7. fejezet - Napfelkelte

Kedveseim!

Ne haragudjatok, hogy csak most jött friss, de végzős vagyok és most sokminden van a suliban. Szakdogaírás és hasonló nyalánkságok. Nem is untatlak Titeket ezzel tovább, remélem tetszeni fog az új fejezet. Nem szoktam ilyet kérni, de aki rászánja magát és elolvassa, kérem szépen lepjen meg pár szóval, hogy milyen volt. Előre is köszönöm!


Kellemesen meleg este volt, lassan sétáltunk el az étteremig. Útközben elmentünk egy virágárus mellett és eszembe jutott, hogy Destiny kedvence a nárcisz. Gyorsan bementem és kértem egy kisebb csokrot.
• Tessék – nyújtottam át neki a virágot. – Ha jól tudom, ez a kedvenced. – Mosolyogva vette át, majd mélyen beleszagolt.
• Köszi. Majd mond meg a mamának is.
Az olasz étterem nagyon közel volt, így hamar odaértünk. Odabenn voltak külön elszeparált részek, az egyik ilyet foglaltam le. A pincér olaszul köszöntött minket, Destiny el is kezdett vele beszélgetni. Elégedetten néztem a lányra, hiszen nem csak gyönyörű, hanem még intelligens is.
Az asztalunk nagyon ízlésesen volt megterítve, a fényt rengeteg gyertya szolgáltatta. Halk olasz zene szólt, úgy éreztem magam, mint aki nem is Amerikában van, hanem Olaszországban. Helyet foglaltunk az asztalnál, a látványtól pedig tágra nyílt a szemem. Destiny a gyertyák fényében még gyönyörűbb volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Mosolya ragyogó, bőre halványan csillogott, szemei már – már vakítóan csillogtak.
• Milyen napod volt? – törte meg a csendet angyali hangjával.
• Első napnak nem volt rossz – feleltem, bevetve lehengerlő mosolyomat, mire ő halványan elpirult. – A munka pörgős, unatkozni nincs időm.
• Azt gondolom. Papát is nagyon keveset látom – arcát egy pillanatra ellepte a szomorúság.
• Mi történt ma az egyetemen? - kérdeztem, hogy ne kezdjen el az apján gondolkozni.
• Egyszerűen hihetetlen, ami ott megy – vett egy mély levegőt, majd dühösen kifújta. – Egyik előadóm sem tudja, hogy mit ad elő a másik, a tanulmányi utakat folyamatosan variálják. A nyelvtanárom mindig elégedetlen, pedig én igyekszem – beszéd közben hevesen gesztikulált, halványan elmosolyodtam, hogy milyen aranyos még mérgesen is. Olyan, mint egy fújtató kiscica. – Művészettörténet szakon kötelező az olasz, szerintem egész jól beszélem, de mindig lehurrog. Megszavazta a csoport, hogy menjünk el Olaszországba, de az meg nem jó nekik, mert messze van. De mégis mit akarnak? Ott a művészet bölcsője! – lemondóan sóhajtott, majd szégyenlősen rám pillantott. – Ne haragudj, nem akartam így rád zúdítani.
• Semmi gond. Örülök, hogy elmondtad.
Visszajött a pincér az étlapokkal és a palack borral, amit rendeltünk. Destiny gyorsan átfutotta az étlapot, majd lasagne – t rendelt. Bevallom, én annyira nem ismerem az olasz konyhát, de én is azt kértem, bízva az ízlésében.
• Damien, amíg várunk mesélhetnél magadról valamit.
Nagyot nyeltem, hiszen nem szívesen hazudok a lánynak, habár állandóan azt teszem.
• Mire vagy kíváncsi?
• Nem is tudom … Igazából azt érzem, hogy nincsen szükségem információkra, mert mintha mindig is ismertelek volna. Veled olyan természetesnek tűnnek a dolgok – szokása szerint Destiny újra lesütötte a szemét. Átnyúltam az asztal fölött és megfogtam a kezét.
• Nézd, az az igazság, hogy én is hasonlóan érzek irántad. Ha veled vagyok az olyan, mintha teljes mértékben ember lennék. Nem tudom, miért van ez, nem is akarom ezt megmagyarázni, de ez jó így – válaszul elmosolyodott, ami engem is ugyanerre késztetett.
Minden szó, amit kimondtam, igaz volt. Nem tudom, mennyi időm van még a Földön emberként, de az vele akarom tölteni. Ha már nem lesz bennem egy csepp emberség sem, akkor ezek az érzések úgyis elmúlnak maguktól.
Meghozták az ételünket, aminek az illatától megjött az étvágyam. Az olasz fűszerek tökéletes harmóniát alkottak, a tálalás tökéletes volt. Nekiálltunk elfogyasztani az ételt, aminek az íze is kifogástalan volt. Csendesen ettünk, majd megittunk hozzá egy pohár bort. A pincér jött az üres tányérokért és megkérdezte, hogy kérünk – e desszertet.
• Csokoládétorta van? – Destiny csak mosolygott, és finoman megrázta a fejét. A nárcisz után nem volt nehéz kitalálni, hogy ezt is az anyjától tudom.
• Természetesen, uram.
• Akkor kérnék két szeletet. Köszönöm.
• Teljesen elkényeztetsz – szólalt meg a lány fátyolos hangon, miután a pincér elment.
• Megérdemled, hidd el.
A desszert hamar megérkezett, nagyon jól nézett ki. Destiny egyből neki állt, mint aki nem tud ellenállni az édességnek. Én annyira nem szerettem a csokoládét, így a felét meghagytam. A maradék bort elfogyasztottuk, rendeztem a számlát, majd távoztunk az étteremből. Kilépve már egy kicsit lehűlt a levegő, a kabátomat Destiny vállára terítettem, ő pedig hálásan nézett rám. Séta közben a tenyerembe csúsztatta parányi kezét, én pedig örömmel fogtam meg. Néha lopva egymásra pillantottunk, de nem igazán szóltunk egymáshoz, a zavarunk nem engedte.
• Lenne kedved feljönni? – kérdezte a lány a lakása előtt állva.
• Des, én nem szeretném elsietni – elővettem a jófiú – kártyámat. Válaszul egy mosolyt kaptam, majd újra a kezem után nyúlt és magával húzott.
A legfelső emeltre mentünk, mint kiderült az egész szint az övé volt. Belépve a kis folyosó a konyhába vezetett, ami csillogott a tisztaságtól. Balra volt a fürdő és az illemhelyiség, jobbra pedig egy hatalmas nappali. Onnan lehetett eljutni a hálóba, ami nagyobb volt, mint az egész lakásom. A szoba mellett kapott helyet a műterem, ami egykoron fürdő volt. A lakáshoz tartozott még egy hatalmas terasz is.
A konyhában Destiny kibontott egy újabb üveg bort, majd kimentünk a teraszra, ahonnan szinte egész Chicagót be lehetett látni. A medence mellett napozóágyak voltak, ott foglaltunk helyet. Az egész estét végigbeszélgettük, szinte mindent megtudtam Destiny gyerekkoráról. Mesélt a családjáról, kiderült, hogy van egy öccse, Lucas, aki Európában tanul, de szerinte „csak a Papa pénzét költi”.
• Miért pont a művészettörténetet választottad?
• Mindig érdekelt az ókori művészet, és a Mama olasz származása is meghatározta a döntésem. Sokat voltunk a Nagyiéknál nyaralni, én mindig a múzeumokat jártam. Innen jött a szerelem a művészetek iránt.
• Észre sem vettem, hogy Faith olasz. Nincs semmi akcentusa.
• Hát – mosolyodott el a lány, - hallanád, ha az anyanyelvén beszél. Teljesen levetkőzi a merev amerikai szerepét és olyan hangos egymaga, mint egy nagy olasz család és roppant hevesen gesztikulál.
Destiny elkezdte utánozni az édesanyját, amin nagyon sokat nevettünk. Kezei folyamatosan a levegőben csapkodtak, de még így is kecses volt.
Észre sem vettük, hogy az idő olyan gyorsan eltelt. Arra lettünk figyelmesek, hogy a nap lassan felkel, és a város ébredezik. A napfelkelte csodálatos volt, de engem inkább Destiny látványa kötött le. Szemét behunyta, teljesen átadta magát a pillanatnak. Haja meg – meg csillant a nap felkelő fényében, az arca pedig akár egy tündérnek.
• Nem vagy éhes? – kérdeztem a lánytól, megszakítva a pillanatot. Muszáj volt, különben teret adtam volna a vágyaimnak.
• De, eléggé.
• Gyere, menjünk el reggelizni – invitáltam, mire ő úgy pattant fel, mintha valami megbökte volna.
• Tudod mit? Inkább főzzünk itthon. Csinálok neked valami reggelit – kinyújtott felém a kezét és magával húzott a konyhába.
Leültetett az egyik székre, míg ő kávét főzött és rántottát készített. Még mindig a kis fekete ruha volt rajta, alakja egyszerűen megbabonázott. Muszáj volt megérintenem őt, így önkéntelenül léptem hozzá és karoltam át a karcsú derekát. A nyakához hajoltam és mélyen beszívtam a parfümje illatát. A lány lassan megfordult, fátyolos tekintettel nézett rám. Kezemet az álla alá helyeztem és lassan közelíteni kezdtem felé. Ajkaimmal finoman megérintettem a száját, majd egyre követelőzőbben kezdtem el csókolni. Destiny sem tiltakozott, kezeit a nyakam köré fonta és egyre közelebb húzott magához. A nyelvünk is bekapcsolódott a játékba még tüzesebbé téve a csókunkat.
A szenvedély vörös köde elborította az agyamat, Destinyt felültettem a konyhapultra és még hevesebben ízlelgettük egymást. Ajkaim a nyakára tévedtek, csókokkal elborítva a finom bőrt, mire ő halkan felsóhajtott. Kezeim végigsimítottak a hosszú combokon. A lány száját egy halk nyögés hagyta el, majd a nevemet suttogta.
Hangja egy kicsit kitisztította tomboló elmém, rájöttem, hogy mit is teszünk éppen. Nehezen megszakítottam a csókunkat, mindketten levegő után kapkodunk, Destiny arca kicsit ki is pirosodott.
• Sajnálom – sütöttem le a szemem. – Nem akartalak letámadni.
• Damien – a lány elém lépett és felé fordította az arcomat. - Ha nem akartam volna, akkor nem mentem volna el eddig – halványan elmosolyodott, majd finoman megcsókolt. – Most pedig ülj le, mert reggelizünk.
Helyet foglaltam, majd tálalta a reggelit. Közben sokszor egymásra pillantottunk és megérintettük egymás kezét. Az étkezés végeztével felálltam és búcsúzáshoz készültem.
• Köszönöm a reggelit, finom volt. Most viszont mennem kellene. Tudod, Roger adott egy csomó munkát. – Destiny lebiggyesztette az ajkát.
• Gondoltam, hogy nem fog kímélni … Látlak még?
• Persze. Vasárnap ráérsz?
• Igen, délután akármikor.
• Jó, akkor majd még felhívlak – közelebb léptem hozzá és lágy csókot leheltem az ajkaira. – Viszlát vasárnap!
Nem akartam őt otthagyni, de tényleg dolgoznom kell. Hazafelé minden gondolatomat ő töltötte ki. Mosolyogva léptem be a lakásba, de gyorsan le is hervadt az arcomról. Kénszag mámorító illata terjengett mindenhol. Most először nem voltam benne biztos, hogy könnyű beszélgetés vár rám…

6. fejezet - A Végzet Angyala

Kedveseim!
Rájöttem, hogy az írás a legjobb terápia számomra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a fejezetről, mert ez egy fontos rész.
Sokszor puszillak Titeket!

• Destiny – szólította meg Faith a lányát. – Ismered a fiút?
• Hát, én … - az említett csak dadogott, míg én döbbenten tekintettem rá. Párszor reggeliztünk együtt.
Roger kérdő tekintettel mért végig.
• Igen, ismerem a lányát – feleltem a férfinak. – Ugyanabba a kávézóba járunk.
• Értem – Roger kimérten bólintott. – Nos, Faith írjátok meg Damien szerződését. Holnap találkozunk!
• Viszlát, holnap! – utoljára Destinyre pillantottam. Angyali arca dühös maszkba torzult, megjegyzem jogosan, hiszen nem éppen kedvesen viselkedtem vele, mintha nem is ismertem volna.
Faith sem kérdezett semmit, látszólag nem nagyon hatotta meg az előbbi jelenet.
• A munka reggel nyolckor kezdődik, délben fél órás ebédszünet van és fél ötkor fejezzük be a munkát. Többnyire Roger mellett fog dolgozni, egyfajta személyes tanácsadóként. Tulajdonképpen a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kell állnia. Az Ön feladata pontosan nem körülhatárolható, a marketingosztállyal kell tartania a kapcsolatot. Egyfajta szócső lesz az osztály és Roger között. Részt kell vennie a piackutatásban, a PR tevékenységben, reklámtervezésben, marketingkommunikációban, és a többi … Remélem menni fog? – tette fel a kérdést szigorúan az asszony.
• Természetesen, hölgyem – feleltem határozottan, amire az arca egy kicsit felvidult. – A tudásom legjavát fogom nyújtani.
• Helyes. Itt a szerződés, kérem, olvassa át és írja alá. – Gyorsan átfutottam a papírokat, bár nem különösképp izgattak. Aláírtam ahol kell, majd visszanyújtottam a nőnek.
• Remek. Akkor holnap találkozunk Damien. – Elfogadtam a felém kinyújtott kezét.
• Viszlát! – épp indultam kifelé, amikor utánam szólt.
• Amúgy Destiny kedvenc virága a nárcisz és szereti a csoki tortát. – Döbbenten néztem rá, de ő csak kacsintott egyet.

Szinte úgy rohantam ki az épületből. Kiérve hatalmasat sóhajtottam. Az agyam megállás nélkül kattogott. Roger Destiny apja. El kell vennem annak a férfinak a lelkét, aki olyan fontos a lánynak. Nagyon zaklatott voltam. Balthazar, nyugodj meg! Vedd elő a profizmusod és láss tisztán! Ki kell használnom a helyzet nyújtotta előnyöket. Ha közel kerülök a lányhoz, akkor az apát is be fogom cserkészni. Ezt a feladatot a legnagyobb alapossággal tervezem meg. Elvégre, nem ölöm meg Rogert, csak a lelke kell. Semmit nem fog észrevenni. Amint enyém lesz, véget ér ez a földi pokol. Démon leszek, nagyhatalmú, a szánalmas porhüvelyek borzongva fognak rám tekinteni. Egyre jobb kedvem lett, arcomra elégedett mosoly ült ki. Észre sem vettem, hogy valaki a nevem kiabálja.
• Damien! Várj egy kicsit! – Amint eljutott a tudatomig a hang, egyből tudtam, hogy ki az. Megfordultam és Destiny sietett felém. Vörös haját lágyan borzolta a szél, arca kicsit kipirult a kocogástól.
• Ne haragudj Destiny, nem hallottalak.
• Semmi gond. Beszélnünk kell. – a lány határozottan, ellentmondást nem tűrően jelentette ki. Aprót bólintottam, majd hangtalanul elindultunk.
A parkig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Helyet foglaltunk az egyik padon. Destiny nagyot sóhajtott, nem igazán tudta, hogy hol kezdje.
• Destiny – kezdtem bele a beszélgetésbe. Felém fordította az arcát, zöld szeme úgy ragyogott, mint a smaragd. – Sajnálom. Hülyén viselkedtem ma. Tudom, hogy megbántottalak, de nekem szükségem volt az állásra. Mégsem mondhattam az a leendő főnökömnek, hogy „ismerem a lányát, sőt teljesen elbűvölt és szeretném randira hívni”! – büszke voltam magamra, hogy milyen remekül játszom a szerepem. Volt benne némi igazság, de a feladat megkövetelte ezt a hozzáállást. Elvégre nem leszek már soha ember…
• Damien, én is sajnálom. Nem kellett volna úgy reagálnom. Egyszerűen örültem, hogy találkoztunk. – a lány lesütötte a szemét, én pedig ösztönösen megfogtam a kezét.
• Destiny, eljönnél velem randizni? – amint kimondtam, rájöttem, hogy tényleg ezt akarom. Össze is zavarodtam, de azzal nyugtattam magam, hogy csak a feladat része.
• Én … örömmel – A lány elmosolyodott, amitől korhadt szívem mintha újra megdobbant volna.

Egy darabig még üldögéltünk a parkban egymás kezét fogva. Nagyon jó érzéssel töltött el a finom bőr érintése. A parfüm, ami lágyan körül ölelte a lányt, mámorító volt. A szép napos délután ellenére hamar befelhősödött, vihar közeledett.
• Holnap érted megyek hétre. Jó? – tettem fel a kérdést búcsúzáskor.
• Persze. Itt a címem és a számom. – Destiny átnyújtotta nekem egy névjegykártyát. Gyorsan rápillantottam a címre és megállapítottam, hogy nem is lakunk messze egymástól, mindössze tízsaroknyira.
• Viszlát holnap, Damien! – a lány hirtelen közelebb lépett hozzám, majd ajkát finoman az arcomra nyomta és elsietett.
Ahol megérintette az arcomat, ott mintha megperzselte volna valamit. Mosolyogva álltam a parkban, amíg meg nem eredt az eső. Futva tettem meg az utat a lakásomig. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Gyorsan lezuhanyoztam, és hajat mostam, majd pedig az ágyból tévét néztem. Soha nem volt szokásom, gyakorlatilag ez a második alkalom, hogy bekapcsoltam. Igazából nem is figyeltem, hogy mi van adásban, a gondolataim teljesen máshol jártak. Rájöttem, hogy milyen magányos is vagyok. A lakás teljesen üres és élettelen volt. Meglepett, hogy mennyire emberi tudok lenni. Kikapcsoltam a készüléket, inkább álomra hajtottam a fejem. Amint lehunytam a szemem, egyből Destiny arcát láttam magam előtt. Fehér bőre és vörös haja tökéletes összhangot alkotott, smaragdszín szeme úgy ragyogott, mint az igazi drágakő, ajkai finom mosolyra húzódtak. Egyre közelebb léptem hozzá, amitől a mosoly eltűnt az arcáról, szemébe félelem költözött. Ajkait néma sikoly hagyta el. Zavart voltam, hiszen nem értettem a félelme okát. A szobában, ahol voltunk, elhaladtam egy tükör mellett és rájöttem, hogy mitől fél: tőlem, a démontól. Zihálva riadtam fel, mintha a tüdőm nem akarna működni. Az álom nagyon felzaklatott, nem tudtam hogyan értelmezzem. Soha nem tudnám bántani a lányt, az arcán lévő félelem fájdalmat okozott nekem. Másrészt viszont a vágyamat láttam, démon voltam. Megfájdult a fejem ettől a dilemmától. Nem harcolnék soha az általam választott jövő ellen.

Az óra hajnali ötöt mutatott, visszaaludni már nem tudtam. Bementem a fürdőbe, a forró zuhany nyugtatólag hatott rám. Lassan felöltöztem, megkötöttem a nyakkendőmet, majd lementem a kávézóba. Még csak fél hét volt, a hely azonban majdnem tele. Kértem egy dupla eszpresszót és egy pitét. Leültem az egyik asztalhoz, és lassan megreggeliztem. Tudtam, hogy ma Destiny nem lesz itt, mégis akárhányszor nyílott az ajtó, odakaptam a tekintetem. Amire végeztem már fél nyolc elmúlt, így lassan elindultam a munkahelyemre.

Odabent már zajlott az élet, én megkerestem Faitht. A nő valakivel haragosan telefonált, intett, hogy üljek le. Nagyon mérges volt, szerencsére nem értettem, hogy mit mond, franciául beszélt. Csak bambultam magam elé, amikor letette a telefont.
• Jó reggelt, Damien! Elnézést az előbbiért, de ezekkel a franciákkal borzasztó tárgyalni. Annyira értetlenek – a nő arca dühös volt, de mégis jóságos. – Szóval ma körbevezetlek a cégnél, megmutatom az osztályokat, az irodádat, és kezdődik is a munka. Mehetünk? – a nő felállt és az ajtó felé mutatott.
• Természetesen, hölgyem.
Végigjártuk az egész céget, bemutatott minden osztályvezetőnek és a helyettesének. Annyi nevet hallottam, hogy megjegyezni sem bírtam. A marketingosztályon sok időt töltöttünk, a csapat meglepően nagyon fiatal volt. Amit még furcsálltam, hogy a nők voltak többségben.
A következő állomás az irodám volt. Rogerrel szemben van a helyiség, ami nagyon ízlésesen volt berendezve. Faith magamra hagyott, telefonos konferenciára kellett mennie. Egyedül maradtam, így körbenéztem a helyiségben. A falak világos narancsszínűre voltak festve, ettől melegnek érződött a légkör. Az íróasztal mahagóniból készült, a szék nagyon kényelmes volt. Néhány festmény is díszítette a falat, főleg toszkán tájképek. Az egyik fal üveg volt, amiből remek kilátás nyílt a városra. Az egész napom eseménytelenül telt, behoztak egy csomó papírt a következő promócióhoz. Rogerrel mindössze csak egyszer találkoztam, amikor bejött megkérdezni, hogy minden rendben – e. Hiába volt velem szemben, szinte csak telefonon beszéltünk. Meg is lepődtem, hogy lehet valaki ilyen elfoglalt.

Gyorsan letelt a nyolc óra, siettem haza, hogy elkészüljek a randira. Egész nap azon járt az eszem. Sietősen letusoltam, farmer és ing összeállítás mellett döntöttem. Az idő meglepően száguldott, alig értem oda Destiny lakásához. Felcsengettem hozzá, és mondta, hogy két perc és lejön. A lépcsőház előtt járkáltam, amíg vártam. Amint kilépett az ajtón, a látványtól még a légzésem is elállt. Hosszú ujjú fekete miniruhát viselt, ami csak sejtette a tökéletese alakját. Formás lába még hosszabbnak tűnt a fekete magas sarkú miatt. Csak fülbevalót, nyakláncot és gyűrűt viselt, az ékszerek szépek és szolidak voltak. Utoljára az arcára pillantottam. Haja lágyan hullámos volt, szemét tussal tette hangsúlyossá. Ajkaira csak egy kis szájfény került. Közelebb lépett hozzám, megcsapott a mennyei parfüm illata.
• Szia, Damien! – hangja, mint ezer csengő és a hárfa. Tökéletes melódia.
• Destiny, csodálatos vagy.
• Köszönöm – szégyenlősen lesütötte a szemét, amitől teljesen elolvadtam. – Indulhatunk?
Én csak bólintani bírtam, ő pedig belém karolt. Annyira természetesnek vettem, mintha örökké hozzám tartozott volna. Rápillantottam a mellettem sétáló tündérre, aki visszamosolygott rám. Abban a pillanatban tudtam, hogy nélküle nem tudok élni, és nem is akarok.

Destiny ruhája: