2010. augusztus 31., kedd

14. fejezet - A vékony határvonal igazság és valóság között

Kedveseim!

Megjött az új fejezet, remélem nem okozok Nektek csalódást :)
A következő frissről, annyit, hogy sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor kerül rá sor, mert holnap kiköltözök Ausztriába, és ott még nem tudom, hogy hogyan leszek gépközelben, mennyi időm lesz a gyerekek mellett, de a blog nem zár be, ilyen fel sem merült :)
Jelentkezek olyan rendszeresen, ahogy az csak lehetséges. Amúgy nyitottam egy blogot, ahol a mindennapjaimat írogatom le, a blogot itt érhetitek el: Carrie's life
Jó olvasást!



Hosszasan válogattam a gyűrűk között. Sok darabot megnéztem, de mégsem találtam az igazit. Már a harmadik tálcát vette elő az eladó, amikor megpillantottam a tökéletes darabot. A gyűrű egyszerű volt, azonban a gyémánt csiszolása különlegessé tette. Tudtam, hogy tetszeni fog Destiny – nek. Nem szerette a hivalkodást, mindig az egyszerűségre törekedett. Mosolyogva forgattam az ujjaim között a kis ékszert, szinte már láttam magam előtt az arcát, az angyali mosolyt, a smaragd szemek ragyogását. Hiába kevés idő a két hét, legalább a kezét meg tudom kérni, remélem.

Sietősen mentem haza, minél előbb fel akartam tenni neki a kérdést. Különböző monológok sokaságát játszottam le magamban, de valahogy egyik sem illett a pillanathoz. Gondoltam valamilyen idézetre is, de sajnos nem tudok fejből ilyeneket. Az Alvilágban nem fektetnek nagy hangsúlyt az irodalmi tanulmányokra. Elgondolkoztam azon, hogy milyen változáson mentem keresztül érte. Ha nem találkozunk, akkor még mindig az a kegyetlen, érzéketlen lélekrabló lennék, aki voltam. A lényem egy része örökre ilyen marad, azonban már tudom, hogy én inkább vagyok ember, mint démon. Két hétig még biztosan.

Izgatottan lépkedtem a lépcsőkön, azonban a bejárati ajtó elé érve megtorpantan. A lakásból alig érezhetően égett, kénes szag jött ki. Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, a nappaliba belépve a jeges félelem teljesen kitöltötte az elmémet. Destiny boldogan beszélgetett Alarick – kal egy kávé fölött. Nem tudtam megszólalni, szinte már rosszul voltam a látványtól. Az egyik legkegyetlenebb démon a lakásomban van azzal a Nővel, aki az életet jelenti számomra.
• Damien – mosolygott rám Destiny, - észre sem vettem, hogy megjöttél.
Odaléptem kedvesem mellé, miközben le sem vettem a szemem a démonról, aki önelégülten vigyorgott.
• Nem is mondtad, hogy ilyen lehengerlő barátod van. – Nézett rám Des csillogó szemekkel. – Eddig miért nem mutattad be? Kár, hogy most elutazunk.
Amint ezt kimondta, tudtam, hogy bajban vagyunk. Alarick arcáról lehullt a tökéletesen felépített álcája, és dühösen meredt rám.
• Valóban nem mondtad. – A démon hangja fenyegetően halk volt. – Mennyi időre mentek?
• Csak pár napra, illetve a hétvégére. – Lepillantottam az órámra, majd félve a férfire néztem. – Sajnálom, hogy menned kell, Alarick. A gépünk három óra múlva indul.
• Semmi gond. Kérlek, kísérj ki. – Bűbájos mosollyal az arcán Destiny felé fordult, majd a kezébe vette a lány törékeny kezét. – Örültem a találkozásnak. Nem értem, hogy Damien miért rejtegetett eddig.
• Magam sem értem. Szép napot!

Alig vártam, hogy tisztes távolságban tudjam Destiny – t a démontól. A lépcsőházban újra a régi önmaga volt, szeme fenyegetően villogott.
• Remélem tisztában vagy vele, hogy mivel játszol. Ahogy észrevettem, a kis barátnőd igen sokat jelent neked. Biztosan nem szeretnéd, hogy baja essen.
Fenyegetésének hatására eltűnt belőlem minden félelem és feltámadt bennem a védekező ösztön.
• Őt hagyd ki a mocskos játékaidból. Megkapod, amit akarsz, de ha neki bántódása esik, esküszöm, megtalálom a módját, hogy kiiktassalak. – Éreztem, ahogy növekszik a testemben az energia, mintha ki akarna robbanni. A bennem lévő tűz belülről égetett.
Alarick egy pillanatra félve nézett rám, majd pedig arcára kiült a jól ismert behízelgő mosoly.
• Talán mégsem vagy olyan értéktelen. – Kérdőn néztem rá, de ő nem foglalkozott velem. – Ezt érdekesnek fogják találni az Alfák. Nemsokára találkozunk, Balthazar.

A démon pillanatok alatt eltűnt, és én csak a levegőt markoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy Alarick szemében látott félelem valós volt, vagy csak képzelődtem. Zavarodottan ültem le a lépcsőre, és a gondolataimba merültem. Most már nem találtam olyan jó ötletnek, hogy elutazzunk. Azonban nem elhanyagolható tényező volt, hogy Destiny-t csak így tudhatom biztonságba. A végső tervem az volt, hogy önként megyek az Alfák elé és ezzel véget vetek ennek a borzalomnak. De önző voltam. Nem tudtam itt hagyni őt, tudva, hogy még van egy kis időnk együtt. Hallottam most is, ahogy a másodpercmutató kattog, a szívemet a jeges félelem szorította össze. Nem tudok lemondani róla, még ha ezzel kockáztatom is az életét.

Amíg felértem a lakásba, próbáltam a vonásaimat rendezni, hogy Destiny ne lássa az aggodalmamat. Az ajtó előtt vettem még egy nagy levegőt, majd beléptem. Kedvesem épp a konyhában mosogatott, miközben magában dúdolgatott. A nappaliban állva néztem őt, közben szélesen mosolyogtam.
• Észre sem vettelek – mondta döbbenten, mikor kezeimet a dereka köré fontam.
• Mit szólnál, ha nem csak egy hétvégére utaznánk? Két hét nekem jobban tetszene.
• Két hét csak veled? – Úgy csinált, mint aki gondolkodóba esett, de én láttam, hogy egy nagy mosolyt próbál elfojtani. – Azt hiszem, még kevés is lesz.
Apró csókot nyomtam ajkaira, de ő nem eresztettel el, hanem inkább elmélyítette a csókot. Hosszasan ízlelgettük egymást, mikor különváltunk.
• Hazamegyek, összepakolok és jövök vissza, rendben?
• Persze. A gép úgyis csak délután hatkor indul.
• Sietek vissza.

Amint kilépett a lakásból, boldogan kezdtem el pakolni. Igazából nem volt szükségem sok dologra, leginkább csak Destinyre. Nem is figyeltem arra, hogy mit szórok bele a bőröndbe, ott úgyis csak meleg holmira lesz szükség. Teljesen lekötötte a figyelmemet a pakolás, nem hallottam, amikor valaki megjelent nálam, csak a kénszag csodálatos illata kúszott bele az orromba. Megfordultam, és Cole feldúlt arcával találtam szembe magam.
• Balthazar, hogy lehettél olyan felelőtlen, hogy nekitámadsz Alaricknak? – A démon szeme szikrákat szórt a dühtől, amitől megrémültem.
• Én, Mester… - nem igazán tudtam neki mit mondani. – Nem én tettem. Csak hirtelen elöntött a düh, és úgy éreztem, hogy felgyulladok.
• Valóban csak ennyi történt?
• Igen, Cole. Neked soha nem hazudnék.
• Remélem, tudod, hogy bajban vagy. Nem kapunk semmilyen hírt az ügyed előrehaladásáról, és az idő szorít. Roger lelke felbecsülhetetlen, és ha anélkül térsz vissza, a halállal kell szembenézned.
• Mester, a dolgok … sajnos attól tartok, hogy ez meghaladja a képességeimet.
• Ezt szomorúan hallom. Azt hittem, hogy ennél jobban elkötelezted magad az Alvilágnak, és hogy minden vágyad az, hogy démonná válj. Lehet, hogy mégis egy szánalmas kis ember vagy, és kiveszett belőled minden démoni? A nő az oka, akiről Alarick mesélt? Talán, ha az ő lelke is hozzánk kerül, akkor kicsit motiváltabb leszel. Úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Tudom, hogy van vesztenivalód.
Megint érzetem, ahogy a bennem tomboló indulat lassan átveszi az irányítást az elmém felett. Elegem volt már a fenyegetésekből, csak boldogan szerettem volna élni Destinyvel. Egyre mérgesebb lettem, a testemet forróság öntötte el. A haragom olyan erővel égett, hogy azt hittem engem is megperzsel. Cole arca először elnyúlt, majd pedig elégedetten vigyorgott. Annyira meglepett ez a mozdulat, hogy a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a gyilkos indulatomnál.
• Nahát, úgy tűnik, Alarick mégsem túlzott. – Kérdőn néztem rá, mire csak tovább kacagott. – Balthazar, több benned a lehetőség, mint hittem. Vissza kell térnem sürgősen az Alvilágba. Ez megváltoztatja a dolgokat.

Még hallottam, ahogy kacag, majd pedig egy szempillantás alatt eltűnt. Teljesen döbbenten álltam ott, elképzelni nem tudtam, hogy miről lehet szó. Meg is feledkeztem a pakolásról, csak Cole szavai zakatoltak a fülemben.

A csengő hangja először el sem jutott a tudatomig, csak amikor hangos dörömböléssel párosult. Botladozó léptekkel indultam el az ajtó felé. Amikor kinyitottam, legnagyobb meglepetésemre az a férfi lépett be rajta, akire a legkevésbé számítottam.
• Damien, - Roger arca teljesen megnyúlt, szeme alatt sötét karikák voltak, teljesen reményvesztett ábrázata volt – beszélnünk kell. Destiny-ről van szó.
Nem tudtam erre mit mondani, nagyon meglepett a jelenléte. Alig láthatóan bólintottam egyet, majd a nappali felé vezettem. A férfi úgy ült le, mintha nem a hatvanas, hanem a kilencvenes éveit taposná.
• Valamit el kell mondanom neked, mert lehet, hogy a lányom élete veszélyben forog. Amit most fogsz hallani, lehet, hogy a legvadabb álmaidat is meghaladja, de el kell fogadnod, mert minden egyes szó igaz. Megígéred, hogy így teszel?
• Természetesen.
• Kérlek, ne vágj közbe. Szóval, az egész a Teremtésnél kezdődött. Isten és az Angyalok békében megfértek egymás mellett, míg Lucifer el nem kezdte irigyelni az embereket. A Teremtő szabad akarattal ruházta fel a kedvenceit, az Angyalok pedig a bábjai voltak. Lucifer maga köré gyűjtötte az Angyalok nagy részét, és lázadást szított. Át akarta venni az uralmat, és ezzel meg akarta kaparintani az áhított szabadságot. A lázadóknak mindent megígért, amit csak lehetett, magához édesgette őket. Isten hamar leverte a lázadást, a felkelőket pedig a Földre űzte. A száműzött csoportnak új neve lett: a Bukottak. Ezeket az angyalokat megszabadították a szárnyaiktól, és minden földöntúli képességeiktől. Úgy éltek, akár az emberek, kivéve egyetlen dolgot: nem tudtak utódokat nemzeni. Sokáig élvezték a földi örömök által kínált lehetőségeket, de aztán hiányozni kezdett nekik valami, mégpedig az, hogy maradandót alkossanak. Ki akarták köszörülni azt a csorbát, hogy terméketlenek. Lucifer, akit az Alvilágba száműztek, egyességet kötött az Alfákkal, az Alvilág vezetőivel, hogy a Bukottak lelkéért cserébe mindegyik képes lesz nemzeni. Természetesen senki nem gondolt bele, hogy ennek mekkora következményei lehetnek, nem érzékelték azt, hogy a lelkük mennyit ér. Mindenki rábólintott az ajánlatra, és boldogan éltek tovább abban a tudatban, hogy ez csak a lelkükbe került. Nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy mi lesz a gyerekeikből. Habár már nem voltak fenn, a képességeik javarésze nem veszett el. A Bukottak gyermekei lettek a nephilimek. Ezek a teremtményeknek emberi lelkük volt, de angyali képességekkel rendelkeztek. Mikor a Teremtő tudomására jutott, hogy ilyen lények jöttek a világra, és üldözteti kezdte őket. A Hűségesek egy csoportja sorra gyilkolta a Bukottakat, és a nephilimeket. Kevesen tudtak elrejtőzni, mára a számuk jelentősen megfogyatkozott. A Bukottak közül már csak ketten élnek, a nephilimek közül pedig egy gyermek maradt életben. Nem lehet tudni, hogy miért, de rajta még nem mutatkoztak meg a különleges képességek. Az egyik Bukott már sajnos a halálán van, napjai vannak hátra. A másik Bukott még él, úgy érezte, minden a legnagyobb rendben, de aztán különleges események sora kezdődött. Érezte a Démonok jelenlétét, és attól tart, hogy érte jöttek. Nem a saját életét félti, hanem félvér gyermeke életét. A nephilimnek csak egy Alfa adhat feloldozást, hogy lerázza magáról az apja által elkövetett hibákat, azonban az Alvilág Urai nem éppen a kegyelmükről híresek. A férfi oda adná a lelkét az első Démonnak, aki szembejön vele, csak a lányát hagynák békén.

Ahogy Roger befejezte, a fejem zúgott a sok információtól. Bukottak, nephilimek, Hűségesek … Ezek olyan dolgok, amikről soha nem is hallottam. Vajon miért titkolták el? És Roger, ő miért mondta ezt el nekem? Amint ez a gondolat elhangzott, már tudtam is a választ.
• És Ön …
• Igen, egy vagyok közülük. Én is Bukott vagyok, és Destiny nephilim.

2010. augusztus 9., hétfő

13. fejezet - Szorosan a karjaimban

Kedveseim!
Elnézést, hogy ennyit késett a fejezet, de lelki válságba kerültem, és nem volt erőm írni.
A friss fejezetet ajánlanám a világ legjobb bétájának, egyben barátnőmnek Joinnak, Huginak a kommentekért és a bíztatásért, valamint Leának, az Ördögi Gonoszsággal megáldott Barátnőmnek, és persze Nektek, az Olvasóimnak!
Érdekelne, hogy mit gondoltok a fejezetről :)
Puszillak titeket




Idegesen, feszülten, és félelemmel telve járkáltam föl s alá a lakásomban. Nem hagyott nyugodni az, amit David mondott. A Winnipeg – tó tényleg ilyen különleges hely lenne? Amikor ott jártam, nem vettem észre semmit a dologból, egyszerűen csak nyugtatólag hatott rám. Szeretnék hinni a férfinak, elvégre mi oka lenne rá, hogy átverjen?

Nem magam miatt aggódok, hanem létem értelme miatt. Ő annyira jólelkű, ártatlan és tökéletes. Neki van a legszebb lelke, ami az Alvilágnak akár hasznos is lehetne. Ha az életemet kellene adnom azért, hogy Ő nyugodtan tovább élhessen, gondolkodás nélkül megtenném. Destiny nélkül ez a világ örök kárhozatra lenne ítélve. Jóságával beragyogja az egész földet. Soha nem hittem az angyalok létezésében, pedig Alvilági vagyok, de ő biztosan az. Nem azok a szárnyas senkik, akik a fenti birodalmat uralják. Ők érzéketlenek, csak a saját érdekeik hajtják. Mintha egyszerű emberek lennének.

Jól át kell gondolnom, hogy mit teszek. A saját biztonságom érdekében képes lennék veszélybe sodorni Destinyit? Vagyok olyan önző, hogy erre a rövid időre magammal vigyem a tóhoz, hogy ott nyugodtan töltsük el, ami rendelkezésünkre áll? Megdöbbentett ez a változás, amin keresztül mentem. Amikor felküldtek, magam voltam a tökéletes megvetés az emberek iránt, nem érdekelt, hogy élnek, vagy halnak, csak az hajtott, hogy megszerezzem, amit akarok. Most meg… mint akit kicseréltek. A létem értelmet kapott, már nem a lelkek megszerzése jelenti a küldetésem, hanem Destiny. Az ő biztonsága és boldogsága a legfontosabb számomra.

Beszélnem kell még egyszer Daviddel. Tegnapi találkozásunk nem sikerült valami jól. Előkerestem a címét, majd elindultam a lakása felé. Elég messze volt, de gyalog mentem, hogy menet közben is tudjak gondolkozni. Egy kicsit rossz előérzetem volt, de nem tudtam miért. Most önös érdekeim hajtottak, ezért ezt az érzést félre tettem. A szívem legmélyén, persze, ha van ilyenem, aggódtam az öregért. Reméltem, hogy semmi baja, mert tökéletesen álcázta magát eddig, és már nem volt Alvilági szaga.

Fél óra alatt megérkeztem a kis bérlakásokhoz, ahol a férfi lakott. Többször kopogtattam az ajtón, de nem jött válasz. Próbaképp lenyomtam a kilincset, és az ajtó nyitva volt. Ahogy beléptem a parányi lakásba, egyből megcsapott a félelem, a halál, és Alarick szaga. Tudtam, hogy David már halott. Hibásnak éreztem magam, hiszen ha nem találkozik velem, akkor soha nem tudják meg, hogy hol van. Miattam vették el az életét. Nehezen mozgó végtagokkal sétáltam be a nappaliba, ahol egy levél várt, amit a férfi írt. Az írását nehéz volt elolvasni, látszott, hogy remegett a keze írás közben.

Balthazar!
Alarick eljött értem. Tudtam, hogy be fog következni, nem is bánom. Sokszor mondtam már, de nem elégszer, hogy védd meg Destinyt minden áron. Menjetek messzire, és maradj ott addig, amíg csak lehet. Érezni fogod, hogy lejár az időd, és akkor lépj le. Engem nem érdekel, hogy te is Alvilági leszel, de neki nem eshet bántódása. Mond meg neki, hogy legyen nélküled is boldog és ne burkolózzon bele a gyászba. A kocsit majd égesd fel, tűnjön úgy, mintha balesetet szenvedtél volna. Cselekedj jól, amíg még ember vagy!

David


A férfi szavai úgy hatottak rám, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. A halála rosszul érintett, mardosott a tudat, hogy valóban én vagyok a hibás. Körülnéztem a nappaliban, ahol a kis, kerek asztalon volt egy régebbi fénykép, ami a Scott családot ábrázolta. Destiny vörös tincsei az égbe meredeztek, David fogta a kezében a tizenegy évesnek tűnő lányt. A férfi szemében apai szeretet volt, amitől még inkább összeszorult a mellkasom.

Még sokáig ültem a fotelben és néztem a fotót. Tudtam, hogy David is azt akarná, hogy Destiny boldog legyen, és hogy védjem meg mindentől. Magamtól nem tudom, mert ahhoz túl gyenge vagyok, és önző. El fogom vinni magammal a tó partjára, hogy kettesben töltsük az időnket.

Fájó szívvel hagytam el a férfi lakását, majd taxit fogtam, és a sajátom felé vettem ez irányt. Beléptem az ajtón, és a hálóban egy váratlan vendég fogadott.
• Destiny – hangom meglepett volt, nem számítottam ma a lányra. Szerelmem rám emelte a tekintetét, amitől a szívembe még nagyobb fájdalom kötözött.
Arca maszatos volt a könnyektől, szeme vörös volt, és feldagadt a sok sírástól. Tekintete üres, ami kissé megrémisztett.
• Kicsim, mi a baj? – Kezem közé fogtam a kezeit, de ő csak zokogott tovább. A látvány kísértetiesen hasonlított pár nappal ezelőttihez. – Destiny, kérlek, mondj valamit. Megijesztesz.
• David – csak ennyit bírt mondani, de én már mindet értettem.
• Sajnálom, édesem.
Nem tudtam neki többet mondani, inkább én is vele sirattam a férfit. Szörnyeteg vagyok. Amióta jelen vagyok az életében, csak rossz dolog történik vele. Utálom az önmarcangolást, de ami tény, az tény. Lassan csillapodott Destiny zokogása, és már csak halkan sóhajtozott. Ölembe vettem a törékeny testet, majd lefektettem az ágyra, és magamhoz húztam. Szorosan tartottam őt a karjaimban, attól féltem, hogy újra kitör rajta a szomorúság.

Sokáig hallgattam, ahogy lélegzik, mígnem egyenletessé vált. Destiny alvás közben végig a kezemet szorította, mintha attól félne, hogy eltűnök reggelre. Mégis hova mehetnék? Nélküle az életem semmit nem ér. Arcomat a dús, vörös hajába temettem, mélyen beszippantva mámorító illatát. Éreztem, ahogy a szemeim egyre inkább lecsukódnak, megadva magukat az álom világának.

Reggel arra ébredtem, hogy Destiny félénken cirógatja az arcomat. Lassan nyitottam ki a szemem, és egyből ragyogó tekintetével találtam szembe magam. A smaragd szemek szikrázása felhevítette testem. Lágy csókot leheltem Destiny ajkaira, aki, miután egy kicsit elhúzódtam tőle, egyből utánam kapott, és vad, szenvedélyes csókkal hintette be az ajkaimat.
Kezeim kétségbeesetten kutattak a felsője szélénél, amit egy határozott mozdulattal le is vettem róla. Destiny tekintetében is ugyan azt a vad vágyat láttam, ami most az én elmémet is uralta. Felsőtestét csókokkal hintettem be, mire az ő mozdulatai is sürgetőbbé váltak. Kétségbeesetten vágytunk egymásra, most nem volt helye finomkodásnak. A feleslegessé vált ruhadarabok gyorsan lekerültek rólunk, majd pedig kedvesem átvette az irányítást és magába fogadott. Elégedett nyögés hagyta el ajkaimat. A mozdulataival hajszolta a beteljesülést, ami kisvártatva elért mindkettőnket. Elégedett sikoly hagyta el az ajkait, majd pedig kimerülten hanyatlott a mellkasomra.
• Damien? – hangja félénken csengett.
• Valami gond van?
• Nincs. Csak úgy elmennék innen. Te meg én, kizárva a külvilágot, ezt a rettenetet. Veled örökre elszöknék akárhová, mert már elég volt. Te vagy az egyetlen az életemben, aki biztos pontnak számít, és teljes szívemből szeretlek. Kérlek, menjünk el ebből az őrült városból, szökjünk meg!

Szavai hallatán a szívem majd megszakadt. Én, mint biztos pont? Mit művelek én szegény lánnyal? Azonban azt kívánja tőlem, hogy menjünk el innen és ez nekem szent.
• Rendben. Menjünk most azonnal.
• Tényleg? – Destiny arcán most végre földöntúli boldogság volt, amitől lángolt a lelkem. – Azt hittem, hogy őrültnek tartasz majd, amiért le akarok lépni. De nekem nincs másra szükségem, csak rád.
• Destiny, szeretlek, jobban, mint az életem, mert az nélküled semmit nem ér.
Válaszul hosszan megcsókolt, majd fejét újra a mellkasomra hajtotta. Belül ordítottam a fájdalomtól, tudva, hogy mit fogok neki okozni röpke két hét múlva.

Gondolataimból egy jól ismert, kénszaggal keveredő füstös illat rázott fel. Elmémet beborította a jeges félelem, hogy esetleg Alarick van itt. Kiugrottam az ágyból, a nadrágom és a pólómat sietve kaptam magamra.
• Damien, hova mész?
• Nekem csak eszembe jutott, hogy … - gyorsan körbetekintettem a lakásban, - nincs itthon kávé. Tudom, mennyire szereted, és gondoltam, hozok.
• Rendben, de azért nem kell ennyire sietned.
• Nem akarok nélküled sok időt tölteni. – Odaléptem hozzá, majd homlokon csókoltam. – Sietek vissza.

Félve léptem ki az ajtón, de amikor megláttam, hogy ki vár rám, fellélegeztem valamelyest.
• Mesterem – hajoltam meg a démon ellőtt, - rég nem láttalak.
• Fiam, remélem jól vagy. – Cole hangja tele volt aggodalommal, mintha tudna a belső vívódásomról.
• Cole, nem lehetne, hogy inkább sétáljunk egyet. Kell pár dolog a háztartásba.
• Igaz, te itt most emberi életet élsz. Oly távoli ez már nekem.
Csendesen sétáltunk egymás mellett, míg elértünk a közértig. Bementem, hogy megvegyem a szükséges dolgokat, de sajnos hosszú sor várt rám a kasszánál. Idegesen léptem egyik lábamról a másikra. Hosszú percek után léptem ki a kisboltból. Cole látszólag nyugodtan várt rám, ám én láttam a valóságot, amit az egyszerű emberek nem. Mindegy egyes lényre úgy pillantott, mintha egy féreg vonaglana előtte, szemében az ősi megvetés tüze lobogott.
• Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Hosszú volt a sor.
• Semmi gond fiam. Már nem kell sokáig ilyen szánalmas problémákkal küszködnöd. Hamarosan te is közénk tartozol, remélem. Hogy halad az ügy?
• Hát – kezdtem bele félve, a hangom kicsit meg is remegett, - remekül. Sajnos elég nehéz a bizalmába férkőzni a férfinak, de megtaláltam a legjobb utat hozzá.
• Helyes. Utálnám, ha csalódást okoznál nekem és az Alfáknak. Sajnálnám az életed, de akkor megérdemelnéd azt, hogy elpusztítsanak.
Belül mardosott a hazugságom keserűsége, de muszáj azt mondani neki, amit hallani szeretne. Tudom, hogy meghalok két hét múlva, ezért most Destiny a legfontosabb.
• Mester, minek köszönhetem a látogatásod?
• Nem hivatalos ügyben jöttem hozzád, Balthazar. Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy minden rendben megy. Meglepő volt, hogy Alarick-ot helyezték ki melléd, de hidd el, a hasznodra válik.
• Persze – motyogtam az orrom alatt, de sajnos Cole meghallotta.
• Tudom, hogy kegyetlen és szadista, de hidd el, roppant tehetséges. Nem kedvelem túlságosan, de be kell ismerni, hogy tényleg jó abban, amit csinál. Ha ilyen jó úton haladsz, te is olyan leszel, mint ő. Sőt, akár még jobb is. – A démon nagyon halványan elmosolyodott, de ez valahogy nem volt természetes az arcán. Soha nem is láttam még mosolyogni.
• Mester, van valami, amiről tudnom kellene?
• Nem, nincs semmi – hangja kissé hamisan csengett, tekintete a távolba révedt. Jobbnak láttam nem feszegetni, mert ha akarja, akkor úgyis elmondja. – Most magadra hagylak. Találkozunk két hét múlva.

Szokás szerint el is tűnt pillanatok alatt. Eddig tartottam magam, de most rám tört a rosszullét. Erőtlenül ültem le az egyik padra, a levegőt kapkodva vettem magamhoz. Két hét… A pánik egyre inkább kezdett felszínre törni, kitörölve minden értelmes gondolatot a fejemből. Már majdnem megadtam magam a mindent elborító tehetetlenségnek, de felrémlett előttem a világ legszebb arca, a leggyönyörűbb mosollyal és a smaragd szempár. Destiny, a saját őrangyalom, aki mindig erőt ad nekem, hogy felálljak, és lépjek tovább. Most is gyenge voltam, de a tudatalattim nem hagyta, hogy átadjam magam a pániknak, mert itt van Ő, akiért bármit megtennék.

Újult erővel álltam fel, hiszen Destiny már vár rám. Körülnéztem, hogy merre lehetek, mikor egy ékszerüzlet kirakatával találtam szembe magam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve léptem be az elegáns üzletbe, céltudatosan a pult felé vettem az irányt.
• Jó napot kívánok! Miben segíthetek Önnek? – kérdezte az eladóhölgy.
• Jó napot! Eljegyzési gyűrűt szeretnék venni.