2011. január 4., kedd

2. fejezet – Angyalok

Kedveseim!

Elkészültem a második fejezettel, ami bevallom, nagy erőfeszítésembe került. A fejezetben leírtak közben néha folytak a könnyeim, annyira együtt éltem a történettel, Destinyvel. Remélem, hogy Ti is érezni fogjátok, amit én, nagyon szeretném ezeket az érzéseket hitelesen átadni Nektek.

Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást a fejezethez!



„When I’m feeling weak
and my pain walks down a one way street
I look above
and I know ill always be blessed with love
and as the feeling grows
she breathes flesh to my bones
and when love is dead
I’m loving angels instead”

(Robbie Williams: Angels)


• Te mit keresel itt? – kérdeztem már másodszorra minden egyes szótagot megnyomva.
Rémült voltam, zavart, és még mérges is. Szinte a fogaim között sziszegtem ki ezt a mondatot.
• Destiny – kezdte apám halkan, miközben közelebb lépett felém. – Tudom, hogy már régen el kellett volna mondanom. Destiny, kérlek, nézz rám.
• Ne közelíts! Ki vagy te?
Apám arcán a ráncok összeszaladtak, láttam rajta, hogy mennyire gondterhelt. A légzésem kissé csillapodott, kezemet még mindig a hasamon tartottam, mintha az érintéstől védve lennének a gyermekeim. Áruló könnyek kezdték el marni a szemeimet, amik inkább a düh könnyei lettek volna. Roger habozott, mintha azon gondolkozna, hogy mennyit mondjon el nekem.
• Eszedbe ne jusson hazudni! Egész életemben átvertél. Most ez egyszer legyél férfi, és légy őszinte hozzám! Egyáltalán az igazi apám vagy?
A kérdésem miatt fájdalom suhant végig az arcán, amitől egy pillanatra bűntudatot éreztem, de a bennem tomboló, féktelen düh nagyobb volt ennél.

Roger fáradtan rogyott le a közeli kanapéra, észre sem vettem, hogy eltűnt a kezéből a lángoló kard. Nem kellett volna félnem a saját apámtól, de nem bírtam közelebb lépni. Hirtelen már nem az a férfi volt, akit egész életemben ismertem.
• Destiny, ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint hinnéd. A világ nem csak fekete – és fehér. Sok olyan dolog van, aminek a létezéséről az ember nem is tud. Ahhoz, hogy megértsd, vissza kell mennem a történések elejére.
Rám nézett, tekintetében feszült várakozás ült, de én csak bámultam rá, egy arcizmom sem rezdült. Meg kell tudnom mindent, és ha ennek az az ára, hogy elutasító vagyok, akkor legyen.
• A Teremtés idején az Angyalok nagyon elégedettek voltak, övüké volt a paradicsom, de a nagyravágyás mindig is ott lakozott a szívükben. Nem voltak emberi lények, de rendelkeztek emberi tulajdonságokkal. A legerősebb ezek közül a féltékenység volt. Az Angyalok egy csoportja irigyen figyelte az embereket, akiket Isten korlátlan szabad akarattal ruházott fel, míg ők nem tehették azt, amit szeretnének. Lucifer megelégelte ezt az állapotot, és híveket gyűjtött maga köré. Elhitette velük, hogy le tudják verni Isten hatalmát, és ezzel megszűnik fölöttük az uralkodás. Sokan követték őt, de ha több százan lettek volna a Lázadáskor, akkor sem lett volna sikerük. Isten hamar leverte a támadást, de szeretetéről biztosította a felkelőket. – A fejemben csak úgy bolyongtak az információk, a hányinger is kerülgetett. Kezdtem attól félni, hogy apám megőrült. Amikor Isten szeretetéről beszélt, fájdalmas grimaszba húzódott az arca, mintha a gyűlölet jeleit akarná elrejteni. – Nem ölte meg a lázadókat, hanem csak letaszította őket a Földre. Az Angyalok ezen csoportja új nevet kapott, ők lettek a Bukottak. Letépték a szárnyaikat, de a képességeiket nem tudták elvenni. A büntetésük súlyát eleinte nem érezték, hiszen teljesült a vágyuk. Szabad életet élhettek a Földön, elvették, amit kínáltak nekik. Azonban több száz évnyi lét után kezdett ez is monotonná válni. Lucifer, akinek a szárnyait angyalpengével vágták le, az Alvilágba került, hiszen egy Angyal esetében ez a fajta büntetés létezése végét jelenti, de ő nem kerülhetett vissza Istenhez. Ő odalent is társaságot talált magának az Alfák személyében, akik a lenti világot irányítják. Sok Bukott felkereste Lucifert, hiszen ő volt a vezetőjük, még mindig segítséget, tanácsot vártak tőle. Többen panaszkodtak neki, hogy szeretnének valami maradandót, mert körülöttük mindenki elmúlik. Lehetőségként megkapták, hogy képesek nemzeni, valamint öregednek is, de csak egy ember mellett maradhatnak örök életükben. Az ajánlat nagyon egyszerű volt, mindenki kérdés nélkül belement, de senki nem kérdezte, hogy mi az ár. A Bukottak a lelkükkel fizettek ezekért a kegyekért, haláluk után pedig az Alvilágba kerültek.

Hisztérikusan felkacagtam. Akármi is ez, biztos nem velem történik. Angyalok, Alvilágiak, Lucifer? Honnan van ez a sok butaság? A támadóm biztos csak egy betörő volt, vagy csak a képzeletem szüleménye.
• Szép kis esti mese volt, de már rátérhetnél az igazságra. Nem tudom, most milyen oktatóanyaggal akarsz fárasztani, de arra nem vagyok kíváncsi. Csak az igazságot akarom.
• Destiny, nem hazudok neked. A Bukottaknak gyerekeik születtek, akik emberek ugyan, de megkapták az Angyalok képességét. Ők lettek a Nephilimek. A megmaradt Angyalok egy csoportja, a Hatalmasok üldözni kezdte őket a teremtőjükkel együtt. Mindössze egy Nephilim és egy Bukott maradt életben. Amit mondok nem mese, Des. Komoly veszélyben vagy, és mindez csak az apád egykori sóvárgása miatt.
• Te megőrültél! – Minden idegsejtem tiltakozott az elmondottak ellen. Eddig hazugságban éltem volna?

Roger nem mondott semmit, csak levette a pólóját, és hátat fordított nekem. Százszor láttam már ezt a sebet a hátán, a fordított V alakot, de hittem neki, amikor azt mondta, hogy a háborúban szerezte.
• Ez nem lehet – suttogtam alig hallhatóan. A seb vonala szinte égette a szememet. A világ forgott körülöttem, minden homályossá vált, aztán csak jött a zuhanás.


Fájt a fejem, a gyomrom kavargott. Alig bírtam kinyitni a szemem, a felüléssel nem is próbálkoztam. Körülnéztem, és még mindig a lakásomban voltam. Már – már nyugodtan fújtam ki a levegőt, miszerint az elmúlt órák eseménye csak a meglódult képzeletem szüleménye, míg meg nem hallottam Roger hangját.
• Kicsim, jól vagy?
• Nem álom volt – krákogtam. A torkom, akár egy sivatag.
• Mit mondtál? – kérdezte, miközben a keze végigsimított az arcomon. Az érintésétől nagyon megijedtem, hiszen beugrott minden, amit mondott. Olyan sebesen keltem fel, hogy őt is kissé fellöktem.
• Te … nem vagy ember.
• Ahogy Te sem. Félig Angyal vagy. Nephilimnek születtél és ezen nem tudsz változtatni.
Megint úrrá lett rajtam ez az ismeretlen düh, ami miatt akár fel is tudtam volna robbanni.
• Nem akarlak még egyszer látni. Vissza akarom kapni a régi életem. Vissza akarom kapni Damient, és ezt a sok szarságot meg elfelejteni.
Kirohantam az ajtón, nem törődve Rogerrel, aki a nevemet kiáltozta. Úgy szaladtam le a lépcsőn, mintha mögöttem lángokban állna az épület. Úgy éreztem, hogy rám szakad, összenyom, a pánik miatt már nagyon levegőt sem kaptam. A szabad levegőre kilépve próbáltam annyi oxigént beszívni a tüdőmbe, amennyi csak emberileg lehetséges. Ember? Nem is vagyok az. Nem tartozom ide.

Felnéztem az égre, mintha onnét választ kaphatnék, de azt csak szürke, súlyos felhő borította, amiből már néhány esőcsepp is megérkezett, egybemosódva a hulló könnyeimmel. Úti célom hiányában csak elindultam az utcán, hagyva, hogy az eső teljesen eláztasson. Körülöttem mindenki sietett, igyekezett fedezékbe vonulni, míg én lassú, monoton lépésekkel mentem előre.

Nem tudom, mióta sétálgattam, de arra lettem figyelmes, hogy reszketek. Mindenem elázott, az idő is szelesebb lett. Körülnéztem, hogy hol lehetek, és a tüdőmben benn rekedt a levegő. Damien lakása előtt álltam. Felnéztem a magas épületre, ami most mintha az égig ért volna. Szürke színe teljesen egybe olvadt az égbolt szürkeségével. Nem kellett volna bemennem, de úgy éreztem, hogy ott most biztonságban lehetek. A lift szörnyű lassúsággal vánszorgott fel a huszadik emeletre, miközben a szívem egyre hevesebben vert. Keserűséggel töltött el a gondolat, mert most nem vár rám a viszont látás öröme.

Kilépve a liftből, megtorpantam az ajtó előtt. Az üresség vár rám odabent, a teret nem tölti be többé a lénye, az abból áradó szeretet, a mindig figyelő tekintet. Ha bemegyek, a lakás üres lesz, és nem fog nevetve köszönteni, majd a karjaiba zárni, mélyen beszippantani az illatomat, nem fog megcsókolni, a tekintetemben elveszni. Nem fogja álmában suttogni, hogy mennyire szeret, és a világon mindennél többet jelentek neki.

Újra eleredtek a könnyeim, és megállíthatatlan folyóként törtek maguknak utat. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, belépve még nagyobb lett a fájdalmam. Annyira üres nélküle minden. Hangosan zokogva botladoztam el a kanapéig, ahol tehetetlenül lerogytam.
• Miért mentél el? – üvöltöttem hangosan. – Miért hagytál magamra? Gyűlölni akarlak, de nem megy. Feledni akarlak, de akkor végképp elveszítenélek. Miért tetted ezt velem? Miért tetted ezt velünk? – Az utolsó mondatot már csak suttogtam.

Lefeküdtem a kanapéra, az ágyra képtelen lettem volna. Sokáig csak mereven bámultam magam elé, szinte szuggeráltam az ajtót, hogy kinyíljon, de nem történt semmi. A kimerültség miatt elaludtam, de még álmomban sem leltem nyugalomra. Apám által mesélt rémtörténetet láttam magam előtt leperegni. Ahogy az Angyaloknak letépik a fenséges szárnyaikat, ahogy letaszítják őket a Földre. Újra megjelent előttem a támadóm, kezében a lángoló karddal, és én csak futottam, futottam, amíg bírtam. A hasam már nagy volt, de elestem. Könyörögtem az előttem álló Hatalmasnak, hogy kímélje meg az életünket, de ő lesújtott ránk.

A fájdalomra ébredtem fel. Annyira valóságos volt. Ijedten kapkodtam a fejem minden irányba, hátha látok valamit, de a nappaliban nagyon sötét volt. A fal mellett tapogatva jutottam el a villanykapcsolóig, de amint világosság lett, kiderült, hogy nem vagyok egyedül.
Egy férfi állt az ablak előtt, magabiztos alakja szinte betöltötte az egész teret. A tudatom egy kis szeglete üvöltött, hogy fussak, meneküljek, de nem láttam értelmét.
• Ha Damient keresed, hiába jöttél ide. Nem tartom valószínűnek, hogy vissza fog térni.
• Most nem hozzá jöttem, Destiny. Miattad vagyok itt. – Alarick hangjától borzongás futott rajtam végig. Valami megváltozott benne. Nem ugyanaz az ember volt, akivel legutóbb beszéltem.
• Mit akarsz tőlem?
• Oh, semmi különöset. – Ahogy megfordult, egy néma sikoly hagyta el az ajkaimat. A szeme a barátságos kék helyett mélyvörös színű volt. Soha nem láttam ilyen szempárt, de ez biztosan semmi jót nem jelent. – Csak az életedet szeretném, Destiny.

Hátrálni kezdtem, míg ő mozdulatlanul állt, és csak vigyorgott. Nekimentem valaminek, amiről azt hittem, hogy a konyhapult, de nem az volt. Egy emberi test volt. Egy olyan valakié, akinek vonalai tökéletesen követik az enyémet, mintha egymáshoz lettünk volna teremtve. A következő levegővétellel bekúszott az orromba a jól ismert illat, ami most kissé füstösebb volt, de ez csak még férfiasabbá tette. A hiánya által keletkezett űr egy pillanat alatt eltűnt, itt van, hogy vigyázzon rám.

Csalfa reménnyel a szívemben fordultam meg, de a szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam az arcát. Meleg, szerelemmel teli barna tekintete helyett ő is vöröslő szemekkel nézett rám, arcán fura fintor volt. Keze az enyém után nyúlt, önkéntelenül nyújtottam ki neki. Gyengéd érintése helyett vasmarokkal tartotta a csuklómat, fájdalmat okozva ezzel.
• Miért is kell nekünk ez a Nephilim? – kérdezte a férfi, aki egykor Damien volt.
• Mert az Alfák azt mondták. Nem szokás kérdezősködni, hogy mit miért tegyünk. Ez is a vizsgád része.

Hirtelen magához rántott, szemeivel az arcomat vizsgálta. Éreztem, ahogy a rémület lesz rajtam úrrá, féltem életem legfontosabb személyétől.
• Damien. – Hangom nem volt több elhaló suttogásnál. Szemeim megteltek könnyel, elhomályosítva az arcát. Egy pillanatra mintha láttam volna a régi melegséget a szemeiben, de aztán visszaköltözött a zord álarc. – Kérlek, ne tedd ezt. Nézz rám!
Könyörgésem süket fülekre talált, erőszakosan odaráncigált az ablakhoz. Keze még mindig szorosan tartotta a csuklómat.
• Hogy csináljuk? – kérdezte szenvtelen hangon.
• Most kedvedre játszhatsz, Nagyfiú. Én magadra hagylak egy kicsit a fattyúval, de nem megyek messzire. – Alarick gúnyos kacajjal vonult ki a lakásból, tekintetét végig rajtunk tartva.


Visszafordultam Damien arcához, aki még mindig gyűlölettel telve nézett rám. A lelkem darabokra tört, egy emberi hulladék lettem pár nap leforgása alatt. Szabad kezemmel megérintettem az arcát, amire épp, hogy csak megrezdült. Ha ezek az utolsó pillanataim élve és vele, mindent el kell neki mondanom.
• Miért mentél el? Damien, minden egyes percben hiányzol, nem tudok nélküled élni. Kérlek, könyörgöm neked, nézz rám! – Ahogy rám nézett, először véltem valami bizonytalanságot felfedezni a szemeiben. – Soha nem is éltem nélküled. Te adtál értelmet mindennek. – Kérdő tekintete láttán még nehezebben jöttek a szavak, a könnyeimet próbáltam lenyelni. – Gyerekeink lesznek. Ikreket várok, akik a szerelmünk zálogai. Érzed ezt? – Megfogtam a kezét, és a hasamra tettem, mire ő úgy kapta el onnan, minta égetne a bőröm. Arca újra kemény lett, és elszánt, mire minden reményem elhagyott.
• Soha nem ismertelek Nephilim. A fattyúidnak is jobb lesz, ha nem jönnek a világra.

Ez a két mondat halottá tette a lelkemet. Hangjából sütött az undor, fulladozva kapkodtam a levegőt. Mikor látta, hogy milyen hatással van rám, gúnyosan elmosolyodott, majd az ablak felé fordított. Közel hajolt hozzám, majd egy erőteljes lökéssel áttaszított az üvegen.
Éreztem, ahogy a szilánkok felsértik a bőrömet, ahogy a gravitáció egyre inkább magához vonz. Könnyeim függönyén nem láttam semmit, csak a gyerekeim bocsánatáért könyörögtem. Miattuk kellene életben maradnom. A kislányom és a fiam számít rám. Tehetetlenül zuhantam, de nem lehet itt vége az életemnek. A gyerekeim!

Hirtelen fájdalom hasított a hátamba, és a zuhanás is mintha lassult volna. Oldalra kaptam a fejem és láttam, hogy két, hófehér szárny van az oldalamon. Idegennek éreztem, de ez volt az egyetlen lehetőségem. Elképzeltem, ahogy megmozgatom őket, mire mozogni kezdett. Becsukott szemmel próbáltam magam elé vetíteni a képet, ahogy sérülésmentesen leszállok a földre. Csigalassúsággal teltek a másodpercek, mikor végre a betont éreztem a lábam alatt. A szárnyak már szélesre tárva voltak a hátamon, hanem finoman összecsukódtak. Felnéztem az ablakra, ahol kizuhantam, de nem láttam fenn senkit. Hát mégiscsak igaz Roger története?

2011. január 3., hétfő

Our love, Madrid - avagy a két blogszökevény közös projektje

Egyszer volt, hol nem volt, volt két zugiró. Csendesen tengették a mindennapjaikat, míg egyszer ki nem pattant a fejükből az ötlet, hogy mivel lehetne még borzolni az imádnivaló olvasóik idegeit. Megszületett közös gyermekük, aki az Our love, Madrid nevet kapta. Meglepően fordulatos, humoros, szerelmetes történet. Ha kíváncsi vagy, hogy tengeti két, Magyarországról szabadult blogszökevény az életét a spanyol fővárosban, látogasd meg a blogot: Our love, Madrid

Figyelem! Csak saját felelősségre, kóros függőséget okozhat!

A büszke anyák:
Lea és Carrie