicsit belepirult. – Szóval, meddig kell még várnom rád?
A kérdésem meglepte, hiszen egyből a lényegre tértem, de láttam, nem sokat gondolkozik a válaszon.
• Egy óra múlva gyere vissza a kávézó elé.
• Rendben, várni foglak.
Mosolyogtam magamban, hogy milyen jó estém lesz. Tényleg tetszett nekem ez a lány, legalább ma este nem fogok unatkozni.
Lassan telt le az egy óra, addig sétálgattam a környéken, és figyeltem ez embereket. Olyan gondterhelt volt mindegyik arca. Látszott rajtuk, hogy nem boldogok, csak élik az életüket. Persze én mosolyogtam, mert ez annál jobb nekem, és az Alvilágnak is. Érdekes volt kívülállóként figyelni őket. Bárcsak belehallgathatnék a gondolataikba. Még egy kicsit ücsörögtem egy padon, majd visszaindultam a kávézóhoz. Pár perc várakozás után Vivien lépett ki az ajtón. Haja lágy hullámokban omlott a vállára, arca megint tökéletesen sminkelt volt. A kék miniruha, amit viselt nem csak a szemét hangsúlyozta ki, hanem a tökéletes alakját. Hosszú combját még jobban kihangsúlyozta elegáns, magas sarkú cipője. Mosolyogva közeledett felém.
• Szia! Most jutott eszembe, hogy bemutatkozni sem volt időm. Vivien vagyok – nyújtotta a kezét felém magabiztosan.
• Örvendek Vivien. Damien vagyok. – Finoman érintettem meg a kezét, ami nagyon puha volt. – Mit szólnál egy vacsorához?
• Rendben, úgyis éhes vagyok.
Miközben az étteremhez sétáltunk, sokat csacsogott. Megtudtam, hogy egyedül bérel egy lakást, négy éve él itt Chicagoban. Nem nagyon szereti a várost, de a munkáját igen. Sok érdekes és gazdag embert ismerhet meg általa. Odaértünk az étteremhez, ami egy igen kis csendes hely volt. Helyet foglaltunk egy kis asztalnál, majd rendeltünk egy üveg bort.
• Annyit meséltem magamról, de rólad nem tudok semmit. – mondta mosolyogva Vivien.
• Mégis mire lennél kíváncsi?
• Hol születtél? Mit csinálsz itt? Mit szeretnél tenni a jövőben?
• Nos, Madisonban születtem, most 20 éves vagyok. Itt járok egyetemre, itt is lakom, egyedül. Jövőben még nem tudom, mit szeretnék csinálni, egyelőre befejezni az egyetemet – válaszoltam neki a betanult szöveget.
• Mit tanulsz az egyetemen? – kérdezte a lány.
• Történelmet. Mindig is érdekelt a múlt. – Miközben válaszoltam neki finoman megérintettem a kezét. Vivien nem húzta vissza, ami határozottan jót jelent.
Visszajött a pincérlány, és felvette a rendelésünket. Vivien csirkés salátát kért, én pedig Cordon Bleu-t rendeltem. Csendesen megvacsoráztunk, miközben sokszor egymásra pillantottunk. Meg kell hagyni, nagyon szép szeme van. Kértünk még egy palack bort, amit el is fogyasztottunk. A vacsora végeztével elhagytuk az éttermet. Alig léptem ki az ajtón, Vivien a falhoz lökött és szenvedélyesen megcsókolt. Nem ellenkeztem, nagyon kellemes volt. Sokáig ízlelgettük egymás ajkait, közben a lány keze sokszor elkalandozott az övemhez. Már épp kezdtünk volna belemelegedni, amikor mosolyogva elvált a számtól.
• Mit szólnál, ha ezt inkább nálam folytatnánk? – Meg sem várta a válaszom, már húzott is maga után.
• Jó ötlet – mosolyogtam elégedetten.
Nem lakott messze, hamar odaértünk. Alighogy beléptem az ajtón, már csókolóztunk is. A szája most finoman súrolta az enyémet, majd gyorsabb tempót követelve a nyelvünk is beszállt a játékba. A kis előszobából hamar a hálóban találtuk magunkat, az ágyon landoltunk. Lassan megszabadítottam a ruhájától, ami felfedte szinte meztelen testét. Melltartót nem viselt, de a domborulatai így is tökéletesen feszesek voltak. Ő is levette az ingem, majd a nadrágomat. Felül kerültem, és miközben csókolóztunk, a kezemmel finoman elkezdtem masszírozni a mellét. Éreztem, ahogy a domborulat megkeményedik a kezem alatt, és Vivien száját halk nyögés hagyta el. Az ő keze sem tétlenkedett, már a bokszer sem volt rajtam. Férfiasságomat tökéletesen kényeztette, amitől én is halkan felnyögtem. Lassan megszabadítottam a fehérneműjétől, hogy felfedezzem a kezemmel a rejtett kincseit. Miközben lassan simogattam a kezemmel, a csípője gyorsabb tempót követelt. Elégedetten mosolyra húztam a számat, amikor az arcába néztem. Látszott rajta, hogy eléggé feltüzeltem. Simogatva végigsimítottam a vágytól nedvedző szirmokat, hogy az ujjaimmal okozzak neki gyönyört. Nem kellett sok idő, hogy Vivien testét ritmusosan apró rángások árasszák el. Megérintettem a kis dudorodó gombocskát az ölében, amitől hangos nyögés hagyta el az ajkait. Tovább mozgattam a kezem, amitől az orgazmusa csak fokozódott, majd a teste egyenes ívben megfeszült, de én még mindig kényeztettem. Kipirult és hálás szemekkel nézett rám, majd finoman eltolta a kezem és a hátamra fordított. Az én férfiasságom már készen állt a behatolásra, de Vivien, még húzta az időt. Keze ügyesen dolgozott rajtam. Lassan abbahagyta, majd elhelyezkedett az ölemben. Fantasztikus volt érezni őt. Ahogyan ritmusosan mozgott rajtam, az arcán már mutatkoztak az extázis jelei. Ahogy közeledett az orgazmusa, úgy a mozgása is egyre gyorsabb lett. Én is elég közel álltam a végkiteljesedéshez, de előbb Vivien ért oda. Miközben a teste a gyönyörtől remegett, elégedett voltam a látvánnyal. Lenézett rám, és látta, hogy én még nem végeztem, ezért újra mozogni kezdett, amitől én is elértem a csúcspontot. Hangos nyögés hagyta el a számat, majd Vivien fáradtan dőlt rám. Lassan ziháltunk mind a ketten. A mellkasomon pihent egy darabig, amikor megszólalt:
• Fantasztikus vagy – mondta elégedetten, miközben halvány csókot lehelt a számra.
• Te is, nagyon. - Megerősítésként viszonoztam a csókot.
• Régen volt ilyen őrjítő élményben részem. Mintha nem is evilági lett volna.
• Hát, ez nem is volt evilági – mosolyogtam rejtélyesen, amire Vivien is felkapta a fejét.
• Ezt hogy érted?
• Látom, érdeklődsz az okkultizmus iránt – mutattam körbe a szobában, ahogy különféle ezzel foglalkozó kiadványok voltak, valamint képek, rengeteg gyertya.
• Igen, érdekes téma. Hiszek a halál utáni életben – felelte büszkén Vivien.
• És hiszel a démonokban és az angyalokban?
• Persze, hogy hiszek. De rossz, hogy nem tudhatom, mi vár rám, ha vége az életnek. – mondta Vivien bánatosan.
• Mit szólnál ahhoz, ha én tudnám a választ. Illetve ha tudnék neked választási lehetőséget adni? – miközben mondtam, a lány szája tátva maradt a csodálkozástól. Én csak halványan mosolyogtam, hogy milyen kiszámítható emberi reakció ez.
• Mégis mire gondolsz? – kérdezte felvont szemöldökkel.
• Arra, hogy én nem vagyok teljesen evilági. Örülnék, ha te is velem jönnél majd, ha itt az idő. – mosolyogtam még mindig rejtélyesen.
• De hogy lehetnék veled?
• Csak akkor kapsz választ a kérdésedre, ha megtartod a titkom.
• Természetesen, nem mondom el senkinek. – fogadkozott a lány, és láttam, hogy komolyan gondolja.
• Az én hazám az Alvilág. – Ahogy ezt kimondtam, döbbent tekintettel találtam szembe magam, de nem ijedt meg, így folytattam. – Azért jöttem, hogy lelkeket szerezzek.
• És, az én lelkem is kell neked? És miért pont a lelkem? – tette fel az ésszerű kérdést.
• Azért mert te egy energikus fiatal vagy, és ez nagy előny. A lelkeddel meg amúgy sem törődsz, csak most jutott eszedbe az az egész. Nem tudhatjuk, hogy miért van az embernek lelke, de tudom, hogy ti nem sokat foglalkoztok vele. Élitek az életeteket, de soha nem gondolkoztok el rajta, hogy van lelketek.
• Jó, értem. Most azonnal meghalok, hogyha neked adom? – kérdezett szemlesütve.
• Nem, dehogyis. Élsz addig, amíg meg van írva, de a lelked ebben az állapotában száll tovább.
• Az jó. Ebben az esetben neked adom. Mit kell tennem? – Láttam rajta, hogy egyre lelkesebb.
• Egyszerű az egész. Csak ígéretet teszel, majd kezet fogunk – válaszoltam mosolyogva.
• Rendben. Ígérem, hogy a lelkem a tiéd lesz a halálom után. – Határozottan kinyújtotta a kezét, amit én megfogtam. Érintésem kicsit perzselte, de meg sem lepődött.
Miután nekem ígérte a lelkét, egy ideig gondolkozott, de én nem zavartam meg ebben. Kérdezett pár dolgot az Alvilágról, de természetesen nem mondhattam el mindent. Miután kielégítettem a kíváncsiságát, újra elkezdett csókolgatni, amit én viszonoztam. Újra kiélveztük egymás testét, majd pihentünk egy kicsit. Mielőtt elindultam volna haza, megadta a számát, majd hosszú csókkal búcsúzott. Nem tudom, hogy fogom – e még keresni. Őt volt a legkönnyebb becserkészni. Hihetetlen naiv lány, de isteni szerető.
Mielőtt felmentem volna a lakásomba, gyorsan betértem egy büfébe, hogy egyek valamit, és igyak egy kávét. Amikor beléptem, nagyon finom illat volt. Kértem egy almás pitét és egy kávét, majd elindultam helyet keresni. Hihetetlen, de Ő épp az egyiknél ült. Most is gyönyörű volt, mint mindig. Tegnap, mikor Viviennel voltam, nem sokat gondoltam rá. Gondoltam, próba szerencse, megszólítom.
• Szia! – mosolyogtam rá szélesen, mire felnézett rám. Milyen szépek a szemei. – Szabad ez a hely?
• Persze, ülj csak le. – Mosolya fantasztikus volt, a hangja pedig lágy és szelíd.
• Köszi. – leültem, majd ránéztem. Az arca már – már angyali szépségű volt. Felé nyújtottam a kezem. – A nevem Damien.
• Destiny. – fogadta el a felé nyújtott jobbomat, ami nagyon jó érzés volt. Valami hang mélyen legbelül ordított, hogy álljak fel és fussak, mert ha nem teszem, ez a lány lesz a végzetem.
2010. február 23., kedd
2010. február 15., hétfő
3. fejezet - Egy kis bonyodalom
Zihálva léptem ki az utcára. Mit meg nem adnék egy kis Alvilági levegőért. Egy – két szippantás a mámorító kénszagból és az idegeim megnyugodnának. Tudtam, hogy ma már Cole sem jön el. Még csak pár napja tartózkodtam Chicagoban, de már most elegem lett ebből a koszfészekből. A mai nap az enyém volt, de nem igazán tudtam, hogy mihez is kezdjek. Egyben határozottan biztos voltam: el innét minél hamarabb. Kell egy kis idő a gondolkodáshoz. Nem akartam magamnak bevallani, de valójában menekülnöm kell. Féltem, ha újra találkozok Vele, akkor az emberi részemet hajtó kíváncsiság miatt megszólítom a lányt. Mivel én sem vagyok teljesen érzéketlen, be kell látnom, egész csinos volt. Nem csak az arca volt meseszép, de az alakja is formás volt… Rájöttem, min is gondolkozom. Jól leszidtam magam gondolatban, amiért elkalandoztam. Nincs több ilyen!
Elhaladtam egy autókölcsönző előtt. Kézenfekvő volt a megoldás. Ma elutazom valahova, ahol egy kicsit magam lehetek. Olyan helyre, ahol nincs ekkora bűz. Kikölcsönöztem egy Chevrolet Camarot és észak felé vettem az irányt. A Winnipeg – tó partján tudtam, hogy rendezni tudom a gondolataimat.
A lakásban összeszedtem hamisított irataimat, majd útnak indultam. Amennyire lehetett, kerültem a népszerű utakat, azokat választottam, ahol az emberek ritkán járnak. A sebesség nyugtatólag hatott az idegeimre. A táj nem nagyon kötötte le a figyelmemet, számomra az Alvilág vörös izzása jelentette ez ideális környezetet. Ami feltűnt, hogy egyre kisebb a zöld terület. Az emberek az őket körülvevő természet pusztításába igencsak belelendültek. Ha így folytatják tovább, nem marad más, csak a sziklák. A Föld nem fogja befogadni hűtlen gyermekeit, így elpusztítja őket. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ez mennyi rabszolga - lelket jelentene ... Az a sok bűnös lélek. Ez túl kiváló ahhoz, hogy igaz legyen.
Amint átléptem a határt, mintha egy másik világba léptem volna át. Kanadában még a természet uralkodott, a Föld nem hajtott fejet az emberek előtt. Megálltam egy kis útszéli boltnál, hogy valami élelmet vegyek magamhoz. Nincs szükségem sok táplálékra, inkább azért eszem, mert nincs más választásom, egyelőre. Választottam néhány szendvicset, vizet és kávét. Nem tudtam lemondani a fekete koffeines italról, bármennyire is szerettem volna.
Már csak egy órára voltam a Winnipeg – tótól, ahogy éreztem, hogy hűl a levegő és egyre frissebb lesz. Chicago bűzős bugyrai után itt, a parton már szinte jól is éreztem magam. Ha teljes értékű ember lennék, biztos itt laknék. Néhányan horgásztak a tó partján, én egy félreeső helyet választottam. Leállítottam a motort, szélesre tártam az ajtókat, hogy minél több levegő jöjjön be. Kiszálltam és egy nagyon nyújtóztam. Végre csend vett körül, nem egy őrült város zaja.
Nem is tudtam elmerülni a nyugalomban igazán, hiszen a gondolatok a fejemben szakadatlanul cikáztak össze – vissza a gondolatok. Hagytam őket elszabadulni és ezzel az emberi énemet is egy kicsit hagytam felülkerekedni. A lányon járt az eszem. Még a nevét sem tudtam, de mégis minden gondolatomban ott volt. Elképzeltem milyen lehet megérinteni a selymes haját, elmélyülten belenézni a szemeibe, az illata biztos finom lehet, a szája tökéletes ívű, a mosolya biztosan elbűvölő, a hangja lágy és simogató lehet. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen hatással van rám ez az egyszerű ember.
Már jócskán délután felé járt az idő, amikor kissé üresnek éreztem a gyomromat. Kivettem a kocsiból a szendvicseket, hogy visszaüljek a fűre, de egy öregember ott volt körülöttem. Kissé meg is lepődtem, hiszen nem hallottam, hogy jött volna. Szépen lefoglaltak a gondolataim. Furcsán méregettem az öreget, hogy mit is akarhat, amikor megszólalt.
• Nem osztanád meg velem? – mutatott a szendvicsekre.
Magam sem tudom, hogy miért, de oda adtam neki az egyiket. A férfi leült és én is követtem a példáját. Nem szólt semmit, csak evett. Elég éhesnek tűnt. Miután én is végeztem, felém fordult:
• Értem jöttél? – döbbenten tekintettem az öregre, szegény biztosan bolond – Hiába, még nincs itt az időm, és mellesleg, úgysem mennék. – Csak hápogtam, elég bután nézhettem ki, de egy értelmes mondat sem jutott eszembe.
• Maga … - már nem is tudtam, mit akartam kérdezni, annyira zavart voltam.
• Most meglepődtél, mi? – nézett rám vigyorogva – Kíváncsi vagy, honnan tudom, hogy nem vagy e világi? – Nekem csak egy alig látható bólogatásra futotta. – A szemed. Hiába barna, hiába vagy emberi, több benned a gonoszság, mint egy gyilkosban.
Ostoba öreg, nem is tudja, hogy miről beszél. Gonosz vigyorra húztam a számat, amitől kicsit megrettent.
• Nem félsz? Lehet épp te kellesz nekem. – szinte suttogtam, de a hangomból üvöltött a gonoszság. – Tudod, nem a legokosabb egy fajtámbelibe belekötni.
• Fiú, én nem félek. Sem tőled, sem a haláltól. Több kell ahhoz, hogy megijedjek. Azt is tudom, ha annyira akartál volna, már régen elzavarhattál volna. Ennek ellenére még mindig itt vagyok. – vigyorgott az öreg elégedetten, önelégülten. Nem igazán értettem, hogy hova akar kilyukadni.
• Nem értelek. Tudod, hogy ki vagyok … - hihetetlen, de nem tudtam értelmes mondatokat összehozni.
• Igen, tudom. De azt is láttam, hogy még van benned emberi rész, csak visszafogod. Nem hiába jöttél ide, ahol szinte senki sem jár, ha csak nem menekülsz.
Megadóan néztem rá, hiszen teljesen belém látott. Amióta idefenn tartózkodtam, előjött az emberi énem.
• Nem menekülök öreg, csak magányra van szükségem. Megterhelő nekem itt. Tudom, ki akarok lenni. Néhány szánalmas ember nem fogja megváltoztatni a nézeteimet. – igazán kikeltem magamból, kiakadtam az elmúlt napok feszültségét. Az öreg meg csak megértően mosolygott, ami még inkább bosszantott.
• Akkor miért vagy ilyen ingerült? Miért van szükséged a nyugalomra? – tette fel az ésszerű kérdéseket, de a hangsúlyából ítélve nem várt rá választ, hiszen előre tudta. – Tudnod kell, hogy én segíthetek neked, hogy megtaláld önmagad.
• Nem kell a segítséged! – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok rászorulva holmi gyenge halandó tanácsaira.
Az öreg férfi csak lemondóan megrázta ősz üstökét, majd felállt.
• Tudnod kell fiú, hogy még mindig van választási lehetőséged. Ha időben kiszállsz, talán megkímélnek és élhetsz nyugodtan a lánnyal, akin annyit jár az eszed. Csak fontold meg.
Lassan elindult, amíg én emésztgettem a szavait. Honnan tudhatja ezeket?
• Hé öreg! – kiáltottam utána. – Honnan tudsz te ennyi mindent?
• Tapasztalat Balthazar, tapasztalat. – mondta vigyorogva, majd tovasétált.
Ledermedtem a szavaitól. Tudta a nevem, a valódi nevem. Tapasztalatból beszélt. Talán ő is közénk tartozott? De ez lehetetlen, hiszen hogyan lenne életben? A lázadókat meg szokták ölni. Gyorsan beültem a kocsiba és sebességhatárokkal nem törődve vezettem vissza. Beszélnem kell Cole-lal minél előbb. Választ kell kapnom a kérdéseimre.
Hamar visszaértem Chicago-ba. Gyorsan leparkoltam a lakásom előtt, majd felrohantam. Már elmúlt éjfél, ezért bíztam benne, hogy Cole bármikor beállíthat. Egy ideig fel – alá járkáltam a lakásban, de lefeküdtem az ágyra, pedig alvásról szó sem lehetett. A Nap lassan akart felkelni, szinte csak vánszorgott az égre. Nem is értettem, Cole miért szereti ennyire a napfelkeltét. Ez eléggé berögződött szokás lehetett nála, ezért jött mindig később. Már 8 óra volt, amikor végre megéreztem a mámorító kénszagot. Itt van Cole.
• Mesterem – gyorsan felpattantam az ágyról, majd meghajoltam előtte. – megtisztel a látogatásod.
• Balthazar, jó téged viszont látni. – elégedetten nézett rám a démon. – Büszke vagyok rád. A nőt nagyon hamar lerendezted, pedig bőven volt időd. Szép munka volt. – elismerő szavai a démonnak valóságos doppingszerként hatott rám.
• Köszönöm, Cole, nem akartam csalódást okozni.
• Ez jó hallani, fiam.
• Mesterem – kezdtem bele a mondandómba, hiszen a kíváncsiságom nagyon hajtott. - Szeretnék kérdezni valamit, ha nem veszed tolakodásnak.
• Kérdezz nyugodtan – Cole helyet foglalt az egyik fotelban, míg én idegesen járkáltam fel – alá.
• Volt már rá példa, hogy valaki az emberi életet választotta volna a démonlét helyett? – kérdeztem nagyon halkan, félve mondtam ki.
Cole arcán meglepődöttség, harag és egy kis félelem futott át.
• Balthazar – kezdett bele nehezen – sajnos meg kellett élnünk ezt a szégyent. Egyetlen esetről tudok, amikor valaki a szánalmas emberi létet választotta. – sóhajtott egy mélyet a démon, szemein láttam, hogy egy kicsit a múltban mereng, majd újra megszólalt. – Már démon voltam, amikor ez megtörtént. Volt egy nagyon ígéretes tanítványunk, aki szinte teljes mértékig belelátott az emberekbe. Bizalommal fordultak felé mind az emberek, mind az Alvilágiak. Ezen adottsága miatt elég könnyen vette az akadályokat. Elérte azt a szintet, amit te akarsz, a démonná válás szakaszát. Felküldtük őt is hosszabb időre. Eleinte könnyen mentek a dolgok, mígnem feladatául kapott egy idős nőt. Kissé szenilis volt, emiatt sok időt töltött vele. Sokat beszélgettek, és kialakult köztük szinte egy barátinak mondható kapcsolat. David nagyon empatikus volt, emiatt elkezdett emberi érzelmeket táplálni a nő iránt. Olyan anyafiguraként kezdett tekinteni a nőre. Hagyta az emberi részét felül kerekedni, és nem hozta el a nő lelkét. Önként mondott le az Alvilági életről, de lelkét nekünk ígérte, ezért sértetlenül távozhatott. A mai napig nem értem, miért voltak az Alfák olyan engedékenyek vele. Már öreg lehet és alig várom, hogy visszatérjen közénk. Én mindig is árulónak tekintettem. Az ő esete óta minden ilyet csírájában elfolytunk és megszabadulunk a labilis egyénektől. – befejezte a történetet és gyanúsan kezdett méregetni – Érdekes, hogy kérdezted. Remélem, te nem forgatsz ilyet a fejedben – mondta a démon ellentmondást nem tűrően.
• Természetesen nem, Mesterem. – feleltem teljes őszinteséggel.
• Remélem is. Tessék – nyújtott át egy újabb mappát – itt a következő megmérettetésed. Egy fiatal hölgy, akit foglalkoztat a halál gondolata és az okkultizmus. Szerintem szívesen veled tartana. Egész kis csinos, akár még szórakozhatsz is vele. Kitartás, ifjú Balthazarom, már nemsokára visszajöhetsz.
Ahogy ezt ki is mondta, már el is tűnt. Belenéztem a mappába. A lány még csak 21 éves volt és tényleg csinos. Hosszú barna haja volt, bőre kreolos, szeme érdekesen kék. Átlagos, hétköznapi lánynak tűnt. Több fotó is volt Vivienről, a következő áldozatomról. Az egyik a barátnői körében készült. Végigsiklott a tekintetem a lányokon, míg végül az utolsónál a lélegzetem is elakadt. A kép szélén az a lány állt, aki miatt nincsenek nyugodt perceim. A testemet lassan elkezdte emészteni a tehetetlen düh. Ki ez a gyenge emberlány, akiért énem egyik fele képes lenne mindent feladni? Mélyről jövő ordítás hagyta el a számat, tehetetlenül hullottam térdre a szobában.
Elhaladtam egy autókölcsönző előtt. Kézenfekvő volt a megoldás. Ma elutazom valahova, ahol egy kicsit magam lehetek. Olyan helyre, ahol nincs ekkora bűz. Kikölcsönöztem egy Chevrolet Camarot és észak felé vettem az irányt. A Winnipeg – tó partján tudtam, hogy rendezni tudom a gondolataimat.
A lakásban összeszedtem hamisított irataimat, majd útnak indultam. Amennyire lehetett, kerültem a népszerű utakat, azokat választottam, ahol az emberek ritkán járnak. A sebesség nyugtatólag hatott az idegeimre. A táj nem nagyon kötötte le a figyelmemet, számomra az Alvilág vörös izzása jelentette ez ideális környezetet. Ami feltűnt, hogy egyre kisebb a zöld terület. Az emberek az őket körülvevő természet pusztításába igencsak belelendültek. Ha így folytatják tovább, nem marad más, csak a sziklák. A Föld nem fogja befogadni hűtlen gyermekeit, így elpusztítja őket. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ez mennyi rabszolga - lelket jelentene ... Az a sok bűnös lélek. Ez túl kiváló ahhoz, hogy igaz legyen.
Amint átléptem a határt, mintha egy másik világba léptem volna át. Kanadában még a természet uralkodott, a Föld nem hajtott fejet az emberek előtt. Megálltam egy kis útszéli boltnál, hogy valami élelmet vegyek magamhoz. Nincs szükségem sok táplálékra, inkább azért eszem, mert nincs más választásom, egyelőre. Választottam néhány szendvicset, vizet és kávét. Nem tudtam lemondani a fekete koffeines italról, bármennyire is szerettem volna.
Már csak egy órára voltam a Winnipeg – tótól, ahogy éreztem, hogy hűl a levegő és egyre frissebb lesz. Chicago bűzős bugyrai után itt, a parton már szinte jól is éreztem magam. Ha teljes értékű ember lennék, biztos itt laknék. Néhányan horgásztak a tó partján, én egy félreeső helyet választottam. Leállítottam a motort, szélesre tártam az ajtókat, hogy minél több levegő jöjjön be. Kiszálltam és egy nagyon nyújtóztam. Végre csend vett körül, nem egy őrült város zaja.
Nem is tudtam elmerülni a nyugalomban igazán, hiszen a gondolatok a fejemben szakadatlanul cikáztak össze – vissza a gondolatok. Hagytam őket elszabadulni és ezzel az emberi énemet is egy kicsit hagytam felülkerekedni. A lányon járt az eszem. Még a nevét sem tudtam, de mégis minden gondolatomban ott volt. Elképzeltem milyen lehet megérinteni a selymes haját, elmélyülten belenézni a szemeibe, az illata biztos finom lehet, a szája tökéletes ívű, a mosolya biztosan elbűvölő, a hangja lágy és simogató lehet. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen hatással van rám ez az egyszerű ember.
Már jócskán délután felé járt az idő, amikor kissé üresnek éreztem a gyomromat. Kivettem a kocsiból a szendvicseket, hogy visszaüljek a fűre, de egy öregember ott volt körülöttem. Kissé meg is lepődtem, hiszen nem hallottam, hogy jött volna. Szépen lefoglaltak a gondolataim. Furcsán méregettem az öreget, hogy mit is akarhat, amikor megszólalt.
• Nem osztanád meg velem? – mutatott a szendvicsekre.
Magam sem tudom, hogy miért, de oda adtam neki az egyiket. A férfi leült és én is követtem a példáját. Nem szólt semmit, csak evett. Elég éhesnek tűnt. Miután én is végeztem, felém fordult:
• Értem jöttél? – döbbenten tekintettem az öregre, szegény biztosan bolond – Hiába, még nincs itt az időm, és mellesleg, úgysem mennék. – Csak hápogtam, elég bután nézhettem ki, de egy értelmes mondat sem jutott eszembe.
• Maga … - már nem is tudtam, mit akartam kérdezni, annyira zavart voltam.
• Most meglepődtél, mi? – nézett rám vigyorogva – Kíváncsi vagy, honnan tudom, hogy nem vagy e világi? – Nekem csak egy alig látható bólogatásra futotta. – A szemed. Hiába barna, hiába vagy emberi, több benned a gonoszság, mint egy gyilkosban.
Ostoba öreg, nem is tudja, hogy miről beszél. Gonosz vigyorra húztam a számat, amitől kicsit megrettent.
• Nem félsz? Lehet épp te kellesz nekem. – szinte suttogtam, de a hangomból üvöltött a gonoszság. – Tudod, nem a legokosabb egy fajtámbelibe belekötni.
• Fiú, én nem félek. Sem tőled, sem a haláltól. Több kell ahhoz, hogy megijedjek. Azt is tudom, ha annyira akartál volna, már régen elzavarhattál volna. Ennek ellenére még mindig itt vagyok. – vigyorgott az öreg elégedetten, önelégülten. Nem igazán értettem, hogy hova akar kilyukadni.
• Nem értelek. Tudod, hogy ki vagyok … - hihetetlen, de nem tudtam értelmes mondatokat összehozni.
• Igen, tudom. De azt is láttam, hogy még van benned emberi rész, csak visszafogod. Nem hiába jöttél ide, ahol szinte senki sem jár, ha csak nem menekülsz.
Megadóan néztem rá, hiszen teljesen belém látott. Amióta idefenn tartózkodtam, előjött az emberi énem.
• Nem menekülök öreg, csak magányra van szükségem. Megterhelő nekem itt. Tudom, ki akarok lenni. Néhány szánalmas ember nem fogja megváltoztatni a nézeteimet. – igazán kikeltem magamból, kiakadtam az elmúlt napok feszültségét. Az öreg meg csak megértően mosolygott, ami még inkább bosszantott.
• Akkor miért vagy ilyen ingerült? Miért van szükséged a nyugalomra? – tette fel az ésszerű kérdéseket, de a hangsúlyából ítélve nem várt rá választ, hiszen előre tudta. – Tudnod kell, hogy én segíthetek neked, hogy megtaláld önmagad.
• Nem kell a segítséged! – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok rászorulva holmi gyenge halandó tanácsaira.
Az öreg férfi csak lemondóan megrázta ősz üstökét, majd felállt.
• Tudnod kell fiú, hogy még mindig van választási lehetőséged. Ha időben kiszállsz, talán megkímélnek és élhetsz nyugodtan a lánnyal, akin annyit jár az eszed. Csak fontold meg.
Lassan elindult, amíg én emésztgettem a szavait. Honnan tudhatja ezeket?
• Hé öreg! – kiáltottam utána. – Honnan tudsz te ennyi mindent?
• Tapasztalat Balthazar, tapasztalat. – mondta vigyorogva, majd tovasétált.
Ledermedtem a szavaitól. Tudta a nevem, a valódi nevem. Tapasztalatból beszélt. Talán ő is közénk tartozott? De ez lehetetlen, hiszen hogyan lenne életben? A lázadókat meg szokták ölni. Gyorsan beültem a kocsiba és sebességhatárokkal nem törődve vezettem vissza. Beszélnem kell Cole-lal minél előbb. Választ kell kapnom a kérdéseimre.
Hamar visszaértem Chicago-ba. Gyorsan leparkoltam a lakásom előtt, majd felrohantam. Már elmúlt éjfél, ezért bíztam benne, hogy Cole bármikor beállíthat. Egy ideig fel – alá járkáltam a lakásban, de lefeküdtem az ágyra, pedig alvásról szó sem lehetett. A Nap lassan akart felkelni, szinte csak vánszorgott az égre. Nem is értettem, Cole miért szereti ennyire a napfelkeltét. Ez eléggé berögződött szokás lehetett nála, ezért jött mindig később. Már 8 óra volt, amikor végre megéreztem a mámorító kénszagot. Itt van Cole.
• Mesterem – gyorsan felpattantam az ágyról, majd meghajoltam előtte. – megtisztel a látogatásod.
• Balthazar, jó téged viszont látni. – elégedetten nézett rám a démon. – Büszke vagyok rád. A nőt nagyon hamar lerendezted, pedig bőven volt időd. Szép munka volt. – elismerő szavai a démonnak valóságos doppingszerként hatott rám.
• Köszönöm, Cole, nem akartam csalódást okozni.
• Ez jó hallani, fiam.
• Mesterem – kezdtem bele a mondandómba, hiszen a kíváncsiságom nagyon hajtott. - Szeretnék kérdezni valamit, ha nem veszed tolakodásnak.
• Kérdezz nyugodtan – Cole helyet foglalt az egyik fotelban, míg én idegesen járkáltam fel – alá.
• Volt már rá példa, hogy valaki az emberi életet választotta volna a démonlét helyett? – kérdeztem nagyon halkan, félve mondtam ki.
Cole arcán meglepődöttség, harag és egy kis félelem futott át.
• Balthazar – kezdett bele nehezen – sajnos meg kellett élnünk ezt a szégyent. Egyetlen esetről tudok, amikor valaki a szánalmas emberi létet választotta. – sóhajtott egy mélyet a démon, szemein láttam, hogy egy kicsit a múltban mereng, majd újra megszólalt. – Már démon voltam, amikor ez megtörtént. Volt egy nagyon ígéretes tanítványunk, aki szinte teljes mértékig belelátott az emberekbe. Bizalommal fordultak felé mind az emberek, mind az Alvilágiak. Ezen adottsága miatt elég könnyen vette az akadályokat. Elérte azt a szintet, amit te akarsz, a démonná válás szakaszát. Felküldtük őt is hosszabb időre. Eleinte könnyen mentek a dolgok, mígnem feladatául kapott egy idős nőt. Kissé szenilis volt, emiatt sok időt töltött vele. Sokat beszélgettek, és kialakult köztük szinte egy barátinak mondható kapcsolat. David nagyon empatikus volt, emiatt elkezdett emberi érzelmeket táplálni a nő iránt. Olyan anyafiguraként kezdett tekinteni a nőre. Hagyta az emberi részét felül kerekedni, és nem hozta el a nő lelkét. Önként mondott le az Alvilági életről, de lelkét nekünk ígérte, ezért sértetlenül távozhatott. A mai napig nem értem, miért voltak az Alfák olyan engedékenyek vele. Már öreg lehet és alig várom, hogy visszatérjen közénk. Én mindig is árulónak tekintettem. Az ő esete óta minden ilyet csírájában elfolytunk és megszabadulunk a labilis egyénektől. – befejezte a történetet és gyanúsan kezdett méregetni – Érdekes, hogy kérdezted. Remélem, te nem forgatsz ilyet a fejedben – mondta a démon ellentmondást nem tűrően.
• Természetesen nem, Mesterem. – feleltem teljes őszinteséggel.
• Remélem is. Tessék – nyújtott át egy újabb mappát – itt a következő megmérettetésed. Egy fiatal hölgy, akit foglalkoztat a halál gondolata és az okkultizmus. Szerintem szívesen veled tartana. Egész kis csinos, akár még szórakozhatsz is vele. Kitartás, ifjú Balthazarom, már nemsokára visszajöhetsz.
Ahogy ezt ki is mondta, már el is tűnt. Belenéztem a mappába. A lány még csak 21 éves volt és tényleg csinos. Hosszú barna haja volt, bőre kreolos, szeme érdekesen kék. Átlagos, hétköznapi lánynak tűnt. Több fotó is volt Vivienről, a következő áldozatomról. Az egyik a barátnői körében készült. Végigsiklott a tekintetem a lányokon, míg végül az utolsónál a lélegzetem is elakadt. A kép szélén az a lány állt, aki miatt nincsenek nyugodt perceim. A testemet lassan elkezdte emészteni a tehetetlen düh. Ki ez a gyenge emberlány, akiért énem egyik fele képes lenne mindent feladni? Mélyről jövő ordítás hagyta el a számat, tehetetlenül hullottam térdre a szobában.
2010. február 9., kedd
2. fejezet - Féligazságok (2. rész)
A pincérlány átkísért egy külön helyiségbe, aminek rettenetes bűze volt. Mindenhol levendula, parfüm, illatosító szag. Förtelmes.
Kinyílt az ajtó, majd Debbie lebegett be rajta fényes köntösében. Arcán a mosolytól kis ráncok húzódtak meg. Halkan búgó hangon megszólalt:
• Szia Kedvesem, Debbie vagyok – majd helyet foglalt az ágyon. Intett, hogy üljek le én is. Láttam a szemén, hogy ínyére van a társaságom.
• Én Damien vagyok. Ahogy észrevettem, te vagy itt a sztár. – A nő csak elégedetten vigyorgott. Szemtől szemben mintha nem is ugyan az a nő lenne, mint akit a fotón láttam. – Elég sok rajongód van.
• Hát nem panaszkodhatom. – büszkélkedett Debbie. – De Szívem, ugye nem csak beszélgetni akarsz velem? Kétlem, hogy ezért fizettél volna ilyen sok pénzt.
Miközben beszélt, közelebb húzódott hozzám. Orrom megcsapta az alkohol, a cigi és az olcsó parfüm undorító elegye. A célom elérése érdekében nem húzódtam el tőle.
• Nem, Kedves, valójában üzletet ajánlanék neked.
A nő csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy folytassam. Ahogy belenéztem a halványszürke szemeibe, akaratlanul is eszembe jutott a lány és a ragyogó zöld szeme. Gyorsan elhessegettem a képet és folytattam.
• Hiába rejted az arcod a sminked alá, tudod te is, hogy itt már nem sokáig lesz helyed. Maximum pár hónapot adok neked, és jön egy újabb, fiatalabb generáció. 38 éves vagy most. Hiába nézel ki 34 évesnek, ez nem örökké tartó állapot. - A nő először dühösen nézett rám, majd elkezdte mérlegelni a szavaimat. Láttam rajta, hogy ez a legnagyobb bánata. Roppant hiú volt, ezért is éri majd korai halál. Tudtam, hogy ezzel foghatom meg.
• Édesem – kezdett tiltakozni – én örökre fiatal maradok. Ma már minden lehetséges. Az orvosok fel vannak készülve az ilyesfajta kérésekre.
• Hidd el nekem, ők nem tudnak mindent megadni neked. Az öregedés az emberi lét természetes velejárója. Az orvosok nem adhatnak neked örök fiatalságot.
• Lehet igazad van … - sóhajtott lemondóan – Damien, bármit megtennék ha örökre fiatal maradhatnék. Bármit ….
• Tényleg bármit megtennél? – a nő határozottan bólintott. Milyen egyszerű! – Én tudok megoldást kínálni neked erre a próblémádra.
Debbie szeme lázasan csillogott az örömtől, várta, hogy folytassam. Pedig ha valójában tudná, hogy mi vár rá … Ennek a gondolatnak az örömére gonosz mosolyra húztam a számat.
• Egyszerű a módszer. Semmi mást nem kérek tőled, csak a lelkedet. – döbbenten nézett rám, de nem tűnt ijedtnek. – Azt nem tudom, hogy meddig élsz, de ha most szerződést kötsz velem, akkor a lelked örökre fiatal marad, és a túlvilágon megtarthatod szenzációs formádat. Ott is ilyen ragyogó leszel, csinos és fiatal nő.
• A lelkem a fiatalságomért? Azért ez elég furán hangzik. Azért ez mégis csak a lelkemről szól … - Debbie arcán kissé bizonytalanság látszott.
• Édesem – lassan duruzsoltam a fülébe – az emberek a lelküket túlértékelik. Tulajdonképpen miért is van rá szükségetek? Eddig sem foglalkoztatok vele, mintha nem is létezne. Mi is a lélek? Nem tudjátok rá a megfelelő választ. Senki nem tudhatja. Mihez kezdenél vele?
Láttam rajta, hogy lassan emésztgeti a szavaimat. Hagytam neki időt, hogy átgondolja. Én már tudtam a válaszát, hogy nyert ügyem van.
• Így belegondolva tényleg nem nagy ár. Mit kell tennem?
• Csak annyit, hogy a szavadat adod és kezet fogsz velem. Ennyi az egész.
• A szavamat adom – kezdte Debbie – hogy a lelkem a tiéd lesz.
Kinyújtotta a kezét és én megfogtam az övét. Kissé megperzselte az érintésem, de ez ezzel járt. Felálltam, hogy búcsút vegyek tőle.
• Akkor Kedves, találkozunk az átkelésed napján. – bíztatóan rámosolyogtam, majd otthagytam Debbiet és a klubbot is.
Elégedetten tértem vissza a lakásomba. Lefeküdtem az ágyra és elgondolkodtam a történteken. Elég jól haladok, remélem erre az Alfák is hamar rájönnek, mert nekem a Föld maga a Pokol. Erre a gondolatra kissé elmosolyodtam.
Eszembe jutott Debbie is. Kissé meglepett a nő viselkedése. Az emberek nagyon alábecsülik a lelkük szerepét. Nem tudják, hogy minden energia a lelkükből származik, az életük forrása. Mégsem foglalkoznak vele. Azonban az ő energiájuk nem csak saját magukat táplálják, hanem kell az Alvilág működéséhez is. Nem tudják, mekkora hatalom ez.
Az idő gyorsan telt, csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kinéztem az ablakon. Az emberek, mint a hangyák, siettek a dolgukra. Monoton életet élnek, számomra minden nap ugyan olyan volt. Hol volt a változatosság, az élet értelme. Ha találomra megkérdeznék egy – két embert, egyik sem tudna rá értelmes választ adni. Megszületnek, megöregszenek és meghalnak.
Próbáltam belegondolni abba, hogy milyen lenne az életem, ha Cole nem jön elé értem. Valószínűleg ugyan úgy éltem volna, mint bárki más: munka, család, halál. Nem túl imponáló.
Nem tudom, meddig állhattam az ablaknál, de arra eszméltem, hogy szomjas vagyok. Mivel nem voltam teljes értékű démon, a megmaradt kicsiny emberi felemnek voltak bosszantó szükségletei. Nem volt más választásom, ki kellett elégítenem.
Találtam egy hangulatos kávézót. Nem volt nagy tömeg. Kértem egy pitét és egy kávét, majd leültem egy távol eső asztalhoz. Lassan kortyolgattam a kávémat, az emberi lét múlandóságán merengve, amikor a mellettem lévő asztalhoz leült valaki. Nem is foglalkoztatott, hogy ki foglalt helyet, inkább reakcióból néztem oda. A lány is rám pillantott. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ugyanazok a varázslatos zöld szemek tekintenek rám. A szemek zavarodottságot tükröztek, nem igazán tudta, hogy ki vagyok. Vörös haja lágyan körülölelte az arcát, telt ajkát már majdnem szóra nyitotta. Nem bírtam tovább ott maradni, szinte égetett a lány tekintete és a földöntúli szépsége. El kellett hagynom a kávézót, nem szabad buta emberi részemet a felszínre engedni. Kinn vettem egy mély levegőt, hogy kissé lenyugodjak. Ebben a pillanatban sokkal jobban vágytam haza, az Alvilágba, mint soha máskor.
Kinyílt az ajtó, majd Debbie lebegett be rajta fényes köntösében. Arcán a mosolytól kis ráncok húzódtak meg. Halkan búgó hangon megszólalt:
• Szia Kedvesem, Debbie vagyok – majd helyet foglalt az ágyon. Intett, hogy üljek le én is. Láttam a szemén, hogy ínyére van a társaságom.
• Én Damien vagyok. Ahogy észrevettem, te vagy itt a sztár. – A nő csak elégedetten vigyorgott. Szemtől szemben mintha nem is ugyan az a nő lenne, mint akit a fotón láttam. – Elég sok rajongód van.
• Hát nem panaszkodhatom. – büszkélkedett Debbie. – De Szívem, ugye nem csak beszélgetni akarsz velem? Kétlem, hogy ezért fizettél volna ilyen sok pénzt.
Miközben beszélt, közelebb húzódott hozzám. Orrom megcsapta az alkohol, a cigi és az olcsó parfüm undorító elegye. A célom elérése érdekében nem húzódtam el tőle.
• Nem, Kedves, valójában üzletet ajánlanék neked.
A nő csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy folytassam. Ahogy belenéztem a halványszürke szemeibe, akaratlanul is eszembe jutott a lány és a ragyogó zöld szeme. Gyorsan elhessegettem a képet és folytattam.
• Hiába rejted az arcod a sminked alá, tudod te is, hogy itt már nem sokáig lesz helyed. Maximum pár hónapot adok neked, és jön egy újabb, fiatalabb generáció. 38 éves vagy most. Hiába nézel ki 34 évesnek, ez nem örökké tartó állapot. - A nő először dühösen nézett rám, majd elkezdte mérlegelni a szavaimat. Láttam rajta, hogy ez a legnagyobb bánata. Roppant hiú volt, ezért is éri majd korai halál. Tudtam, hogy ezzel foghatom meg.
• Édesem – kezdett tiltakozni – én örökre fiatal maradok. Ma már minden lehetséges. Az orvosok fel vannak készülve az ilyesfajta kérésekre.
• Hidd el nekem, ők nem tudnak mindent megadni neked. Az öregedés az emberi lét természetes velejárója. Az orvosok nem adhatnak neked örök fiatalságot.
• Lehet igazad van … - sóhajtott lemondóan – Damien, bármit megtennék ha örökre fiatal maradhatnék. Bármit ….
• Tényleg bármit megtennél? – a nő határozottan bólintott. Milyen egyszerű! – Én tudok megoldást kínálni neked erre a próblémádra.
Debbie szeme lázasan csillogott az örömtől, várta, hogy folytassam. Pedig ha valójában tudná, hogy mi vár rá … Ennek a gondolatnak az örömére gonosz mosolyra húztam a számat.
• Egyszerű a módszer. Semmi mást nem kérek tőled, csak a lelkedet. – döbbenten nézett rám, de nem tűnt ijedtnek. – Azt nem tudom, hogy meddig élsz, de ha most szerződést kötsz velem, akkor a lelked örökre fiatal marad, és a túlvilágon megtarthatod szenzációs formádat. Ott is ilyen ragyogó leszel, csinos és fiatal nő.
• A lelkem a fiatalságomért? Azért ez elég furán hangzik. Azért ez mégis csak a lelkemről szól … - Debbie arcán kissé bizonytalanság látszott.
• Édesem – lassan duruzsoltam a fülébe – az emberek a lelküket túlértékelik. Tulajdonképpen miért is van rá szükségetek? Eddig sem foglalkoztatok vele, mintha nem is létezne. Mi is a lélek? Nem tudjátok rá a megfelelő választ. Senki nem tudhatja. Mihez kezdenél vele?
Láttam rajta, hogy lassan emésztgeti a szavaimat. Hagytam neki időt, hogy átgondolja. Én már tudtam a válaszát, hogy nyert ügyem van.
• Így belegondolva tényleg nem nagy ár. Mit kell tennem?
• Csak annyit, hogy a szavadat adod és kezet fogsz velem. Ennyi az egész.
• A szavamat adom – kezdte Debbie – hogy a lelkem a tiéd lesz.
Kinyújtotta a kezét és én megfogtam az övét. Kissé megperzselte az érintésem, de ez ezzel járt. Felálltam, hogy búcsút vegyek tőle.
• Akkor Kedves, találkozunk az átkelésed napján. – bíztatóan rámosolyogtam, majd otthagytam Debbiet és a klubbot is.
Elégedetten tértem vissza a lakásomba. Lefeküdtem az ágyra és elgondolkodtam a történteken. Elég jól haladok, remélem erre az Alfák is hamar rájönnek, mert nekem a Föld maga a Pokol. Erre a gondolatra kissé elmosolyodtam.
Eszembe jutott Debbie is. Kissé meglepett a nő viselkedése. Az emberek nagyon alábecsülik a lelkük szerepét. Nem tudják, hogy minden energia a lelkükből származik, az életük forrása. Mégsem foglalkoznak vele. Azonban az ő energiájuk nem csak saját magukat táplálják, hanem kell az Alvilág működéséhez is. Nem tudják, mekkora hatalom ez.
Az idő gyorsan telt, csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kinéztem az ablakon. Az emberek, mint a hangyák, siettek a dolgukra. Monoton életet élnek, számomra minden nap ugyan olyan volt. Hol volt a változatosság, az élet értelme. Ha találomra megkérdeznék egy – két embert, egyik sem tudna rá értelmes választ adni. Megszületnek, megöregszenek és meghalnak.
Próbáltam belegondolni abba, hogy milyen lenne az életem, ha Cole nem jön elé értem. Valószínűleg ugyan úgy éltem volna, mint bárki más: munka, család, halál. Nem túl imponáló.
Nem tudom, meddig állhattam az ablaknál, de arra eszméltem, hogy szomjas vagyok. Mivel nem voltam teljes értékű démon, a megmaradt kicsiny emberi felemnek voltak bosszantó szükségletei. Nem volt más választásom, ki kellett elégítenem.
Találtam egy hangulatos kávézót. Nem volt nagy tömeg. Kértem egy pitét és egy kávét, majd leültem egy távol eső asztalhoz. Lassan kortyolgattam a kávémat, az emberi lét múlandóságán merengve, amikor a mellettem lévő asztalhoz leült valaki. Nem is foglalkoztatott, hogy ki foglalt helyet, inkább reakcióból néztem oda. A lány is rám pillantott. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ugyanazok a varázslatos zöld szemek tekintenek rám. A szemek zavarodottságot tükröztek, nem igazán tudta, hogy ki vagyok. Vörös haja lágyan körülölelte az arcát, telt ajkát már majdnem szóra nyitotta. Nem bírtam tovább ott maradni, szinte égetett a lány tekintete és a földöntúli szépsége. El kellett hagynom a kávézót, nem szabad buta emberi részemet a felszínre engedni. Kinn vettem egy mély levegőt, hogy kissé lenyugodjak. Ebben a pillanatban sokkal jobban vágytam haza, az Alvilágba, mint soha máskor.
2010. február 5., péntek
2. fejezet - Féligazságok (1. rész)
Nem tudom, meddig állhattam ott megsemmisülten. Kérdések sokasága zúgott a fejemben, hiszen eddig soha nem volt rám semmi hasonló hatással. Miért volt olyan elviselhetetlen a lány tekintete? Miért is érdekel engem egyáltalán? 50 éves létezésem alatt semmi más nem érdekelt, csak hogy én is démon legyek, az Alvilág nagyérdemű tagja. Erre tessék, jön egy lány, aki a tekintetével képes összezavarni. Tudom, hogy nem tántoríthat el a célomtól és ez csak egy gyenge pillanat, amit soha többé nem engedhetek meg magamnak.
Lassan elindultam visszafelé a lakásomhoz. Az úton az eddigi létemen gondolkoztam. Szánalmas emberként jöttem a világra 1940 – ben. A nő, aki a világra hozott, belehalt a szülésbe. A biológiai apám pedig nem szívesen foglalkozott velem. Három hónapos voltam, amikor Cole eljött a férfi lelkéért. Másnak a démon ijesztő lehetett, azonban én a világ értelmét láttam meg benne. Későbbi mesterem megérezte, hogy különleges meggyőzőerővel rendelkezem, így magához vett. Mellette nőttem fel, mindig is őt tekintettem apámnak. A ranglétra alján kezdtem a karrierem az Alvilágban, mint bárki más, azaz küldönc voltam. Mivel Cole bizalmát élveztem, így amikor betöltöttem a huszadik életévemet, megkaptam életem első küldetését. Hmm, az elsőt soha nem felejtem el: egy öregember a halálos ágyán volt, már csak percei voltak hátra. Rövid duruzsolás a fülébe, jobb élet ígérete a túlvilágon, és máris velem tartott. Tudják, hogy nem fentről jöttem, hiszen a haldoklók érzik rajtam az Alvilág mámorító illatát. Ott fenn igen pökhendiek, nem ereszkednek le a lelkekért, hozzájuk csak az „arra méltók” kerülnek fel. Bolondok. Az öreg velem jött, én pedig tanonc lettem. Az idő megállt számomra, örökre 20 éves ifjúé marad a testem, csak az elmém fejlődik. Nem vagyok elpusztíthatatlan, csak időálló.
Sétáltam, pedig utáltam minden emberi tulajdonságot. A mellettem elhaladó embereket nem is figyeltem, számomra nincs is arcuk. Akármennyire is belemerültem a gondolataimba, valahogy a zöld szempár mindig eszembe jutott. Bíztam magamban annyira, hogy nem fog gondot jelenteni.
Felérve a lakásomba megcsapott az imádott illat. Tudtam, hogy látogatóm van. Amit megláttam, ki az, szélesem mosolyogtam.
• Mesterem, örülök, hogy látlak – hajoltam meg előtte. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak.
Ahogy belenéztem Cole vörös szemébe, tudtam, hogy oka van a látogatásának. Nem tartózkodik szívesen idefenn, kivéve, ha dolga van.
• Balthazar, szeretnék neked gratulálni. Nagyon értékes lelket szereztél az Alfáknak. Bizonyítani akar és még lelkes is. Szerencsétlen, nem igazán tudja, hogy a teljes megsemmisülés vár rá…
Mesterem egy kicsit elmerült a gondolataiban, tudtam, hogy előre örül annak, ami a lélekre vár, az igazi halálsikolyok hangja semmihez nem fogható melódiájára. Bele is fájdulna a szívem, ha tudna, hogy nem hallhatom. Cole újra rám elemelte vörös tekintetét.
• Szóval, ifjú tanítványom, újabb feladatot kapsz. Azt nem tudom, meddig akarják az Alfák, hogy itt maradj – válaszolt ki nem mondott kérdésemre – Személy szerint reménykedem benne, hogy már nem sokáig tartanak itt. Igen csak hiányolom értékes társaságodat.
• Köszönöm, Mesterem – tiszteletem jeléül újra meghajoltam előtte.
• Batlhazar, a következő feladatod egy kissé nehezebb eset lesz. Bár ahogy ismerlek, nem vagyok benne biztos, hogy neked ez gondot okozna. Debbie Harold most 38 éves. Fél év múlva meg fog halni. Nem volt egy kimondottan jó lélek, de a fentiek bizonytalanok vele kapcsolatban. Kissé megcsappant a lélekszámunk, ezért kissé lazítottak szigorú erkölcseiken – miközben Cole a kis tollasokról beszélt, undor ült ki az arcára. – A te feladatod lesz, hogy rávedd a hölgyet, hogy majd tartson veled.
• Értem Mesterem. Mindent meg fogok tenni. Fél év múlva az Alfáké a lelke.
• Tessék, fiam – Cole egy papírt nyújtott át – itt vannak a részletek. Innen csak rajtad múlik, de ne húzd sokáig a feladat végrehajtását. Most megyek, zavar a fenti világ. Balthazar, végezz jó munkát!
Ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Elkezdtem átnézni a nő anyagát, a pillantásom a fotójára siklott. Az emberek között elég csinosnak számított, valószínűleg ki is használta ezen adottságát. Táncosnő egy éjszakai bárban. Voltak drogok, prostitúció, de hirtelen úgy döntött változtat. Persze, milyen esendő lélek. Úgy döntöttem, még ma megkeresem és végrehajtom a feladatot. Már tudom is, hogyan fogom megnyerni a lelkét.
Megvártam, amíg beesteledik, hogy megkeressem a nőt. Vettem egy zuhanyt, hogy ne legyen olyan kénszagom. Ezt kissé fájó szívvel tettem, de az emberek jobban szerették az „illatot”. Habár nézőpont kérdése, ki mit hív annak. Sötét öltönyt választottam, ami még magabiztosabbá teszi a megjelenésemet. Izmos és magas termetemet tökéletesen kihangsúlyozta. Nem tudtam, hogy az emberek hogy lehetnek olyan vakok, hogy nem látják a szememben a gonoszságot. Ők csak egy barátságos, jóképű fiú arcát látták. Roppant felszínesek.
Kiléptem az ajtón, az utcára érve elismerő pillantások kísértek végig a nőktől. Megmosolyogtatott az a tudat, hogy egyszer ők is az én világomhoz fognak tartozni. Naiv teremtések.
Megtaláltam a Copacabana bárt, ahol Debbie táncolt. Füstös és büdös volt, mindet a pacsuli, az olcsó sör és az izzadság szaga töltött be. A színpadon fiatal lány vonaglott, a jelenlevő férfiak legnagyobb örömére egy szál bugyiban. Nem lehetett több 22 évesnél, de az arca teljesen mást tükrözött.
Leültem egy asztalhoz és vártam. Rendeltem egy pohár bort, de annyira szörnyű szaga volt, hogy inkább ott hagytam. Bemondták, hogy a következő fellépő Debbie lesz. Ahogy kijött a színpadra giccses nővérkeruhájában, a közönség hatalmas üdvrivalgásba kezdett. Gondolom ő volt a klub sztárja. Alig kezdődött a tánc, de máris lengették a 20 dolláros bankjegyeket. Hamar lezavarta az egészet, pénzt elég szépen kapott. Látszott, hogy Debbie már unja az egészet. Újra odajött hozzám a pincérlány, aki csábosan próbált mosolyogni.
• Hozhatok még valamit? – érdeklődött tettetett udvariassággal.
• Igen. Aki az előbb táncolt, ő kellene nekem úgy egy órára. Megoldható ez? – kivillantottam tökéletes mosolyomat, plusz az ajánlatomat hangsúlyoztam még 100 dollárral.
• Persze szépségem, bármi megoldható, csak pénz kérdése. Egy órára 1500 és a tiéd.
• Rendben. Öt perc múlva legyen itt. – a lány bólintott, majd átnyújtottam neki az összeget.
Lassan elindultam visszafelé a lakásomhoz. Az úton az eddigi létemen gondolkoztam. Szánalmas emberként jöttem a világra 1940 – ben. A nő, aki a világra hozott, belehalt a szülésbe. A biológiai apám pedig nem szívesen foglalkozott velem. Három hónapos voltam, amikor Cole eljött a férfi lelkéért. Másnak a démon ijesztő lehetett, azonban én a világ értelmét láttam meg benne. Későbbi mesterem megérezte, hogy különleges meggyőzőerővel rendelkezem, így magához vett. Mellette nőttem fel, mindig is őt tekintettem apámnak. A ranglétra alján kezdtem a karrierem az Alvilágban, mint bárki más, azaz küldönc voltam. Mivel Cole bizalmát élveztem, így amikor betöltöttem a huszadik életévemet, megkaptam életem első küldetését. Hmm, az elsőt soha nem felejtem el: egy öregember a halálos ágyán volt, már csak percei voltak hátra. Rövid duruzsolás a fülébe, jobb élet ígérete a túlvilágon, és máris velem tartott. Tudják, hogy nem fentről jöttem, hiszen a haldoklók érzik rajtam az Alvilág mámorító illatát. Ott fenn igen pökhendiek, nem ereszkednek le a lelkekért, hozzájuk csak az „arra méltók” kerülnek fel. Bolondok. Az öreg velem jött, én pedig tanonc lettem. Az idő megállt számomra, örökre 20 éves ifjúé marad a testem, csak az elmém fejlődik. Nem vagyok elpusztíthatatlan, csak időálló.
Sétáltam, pedig utáltam minden emberi tulajdonságot. A mellettem elhaladó embereket nem is figyeltem, számomra nincs is arcuk. Akármennyire is belemerültem a gondolataimba, valahogy a zöld szempár mindig eszembe jutott. Bíztam magamban annyira, hogy nem fog gondot jelenteni.
Felérve a lakásomba megcsapott az imádott illat. Tudtam, hogy látogatóm van. Amit megláttam, ki az, szélesem mosolyogtam.
• Mesterem, örülök, hogy látlak – hajoltam meg előtte. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak.
Ahogy belenéztem Cole vörös szemébe, tudtam, hogy oka van a látogatásának. Nem tartózkodik szívesen idefenn, kivéve, ha dolga van.
• Balthazar, szeretnék neked gratulálni. Nagyon értékes lelket szereztél az Alfáknak. Bizonyítani akar és még lelkes is. Szerencsétlen, nem igazán tudja, hogy a teljes megsemmisülés vár rá…
Mesterem egy kicsit elmerült a gondolataiban, tudtam, hogy előre örül annak, ami a lélekre vár, az igazi halálsikolyok hangja semmihez nem fogható melódiájára. Bele is fájdulna a szívem, ha tudna, hogy nem hallhatom. Cole újra rám elemelte vörös tekintetét.
• Szóval, ifjú tanítványom, újabb feladatot kapsz. Azt nem tudom, meddig akarják az Alfák, hogy itt maradj – válaszolt ki nem mondott kérdésemre – Személy szerint reménykedem benne, hogy már nem sokáig tartanak itt. Igen csak hiányolom értékes társaságodat.
• Köszönöm, Mesterem – tiszteletem jeléül újra meghajoltam előtte.
• Batlhazar, a következő feladatod egy kissé nehezebb eset lesz. Bár ahogy ismerlek, nem vagyok benne biztos, hogy neked ez gondot okozna. Debbie Harold most 38 éves. Fél év múlva meg fog halni. Nem volt egy kimondottan jó lélek, de a fentiek bizonytalanok vele kapcsolatban. Kissé megcsappant a lélekszámunk, ezért kissé lazítottak szigorú erkölcseiken – miközben Cole a kis tollasokról beszélt, undor ült ki az arcára. – A te feladatod lesz, hogy rávedd a hölgyet, hogy majd tartson veled.
• Értem Mesterem. Mindent meg fogok tenni. Fél év múlva az Alfáké a lelke.
• Tessék, fiam – Cole egy papírt nyújtott át – itt vannak a részletek. Innen csak rajtad múlik, de ne húzd sokáig a feladat végrehajtását. Most megyek, zavar a fenti világ. Balthazar, végezz jó munkát!
Ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Elkezdtem átnézni a nő anyagát, a pillantásom a fotójára siklott. Az emberek között elég csinosnak számított, valószínűleg ki is használta ezen adottságát. Táncosnő egy éjszakai bárban. Voltak drogok, prostitúció, de hirtelen úgy döntött változtat. Persze, milyen esendő lélek. Úgy döntöttem, még ma megkeresem és végrehajtom a feladatot. Már tudom is, hogyan fogom megnyerni a lelkét.
Megvártam, amíg beesteledik, hogy megkeressem a nőt. Vettem egy zuhanyt, hogy ne legyen olyan kénszagom. Ezt kissé fájó szívvel tettem, de az emberek jobban szerették az „illatot”. Habár nézőpont kérdése, ki mit hív annak. Sötét öltönyt választottam, ami még magabiztosabbá teszi a megjelenésemet. Izmos és magas termetemet tökéletesen kihangsúlyozta. Nem tudtam, hogy az emberek hogy lehetnek olyan vakok, hogy nem látják a szememben a gonoszságot. Ők csak egy barátságos, jóképű fiú arcát látták. Roppant felszínesek.
Kiléptem az ajtón, az utcára érve elismerő pillantások kísértek végig a nőktől. Megmosolyogtatott az a tudat, hogy egyszer ők is az én világomhoz fognak tartozni. Naiv teremtések.
Megtaláltam a Copacabana bárt, ahol Debbie táncolt. Füstös és büdös volt, mindet a pacsuli, az olcsó sör és az izzadság szaga töltött be. A színpadon fiatal lány vonaglott, a jelenlevő férfiak legnagyobb örömére egy szál bugyiban. Nem lehetett több 22 évesnél, de az arca teljesen mást tükrözött.
Leültem egy asztalhoz és vártam. Rendeltem egy pohár bort, de annyira szörnyű szaga volt, hogy inkább ott hagytam. Bemondták, hogy a következő fellépő Debbie lesz. Ahogy kijött a színpadra giccses nővérkeruhájában, a közönség hatalmas üdvrivalgásba kezdett. Gondolom ő volt a klub sztárja. Alig kezdődött a tánc, de máris lengették a 20 dolláros bankjegyeket. Hamar lezavarta az egészet, pénzt elég szépen kapott. Látszott, hogy Debbie már unja az egészet. Újra odajött hozzám a pincérlány, aki csábosan próbált mosolyogni.
• Hozhatok még valamit? – érdeklődött tettetett udvariassággal.
• Igen. Aki az előbb táncolt, ő kellene nekem úgy egy órára. Megoldható ez? – kivillantottam tökéletes mosolyomat, plusz az ajánlatomat hangsúlyoztam még 100 dollárral.
• Persze szépségem, bármi megoldható, csak pénz kérdése. Egy órára 1500 és a tiéd.
• Rendben. Öt perc múlva legyen itt. – a lány bólintott, majd átnyújtottam neki az összeget.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)