2011. május 29., vasárnap

6. fejezet - Itt az idő

„Wake up, it's time little girl, wake up
All the best of what we've done is yet to come
Wake up, it's time little girl, wake up
Just remember who I am in the morning”
(Ryan Star: Losing your memory)


A döbbenettől még a számat sem tudtam becsukni. Úgy bámultam a kecsesen repülő alakra, mintha azt mondta volna, hogy most szabadult a diliházból és csak képzeletbeli szárnyai vannak. A gyermekem beszél hozzá? Hogyan lehetséges ez? Hiszen még meg sem születtek? És már most képes egy Hatalmast irányítani? Mármint képes vele kommunikálni?

Annyira le voltam foglalva ennek a veszélyeivel, hogy észre sem vettem, amikor leszálltunk. Amikor újra szilárd talaj volt a lábam alatt, gyorsan hátráltam tőle pár lépést, és kezemet védelmezően a hasamra tettem. A Hatalmas rám sem nézett, csak az előtte elterülő várost figyelte. Vártam, hogy végre mond valamit, vagy elrepül, de semmi. Elkezdtem dobolni a lábammal, idegesen kifújni, a levegőt, de mintha meg sem hallotta volna. Talán most kellene megszöknöm. Körbepillantva láttam a lépcsőház ajtaját, ami szerencsére nem volt lezárva, így araszolva megközelítettem. Már csak pár lépés hiányzott, amikor egy szempillantás alatt előttem termett.
• Nem hagyja, hogy elmenekülj. – Értetlen és dühös arcomat látva csak megrázta a fejét, és kézen fogott. – Gyere, mutatok valamit.
Kivezetett az épület szélére, majd újra bámulta a várost. Próbáltam a tekintetét követni, de nem láttam semmi érdekeset. Hangosan szusszantottam egyet, mire el halvány mosoly jelent meg az arcán.
• A türelem nem az erősséged. Ha te lenézel, csak a nyüzsgő várost látod, de én mást is látok. Látom, hogy az embereknek milyen a lelke, milyen a kedélyállapotuk, milyen hitetlen a város. Látom a romlást, a lelkük pusztulását, amit önként ajánlanak az Alvilág szolgálatába, megtagadva Őt, és kérés helyett inkább bemocskolják a nevét. Az ember esendő, emiatt nem is hibáztathatom. Ő úgy imádja őket határtalan szeretetével, mint a szülők a komisz gyermeküket. Ezért van szükség ránk, Destiny. A jóra és a rosszra egyaránt. Az emberek nem tartják be az egyensúlyt, viszont mi igen. Az Angyalok meghallják a könyörgést, segítve az embereket, a Démonok viszont az átkokat, szitkokat, amiből sajnos több van.

Miközben beszélt, végig az arcát figyeltem. Kemény vonásai ellágyultak, nem haragból beszélt, inkább szomorúsággal volt teli a hangja. Úgy tűnt, mintha tényleg a szívén viselné az emberek sorsát. Vajon tényleg ennyi múlik a jó és a gonosz egyensúlyán? Ők harcolnak azért, hogy emberiség életben maradhasson?

Még egy pár percig álltunk ott néma csendben, csak a szél játszadozott halkan. A Hatalmas nagyot sóhajtott, majd elindult a lépcsőház lejáratához. Magabiztosan lépkedett, hátra sem nézett, tudta, hogy úgy is megyek utána. Most egyedül ő jelentette a biztonságot, és ha a gyermekem megbízik benne, akkor nekem is tanácsos. Egy emeletnyi séta után bekísért egy lakásba, ami nyílván az itteni ideiglenes szállása volt.
• Foglalj helyet, hozok valamit inni.
Körültekintettem a helyiségben, de nem volt sok látnivaló. A berendezés szegényes, egy ágyon és egy ülőgarnitúrán kívül mást nem tartalmazott. A Hatalmas vissza is tért egy nagy pohár vízzel a kezében, amit szinte egy hajtásra megittam.
• Ennyire nem kell sietned, van még, ha kérsz. – Éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír, majd lesütöttem a szemem.
• Feltétlen bizalmat vársz el tőlem, de még a nevedet sem tudom.
• Mi a név, Destiny? Fontosabbá teszi az embert, vagy bármilyen lényt? Meghatároz téged? – Dühösen szusszantottam, mire ő halványan elmosolyodott. Miért kell filozófiai magasságokba menni mindig?
• Szeretném tudni, és kész. Nem nagy kérés …
• Valóban nem az, csak tudod, odafenn nem nagy jelentősége van annak, hogy ki vagy. Mindannyian kaptunk egy nevet Tőle. Én a Rhys – t kaptam.
Kicsit ízlelgettem a nevét. Pont olyan fura és különleges, mint ő maga. Akaratlanul hatalmasat ásítottam, a fáradtság hirtelen erőt vett rajtam, pedig még nem akartam aludni. Minden meg akartam tudni.
• Pihenj le, szükséged van rá.
• Nem szeretem, ha úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel. Felnőtt vagyok, el tudom dönteni, hogy mikor akarok aludni. – Dacon keresztbe fontam a kezemet, mire csak cinikusan felhúzta a szemöldökét. Utálom, amikor ilyen mindent tudóan néz.
• Jó, legyen, ahogy akarod. Nekem viszont pihennem kell, úgyhogy ha nem bánod… - Hirtelen a karjába kapott, majd letett az ágyra, rám terítve egy takarót, majd ő pedig lefeküdt a kanapéra.

Szaladok, de nem vagyok elég gyors. Mögöttem fekete árnyak suhannak, akiknek gúnyos kacajától a hideg kiráz. Két kezemmel ölelem a hasam, de a pánik egyre jobban kezd rajtam úrrá lenni. Az árnyak csak játszanak velem, élvezik, hogy menekülök, de nem tudok mást tenni. Már látom a sötétségből kivezető fényt, még gyorsabban szedem fáradt lábaimat, de valami utamat állja. Felnézek a vöröslő szempárba, és egyszerre fog el a kétségbeesés, és a fájdalom a hiánya miatt. Damien gonosz mosolyra húzza a száját, amitől megfagy az ereimben a vér. Tekintete rabul ejtette az enyémet, miközben felemeli a kezét, amiben megcsillan valami ezüstös.
• Megmondtam, hogy nem menekülhetsz, Nephilim. – A keze lendül, a kés pengéje pedig egyenesen a szívembe hatol.


Sikításra riadok fel. Keresem a hang forrását, de sehol nem találom. Helyette Rhys aggódó arcával találom szemközt magam. Szeme tele van aggodalommal, két keze közé fogta az arcomat.
• Csak egy álom volt, Destiny. Nincs itt, nem tud bántani. Nem hagyom.
Ahogy kimondta, eszembe jutott az a szörnyűség. Damien gyűlölettel néz rám, és elveszi az életem. A könnyeim észrevétlenül folyni kezdtek, megállíthatatlan folyóvá sokasodva.
• Nem akarok félelemben élni… Hogy utálhatnám azt, akié a szívem? Biztonságban szeretném tudni a gyerekeket. Olyan nagy kérés ez? Miért jár másnak a boldogság? Miért nem lehetek én is átlagos?
• Destiny, figyelj rám! – szólt Rhys erélyesen. – Nem lesz semmi baj. Az utolsó lélegzetvételemig védeni foglak titeket.
• Te is csak kényszer hatására cselekszel. Nem akarom, hogy még többen haljanak meg miattam. A babámnak el kellene engednie téged. Nem lehetek ennyire önző, hogy magam mellett tartsalak.
• Destiny, hidd el, kényszer nélkül is melletted lennék. Különleges vagy, csak nem ismered fel a benned rejlő erőt. Alábecsülöd magad.

Könnyektől maszatos arccal néztem rá, és végre igazán elmosolyodtam. Rengeteg dolog történt az elmúlt időszakban, sok információt még meg kell emésztenem, meg kell békélnem Damien elvesztésével is, de egy valamiben biztos voltam: Rhys mindig mellettem fog állni. Alig ismertem őt, de nagyon természetes volt a jelenléte. Megnyugtatott, békességet hozott ebbe a zűrzavarba, és védelmet nyújtott nekem.
• Jobb sorsot érdemelnél. Biztos sokkal izgalmasabb feladatok várnának rád odafenn, mint hogy az én szánalmas Nephilim életemet óvd.
• Nem vagyok hajlandó erről vitát nyitni. El tudom dönteni, hogy mi jó nekem, és hol akarok lenni. Felnőtt vagyok, emlékszel? - Cinkosan rám mosolygott, majd a konyha felé vette az irányt. – Csinálok valami reggelit. A fürdőben van tiszta törülköző, és sampon is.

A forró víz simogatása nagyon jól esett fáradt izmaimnak. Kezem állandóan a hasamon pihent. Hihetetlen milyen nagy lett már. Vajon milyenek lehetnek a babák? Kire hasonlíthatnak jobban? Mi lesz belőlük, ha felnőnek? Tanár, orvos, pilóta, vagy az Alvilág új urai? Beleborzongtam a gondolatba, és bűnösnek is éreztem magam. Ők az én gyerekeim, tele jósággal és szeretettel. Rajtam múlik, hogy mi lesz a jövőjükkel, és én mindent meg fogok tenni értük.

A párától teljesen elhomályosodott a tükör, a kezemmel próbáltam valamennyire letörölni, de nem jártam nagy sikerrel. Véletlenül levertem a fogkefémet, és automatikusan nyúltam utána, amikor hatalmas fájdalom hasított a hátamba, és a hasamba. A padlót vér lepte el, ami belőlem jött. Nem, nem, nem! Valami baj van! A gyerekek.
• Rhys! – Olyan hangosan kiáltottam, amennyire csak tudtam, és reméltem, hogy meghallja. A fájdalom megbénított, mozogni sem tudtam, lecsúsztam a padlóra.
Az ajtó hirtelen kivágódott, majd pár másodperccel később az ágyon találtam magam. Betakart egy lepedővel, és a fejemet simogatta.
• Destiny, hallasz engem? Figyelj rám, kérlek. Nézz rám!
Hallottam, hogy beszél hozzám, de nem fogtam fel a szavak értelmét. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy mi lesz a babákkal. Nem veszíthetem el őket is. Próbáltam minden erőmmel Rhys – ra koncentrálni, de minden összemosódott a szemem előtt.

A kandalló tüze barátságosan ropogott, de engem mégsem az melegített. Damien szorosan hozzám simuló teste hevített fel, akiből soha nem volt elég. Elég volt a szemébe néznem, és tudtam, hogy én vagyok a legszerencsésebb nő a Földön.
• Vajon majd ha hatvan évesek leszünk, akkor is így fogunk rajongani egymásért? – kérdeztem tőle, mire megfeszült az egész teste.
• Én még a halál után is csak érted fogok rajongani, Destiny. Te vagy az egyetlen, és te is leszel mindig.
Hosszan megcsókolt, mintha most lenne vége a világnak, amit nem is bánnék, ha ilyen gyönyörű pillanattal lenne vége…


• Ébredj, kislány! Most nem adhatod fel! A babáknak szükségük van rád!
Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szemeimet is nagyon nehezen nyitottam ki. Ahogy lassan magamhoz tértem, úgy tért vissza a fájdalom is, amitől hangosan felordítottam.
• Tudom, hogy fáj, de nem sokára vége, esküszöm neked. Kérlek, nyomj csak még egyszer, Destiny, csak még egyszer! – Minden erőmet összeszedtem és azt tettem, amit kért. Erőtlenül hanyatlottam vissza a párnára, már majdnem átadtam magam a pihentető öntudatlanságnak, amikor a babám felsírt.
Egyből elszállt minden fájdalmam, és csak a karomba akartam zárni, de a fájdalom újra kezdődött. Tudtam, hogy mit kell tennem, nem törődve semmivel, csak nyomtam. Már kezdtem feladni, amikor újra felhangzott a sírás, amitől a lelkem is megkönnyebbült.

Erőtlenül nyújtottam a karomat értük, szükségem volt rá, hogy érezhessem őket. Rhys szavak nélkül is megértett, és mellém fektette őket. A könnyeim függönyén keresztül is gyönyörűek és tökéletesek voltak. Sky és Gabriel.





Rhys: