11. fejezet - Alarick

Dühödten fordultam hátra, számat halk morgás hagyta el, amikor a sötétben felhangzott egy gúnyos kacaj. A hang egyre közelebb ért, már láttam a világító vörös szempárt.
• Ugye nem gondoltad, hogy ezzel a kis akcióddal megijesztesz?
• Alarick, mit keresel te itt? – Kétségbeesés járt át a jelenléte miatt.
• Mégis hogy gondolod, hogy így beszélsz egy démonnal? – Hirtelen mellettem termett, majd kezét a torkomra téve megemelt. – Te egy féreg vagy hozzám képest, egy mozdulattal megölhetnélek.
Megvetően végignézett rajtam, majd a földre hajított. Bevertem a fejem, ami miatt el is szédültem egy pillanatra.
• Add a kezed, tanonc, vigyél a koszfészkedbe.
Nem volt más választásom, így el teleportáltunk a lakásomba.


A megérkezés közel sem volt olyan kellemes, mint Cole-lal, hiszen Alarick egy tuskó. Vigyorogva nézett rám, ahogy nagy nehezen felálltam. Az orrát húzogatva szagolt bele a lakás levegőjébe, majd fintorgott.
• Milyen büdös van itt. Mindenhol emberi szagosító van. Undorító.
• Miért vagy itt, Alarick? – a kérdésem lehajtott fejjel tettem fel.
• Hmm, így már jobb – arcán csak megvetés volt. Tekintetét gyorsan körbehordozta a helyiségben, majd elterpeszkedett a fotelban. – Jöttem megnézni, hogy hogyan állsz a feladatoddal. Remélem tisztában vagy vele, hogy az idő gyorsan telik …
• Igen, tudom. Már csak három hetem van, de …
• Engem nem érdekelnek a kifogások, Balthazar. A felmutatott eredmény az, ami izgat, és nos, ezen a téren nem sokat láttam.
A bennem tomboló dühtől már robbanni tudtam volna, de muszáj volt rendezni a vonásaimat, nem láthatja rajtam, hogy mennyire szenvedek.
• Megkérdezhetem, miért nem Cole jött?
• Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá, de az Alfák engem küldtek helyette, és kész. Neked legyen ennyi elég. Az az ostoba démon kissé elfogult lett. Tehát az „apukád” – itt kezével idézőjeleket formált – helyett meg kell szoknod engem. Úgymond társak leszünk a következő néhány hétben, és ha szerencséd lesz, akkor démon leszel. Ha nem, … - arcáról az önelégült vigyort le sem lehetett törölni. Féltem, hogy rákérdez, miért voltam Rogernél, de szerencsére nem tette.
• Van más üzenete is a mélyen tisztelt Alfáknak számomra, Alarick?
• Nincs, csak ennyi lenne. Most pedig, elmegyek szórakozni egy kicsit. Ilyen külsővel hamar találok magamnak pár csitrit. – A tükör előtt állva szőke haját igazgatta, teljesen elmerült önmagában. – Ne feledd, az óra ketyeg … - A démon hangosan felkacagott, majd pedig eltűnt.


Számat kétségbeesett, és fájdalmas üvöltés hagyta el. Tehetetlenül rogytam le a földre, a könnyeim akadálytalanul folytak végig az arcomon. Soha nem sírtam még, meglepő volt érezni a sós, és meleg folyadékot az arcomon. Most végképp nem tudtam, hogy mit fogok tenni. Alarick a legkegyetlenebb démon az Alvilágban, nem csoda, hogy őt küldték az Alfák. Most már nem csak Destiny miatt aggódhatok, de ha kiszagolja, hogy itt van David is, akkor nem fog neki kegyelmezni. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy meg kell védenem a férfit.
Egész este a gondolataimba merülve ültem a nappali padlóján, egyedül a bevilágító Nap sugarai zavartak meg, melyek segítettek kicsit magamhoz térni. A fejem zúgott, a fáradtság át járta minden porcikám, azonban még sem tudtam aludni. A plafont tanulmányoztam, a repedéseket, a rossz festékfoltokat. Akármelyik formát néztem, mindegyik, mintha Destiny arcát formázta. Most még inkább szerettem volna vele lenni, szükségem lett volna rá.
Töprengésemből a telefonos hangos csengése riasztott fel, ijedtemben még az ágyról is leestem. Mázsásnak tűnő lábaimmal vonszoltam el magam a készülékig, majd színtelen hangon beleszóltam.
• Tessék?
• Damien, - Destiny zokogott a vonal túlsó végén, amitől az agyam egyből kitisztult – gyere át, kérlek.
• Kicsim, mi történt?
• Ne telefonon. Siess, szükségem van rád.
• Igyekszem, amennyire tudok. – Amint ezt kimondtam, már le is tette.
Nagyon megijesztett a hangja, a fejemben már rémképek tömkelege jelent meg. A legszörnyűbb ezek közül az volt, hogy Alarick megtalálta őt. Már maga a gondolat is halálra rémített, hát még ha megtörtént …


Csak egy tiszta pólót húztam magamra, a lakásom ajtaját nem is zártam kulcsra, csak becsaptam. Lélekszakadva rohantam végig azon a pár utcán, ami elválasztott minket. Szerencsétlenségemre mindenhol emberek voltak, azt hittem soha nem verekszem át magam a tömegen. A lakása előtt lihegve álltam meg, a kaputelefont alig volt erőm megnyomni. Destiny bele sem szólt, egyből nyitotta az ajtót.
Nem is kopogtam, már ott várt az ajtóban. Amint meglátott, egyből az ölelésembe bújt, majd halkan zokogott. Finoman ölbe vettem, majd magamhoz vontam a kanapén. Sokáig ott ültünk csendben, azt vártam, hogy a kedvesem megnyugodjon.
A percek teltek, és Destiny könnyei is lassan elapadtak. A sírástól vörössé vált szemeit rám emelte, majd halvány mosoly bujkált az arcán. Kicsiny kezével végig simított az arcomon, majd ajkait az enyémre nyomta, majd kétségbeesetten csókolni kezdett. Annyira vágytam rá, hogy az én csókom követelőző lett. Olyan volt, mintha ez lenne az utolsó.


Mikor kissé lenyugodtunk, kedvesem nagyot sóhajtott, majd arrébb húzódott tőlem.
• Édesem, - félve szóltam hozzá – mi a baj?
• Én – hangja, akár egy halk suttogás – összevesztem apuval. Ő azt akarta, hogy szakítsam meg veled a kapcsolatot, de én képtelen vagyok rá. Ott hagytam, és azt mondtam neki, hogy vagy elfogad veled együtt, vagy örökre elveszít.
A szívem összefacsarodott a fájdalomtól. Nem akartam, hogy miattam vesszen össze a családjával, hiszen ki lesz mellette, amikor majd én nem leszek?
• Destiny – letérdeltem elé, majd kezeim közé fogtam apró kezeit. – Ne csináld ezt, kérlek. Ők mégis csak a családod. Szeretnek téged, ezért ilyen édesapád. Fontos vagy neki, és úgy érzi, hogy elveszít. Neki mindig a kislánya leszel, nem pedig az a csodálatos, felnőtt nő, aki most vagy, és akivé lettél.
• De ha ennyire fontos vagyok neki, akkor miért nem képes téged is elfogadni?
• Azért, Szívem, mert én vagyok az, aki úgymond „elrabol” tőle.
Végre megjelent az arcán egy halvány mosoly, amitől nekem is jobb kedvem lett.
• Túlreagáltam, igaz? – kérdezte félve Destiny.
• Csak egy kicsit, de ez normális.
• Olyan fáradtnak nézel ki – kezeivel finoman végigsimított a szemem alatt húzódó sötét karikákon. – Jól vagy?
• Nem aludtam egész éjszaka. Vártam, hogy jelentkezz.
• Én is álmos vagyok. Van kedved aludni? – Igyekezett egy hatalmas ásítást elnyomni, amitől nekem is ásítani kellett.
• Jó ötlet.


Felálltunk, majd gyorsan bebújtunk Destiny hatalmas ágyába. Szorosan hozzám bújt, majd a mellkasomra tette a fejét. Annyira leterített a fáradtság, hogy egyből elaludtam. Szerencsémre az éjszaka álmatlanul telt, így kipihenten ébredtem arra, hogy kedvesem a nyakamat puszilgatja.
• Szia – köszöntött a tündérem, arcán hatalmas mosollyal.
• Szia – közel hajoltam hozzá, és mélyen beszippantottam az illatát.
Kipirult arccal rám nézett, majd pedig finoman ízlelgettük egymás ajkát. Nem akartam őt egyből leteperni, bár éreztem az egyre inkább növekvő vágyamat az ágyékomban. Destiny is hasonlóképp érezhetett, mert kezemet a melleire vonta, jelezve, hogy mire vágyik. Elhelyezkedett az ölemben, majd a pólómat szerette volna letépni rólam. Mikor nem bírt vele, kérlelőn rám nézett. Amíg én megszabadítottam magam a zavaró ruhadaraboktól, addig ő is levette magáról a kis szoknyáját és a fehérneműjét. Elég volt egyetlen pillantás a vágytól kipirult arcára, és már nem volt megállás. Kétségbeesetten szerettem őt, a vágy vörös leple mindkettőnket beborított. Mozdulataink erőteljesek és követelőzők voltak, a gyönyör kapuját egyszerre léptük át.
Fáradtan terültünk el az ágyon, szótlanul, csak egymás légzését hallgatva. A gondolataim megállás nélkül zakatoltak. Kell, hogy legyen valami megoldás arra, hogy őt megóvjam valahogy. Tudom, hogy képtelen vagyok Roger lelkét elvinni magammal, tudva, hogy mire ítélem őt. Alarick jelentette most a legnagyobb problémát, mert ő közel sem volt olyan toleráns, mint Cole. Ő igazi úriember volt, de a mostani „felvigyázóm” természetéből eredően kegyetlen. Épp ezért meg kell óvnom a Destinyvel való kapcsolatom, mert képes lenne felhasználni őt a céljai érdekében.

Próbáltam valami kézzelfogható tervet kitalálni, de nem jutottam semmire. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy arra lettem figyelmes, hogy Destiny egyenletesen lélegzik. Ránéztem a nyugodt, angyali arcra és bennem még inkább fellángolt a védelmező ösztön. Nem tehetem ki őt az én világomnak. A legjobb lenne, ha elhagynám már most. Mindkettőnknek nagyon fájna ez a dolog, de tudom, hogy túltenné magát rajta. Nekem pedig már csak pár hetet kellene kibírnom, és elmúlna minden, én is.


Emberi szükségleteim a konyhába szólítottak, a torkom szinte már porzott. A hűtőben találtam narancslevet, amit lassan kortyolgattam, miközben végignéztem a lakáson. Annyira Destinys volt az egész, minden apróságban észrevettem a kézjegyét. A berendezés annyira bohókás volt, de mégis minden darab tökéletesen illeszkedett a többihez. Még csak hajnalodott, ezért kimentem a hatalmas erkélyre. Mélyeket szippantottam a friss levegőből. Szerettem ezt a napszakot, mert ilyenkor még nem volt annyira bűzös a város. Ahogy néztem az ébredező várost, az orromba egyre inkább bekúszott egy jellegzetes égett szag. Már csak ez hiányzott.
• Balthazar, ugye már hiányoltál? – kérdezte Alarick gúnyosan vigyorogva.
• Remélem jól töltötted az időt.
• Hát, tudnék mit mesélni, de nem teszem. Hihetetlenek ezek a porhüvelyek. Mire nem képesek egy férfi kedvéért.
• Örülök, hogy jól szórakoztál.
• Nem azért vagyok itt, hogy ezekről beszélgessünk. Valamiért nem éreztelek téged, csak most, amikor kijöttél az erkélyre. Azon tűnődtem, hogy ez mitől lehetet …
• Nem tudom, Alarick. Hogy a te szavaiddal éljek, én is „csak” szórakoztam.
• Hmm, remélem nem zavartalak meg semmiben. – Közel hajolt hozzám, és el kezdett szaglászni. – Igen finom női illatod van. Lehet, nekem is ki kellene próbálnom ezt a kislányt.
Tudtam, hogy az a célja, hogy feldühítsen, nagy erőmbe telt a nyugalom álarcát magamra erőltetni.
• Sajnálom, Alarick, de nem vagy a lány esete.
• Naiv vagy, Balthazar. Most hazatérek, de ne feledd. Figyellek.
Ahogy ezt kimondta, szerencsére már el is tűnt. Megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasomból. Alarick problémát jelent, de valami még jobban izgatott, mégpedig az, amit mondott: nem érzett addig, amíg Destinyvel voltam. Arcomra a démon megérkezése óta most először ült ki egy kis reménykedő mosoly.

10. fejezet – A Scott ház

Kedveseim!
Gyorsan megírtam az új fejezetet, kárpótlásként, mert sajnos most nem lesz sok időm írni, mert jönnek a záróvizsgák. Utána viszont igyekszem visszarázódni a normális kerékvágásba. Szeretnék köszönetet mondani Joinnak, aki mindig lebétázza nekem a fejezeteket, Huginak és Crystalnak a rendszeres kommentelésért. Szóval Nektek ajánlanám a következő részt.
Jó olvasást a fejezethez!



Dél után valamivel sikerült kikelnünk az ágyból, bár igen nehezünkre esett. A zuhany alatt újra egymásnak estünk, de muszáj volt egy kicsit elszakadnunk a másiktól. Elindultunk Destiny szüleihez, ami miatt feszültség telepedett ránk. Faith-szel nem lesz gond, Destiny szerint kedvel engem, de az apja, Roger teljesen más ügy. Neki a lánya az első, és soha senki nem lehet elég jó neki. Nagyot kockáztatok, mert biztos vagyok benne, hogy ki fog rúgni, de ha nem fogad el a lánya párjaként, akkor nem tudom, hogyan közelítsem meg. Maximum megfenyegetem. De ez már tényleg csak a végső eset.

A város forgalma teljesen bedugult, feszengve ültünk a kocsiban. Destiny folyamatosan dobolt a lábával.
• Hé – nyugtatásképp megfogtam a kezét. – Ne izgulj. Minden rendben lesz.
• Damien – nevetett fel kedvesem zavartan, - nem nekem kellene inkább megnyugtatnom téged?
• Én nem vagyok annyira ideges, mint te. Még nem ismerem az apádat.
• Igaz … - ezzel lezárta a beszélgetést és teljesen a gondolataiba merült.

A forgalom lassan ritkult, ahogy a kertváros felé hajtottunk. Perifériámon érzékeltem, hogy milyen hatalmas, és gyönyörű házak vannak itt, de engem jobban érdekelt Destiny. Az autó lassulni kezdett, és egy kovácsoltvas kapu előtt álltunk meg, ami lassan kinyílt, mi pedig felhajtottunk a kocsifelhajtón. A ház előtt Destiny leállította a motort, majd gondterhelt arccal fordult felém.
• Hát, itt volnánk. Kérlek, akármi történik, ne akadj ki. Majd én lerendezem.
• Nem lesz semmi baj – ismételtem neki a sokszor elmondott mondatot, de nem hangzott valami meggyőzően.
Kiszállva jobban szemügyre vettem a házat. Hatalmas volt, és nagyon elegáns. A kétemeletes épületet oszlopok, erkélyek, különböző minták díszítették. Engem valahogy soha nem érdekeltek az ilyesfajta külsőségek, ezért nem is merültem el a kinézetében.
Destiny remegő kézzel nyomta meg a csengőt, majd kisvártatva ki is nyílt az ajtó. A komornyik nyitotta ki, aki valamiért ismerős volt. Jobban megnéztem az arcát, és rájöttem ki áll velem szemben. A vér meghűlt az ereimben, nem bírtam megmozdítani a lábam.
• Jó napot, Scott kisasszony! – köszöntötte a férfi a kedvesemet. – Örülök, hogy látom.
• Jó napot, David. Anyuék itthon vannak?
• Nem, még nincsenek. Megkértek, hogy mondjam meg, Lucas hazajön, és kimentek elé a reptérre, de késik a gépe.
• Csodás … - morogta Destiny. – Már csak az öcsém hiányzott. Gyere Damien, addig iszunk valamit.
Elkezdett magával húzni, de én képtelen voltam megmozdulni, csak a férfit bámultam. Az nem lehet, hogy ő pont itt! Ez valami rossz vicc!
• Damien – nézett rám a lány aggódva, - jól vagy?
• Persze, csak … nem érdekes – megpróbáltam mosolyogni, de inkább csak valami torz vicsor lehetett az arcomon.
A komornyik minden lépésemet követte, éreztem a hátamban a tekintetét. Próbáltam elkerülni, amennyire lehetett, ezért szorosan Destiny nyomában mentem be a nappaliba. Leültünk az egyik kanapéra, amikor megszólalt a telefon. David elment, hogy felvegye, de bánatomra hamar vissza is jött.
• Kisasszony, a nagymamája keresi telefonon.
• A nagyi? Jaj, de jó. Már nagyon vártam a hívását. – Elindult a telefonért, de még halkan hátraszólt nekem. – Addig nézz körbe nyugodtan, ez úgyis hosszadalmas lesz.

Kiment a helyiségből, a telefonhoz érve egyből franciául kezdett el csacsogni, majd hallottam egy ajtót csukódni. Feszült voltam, de legalább David nem volt itt. Felálltam és a könyveket kezdtem nézegetni, hátha találok valami érdekeset. Nem hallottam, hogy valaki bejött volna a nappaliba, kicsit meg is ijedtem, amikor valaki megszólalt.
• Te mit keresel itt? Esküszöm, ha Destinyt nézted ki magadnak, most azonnal megöllek! – David toporzékolt előttem, ráncos arcán komoly elszántság tükröződött.
• Megnyugodhatsz, öreg. Nem érte jöttem.
• Akkor mit keresel itt? Jobb, ha elmész. Nem kellene ezt a lányt bántanod!
• A Winnipeg – tó partján nem volt ekkora a szád, ember! Még mindig nem rettegsz?
• Tőled? – kérdezte nagyon lazán, én meg teljesen ledöbbentem a hangnemén. – Nem, még mindig nem. Nincs rá okom. Amíg nem szór vörös szikrákat a szemed, addig nem kell tartanom tőled.
• Hmm, nem rossz ötlet. Akkor majd visszajövök érted, ha már démon leszek – suttogtam a fülébe a szavakat, amitől kicsit megborzongott. – Nem én árultam el az Alvilágot, és nem is az én fejemre tűztek vérdíjat. – Vigyorom letörölhetetlen lett az öreg elképedt arcát látva.
• Ha majd eljön az én időm, akkor biztosan odakerülök. De addig is, meg kell, hogy akadályozzalak. Mit akarsz Destinytől?
• Mi közöd van hozzá?
• Csak annyi, hogy olyan, mintha a lányom lenne … - arcán apai érzelmek látszottak, de csak egy pillanatra, majd újra felvette a kemény álarcát.
• Én … - fáradtan sóhajtottam, majd lerogytam a fotelba, - én szeretem őt. Nagyon szeretem. De ez megrémiszt. Én nem vagyok ember. Hogyan szerethet ő is viszont egy ilyen szörnyeteget? Szűk egy hónap múlva össze fogom törni a szívét. Nem akarom bántani … - úgy hadartam el a szavakat, csodálkoznék, ha bármit megértett volna belőle.
• Fiam – David biztatóan fogta meg a kezem, - mindig van választási lehetőséged. Nekem is volt, és még mindig itt vagyok.
• Naiv vagy, ember. Gyakorlatilag te voltál az egyetlen, akinek ekkora szerencséje volt. Most már megtorolják azt, aki erre vetemedik.
• Balthazar, kiért jöttél? Ha nem Destiny - ért, akkor … - Nem fejezte be a mondatot, rájött a megoldásra. – Roger kell nekik?
• Igen, ő. De én nem tudom megtenni. Mégis csak az apjáról van szó … De ha nem teszem meg, akkor megölnek. Bár a halál lehet jobb lehetőség számomra.
• Nem szabad feladnod, Balthazar. Mindig van megoldás. Segítek nektek. El kell majd menekülnötök.
• Mégis hova? – megvetően felhorkantam. Úgy beszél az Alfákról, mintha át lehetne verni őket. – Nem menekülök. Azzal csak veszélynek teszem ki Destinyt. Inkább a halál, minthogy őt szenvedni lássam. Rajtam majd túllép, de amit vele csinálnának, abba bele sem merek gondolni.

Hallottuk, ahogy az ajtó kinyílik, és Destiny éppen elbúcsúzik a nagymamájától. David gyorsan a kezembe nyomott egy cetlit, rajta egy telefonszámmal és egy kis üzenettel: Segíthetek! Idegesen begyűrtem a zsebembe, majd felvéve a nyugalom álarcát, vártam kedvesemet. Arcán hatalmas mosollyal közelített felém, majd az ölembe ült és csókokkal halmozott el.
• Meséltem rólad a nagyinak, és azt mondta, hogy valamikor meglátogathatnánk. Azt mondta, hogy nyáron jó lenne neki. Addig van még három hónap, és apu is megbékél veled.
• Három hónap … - torkomat egy kitörni készülő üvöltés szorongatta. – Igen, sok időnk van még.
Utáltam neki hazudni, és nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Megállás nélkül a mamájáról beszélt, hogy mennyire aranyos, és milyen tündéri háza van Provence környékén, és milyen jól fogjuk magunkat ott érezni, hogy majd haza sem akarunk jönni. Végig őt figyeltem, egy percet sem akartam elpazarolni ebből a kevés időnkből. Legszívesebben mindent azonnal elmondtam volna neki, hogy megutáljon, és akkor nyugodt szívvel várnám a halált, de voltam annyira önző, hogy nem tettem meg. Vele akartam lenni, tudva, hogy milyen rossz lesz, amikor eltűnök az életéből.

Már kezdett sötétedni, amikor egy autó fényszórója világította meg a kertet. Destiny ijedten pattant fel az ölemből, majd a ruháját kezdte igazgatni, és újra leült, most mellém, és egy kicsit távolabb, de a kezem nem engedte el. Hallottuk, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és valakik hangosan beszélnek. Egy fiatal hang, gondolom Lucas – é, arról panaszkodott, hogy mennyire éhes már, míg Faith azt kérdezgette, hogy mit enne, és Roger pedig oroszul telefonált, mire Destiny felsóhajtott mellettem:
• Megint csak az üzlet. Remélem nem lesz nagyon ideges.
• Szeretlek – néztem rá kedvesemre, aki most egy mosollyal örvendeztetett meg.
• Én is szeretlek – mondta, majd gyors puszit nyomott a számra.
Pár pillanat múlva belépett a nappaliba a család, akik döbbenten néztek végig rajtunk. Destiny odament Lucashoz, akivel hosszan megölelték egymást, majd az édesanyjának és az apjának is adott az arcára két puszit. Intett nekem, hogy menjek oda, miközben láttam, hogy Roger arca egyre inkább megnyúlik a döbbenettől.
• Anya, apa, Lucas, ő itt a kedvesem, Damien.
• Örülök, hogy újra látlak – ölelt magához Faith kedvesen.
• Helló – nyújtotta felém a kezét a legifjabb Scott. - A nevem Lucas.
• Damien. – Aprót biccentettem és kezet fogtunk, majd ő tovább nyomkodva a telefonját a konyha felé vette az irányt.
• Roger – szólt férjének Faith, - mondj valamint. Illendő lenne köszönnöd.
• Te, – mutatott rám dühtől remegő kézzel – ki vagy rúgva. Te pedig, kisasszony, azonnal a dolgozóba.
A férfi elviharzott, Destiny pedig bocsánatkérően nézett rám, és utána sietett.
• Én igazán sajnálom – mentegetőzött Faith. – Nem szokott így viselkedni. Ami az állásod illeti, nem vagy kirúgva, majd beszélek vele …
• Nem fontos, hölgyem – vágtam a nő szavába. – Én Destiny miatt vagyok itt, és nem a cég miatt. Igazából nem nekem való az a munka. De ha megbocsát, akkor én most inkább hazamennék, hadd beszéljék meg a dolgokat. Szeretem a lányát, Faith.
• Tudom, Damien. Már akkor tudtam, amikor a cégnél összefutottatok. Hívok neked egy taxit, a lányomnak pedig megmondom, hogy majd holnap felhívod.
• Köszönöm. Kellemes estét!

Kilépve a házból mélyeket szippantottam a levegőből, hogy megnyugodjak, majd elindultam a kapu felé, de valami nem stimmelt. Furcsa égett szag terjengett a levegőben, a szívem gyorsabb ütemre kapcsolt. Valaki itt van az Alvilágból!

9. fejezet - Beteljesülés

Kedveseim! Most volt egy kis időm a záróvizsgáig és megírtam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog. Megkérnék mindenkit, hogy aki elolvassa, írjon pár szót, hogy mi a véleménye. Előre is köszönöm!


Az újságosnál megálltam, hogy vegyek valamilyen lapot, amiben benne van a mai program. Bosszankodva állapítottam meg, hogy a nagy színházak vasárnap mind zárva vannak. Szinte reményvesztetten lapozgattam, amikor észrevettem, hogy az egyik amatőr társulat ma egész jó darabot ad elő. Mosolyogva mentem haza, tudva, hogy Destinynek tetszeni fog a kiválasztott darab.
Szégyelltem magam a tegnap este miatt, de nem adhattam át magam ennek az érzésnek. Szűk egy hónapomra gondoltam, hogy ezen idő alatt minél közelebb kell kerülnöm a lányhoz. Furcsán rossz érzés fogott el az időkorlát miatt, de tudtam, hogy utána már semmit nem fog jelenteni. Legalább is nagyon bízom benne…
Ledőltem az ágyra, hogy egy kicsit pihenjek, de valószínűleg elaludtam. A telefonom csörgésére riadtam fel, kapkodva nyúltam a készülék után.
• Tessék – hangom nagyon rekedt volt. A vonal túlsó végén a hívóm felkacagott, és én egyből tudtam, hogy ki az.
• Jó reggelt! Csak nem elaludtál?
• Szia, Destiny. Épp hívni akartalak … - folytattam volna, de Ő megint csak kacagott.
• Nincs semmi baj. Szóval, mit csinálunk ma?
• Színházba megyünk – hangom elég értetlennek tűnhetett.
• Hallom még nem ébredtél fel. Mit nézünk?
• Bocsi, tényleg nem vagyok túl éber. Találtam egy nagyon jó amatőr színházat, ahol az Érzelmek viharában lesz ma modern köntösben.
• Hmmm, ez tényleg jó választás. Mikor találkozzunk?
• Hétkor kezdődik az előadás, szóval hatra érted megyek.
• Már várom. Akkor megyek készülni. Szia!
• Szia! – mondtam a búgó telefonnak, mert Destiny már ki is nyomta.


Mosolyogva ráztam meg a fejem. Ez a lány egy energiabomba. Beálltam a tus alá, ami forró ölelésként simogatta a bőrömet. Addig voltam ott, amíg kellőképp el nem lazultam. Még volt egy órám a találkozóig, így lassan és nagy műgonddal választottam ki az öltözékem. Abból, amit még az Alvilágban tanultam az emberi életről, tudtam, hogy a színház egy elegáns hely. Próbáltam az alkalomhoz illően öltözni, ezért a választásom egy világosszürke öltönyre és egy fekete ingre esett. Még mindig volt fél órám, de inkább elindultam. Útközben vettem pár szál nárciszt, és lassan elsétáltam Destiny lakásához.

Az épület elé érve a karórámra pillantottam és láttam, hogy épp időben érkeztem. Megnyomtam a kaputelefont, amit pár pillanat múlva Destiny fel is vett.
• Damien, két perc és lenn vagyok. Sietek.
Ezzel ő le is rendezte, én pedig türelmetlenül vártam rá. Amint bő öt perc múlva kilépett az ajtón, egyszerűen ledöbbentem. Mindig elámultam a szépségén, de most szóhoz sem jutottam. Gyönyörű haját laza kontyba tűzte, szemét vékony tusvonallal tette hangsúlyossá, ajkait pedig vörös rúzzsal tette még ellenállhatatlanabbá. Ruhája, ami ugyanolyan színben pompázott, mit a rúzsa, finoman körbeölelte az alakját, teljes mértékben kihangsúlyozva azt. Formás, hosszú lábait egy halvány magassarkúba bújtatta. Elismerően néztem végig rajta, mire ő zavartan tekintett rám, arcát elöntötte a pír.
• Nem tetszik? – kérdezte félénken. – Át is öltözhetek, ha gondolod …
• Nem gondolom – feleltem neki mosolyogva. – Egyszerűen ellenállhatatlan vagy. Erősen koncentrálok arra, hogy ne szaggassam le rólad most azonnal.
• Akkor jó. – Arca felragyogott, majd belém karolt és finom csókot nyomott az ajkaimra.
Azonnal viszonozni akartam, persze sokkal nagyobb intenzitással, mire ő elhúzódott tőlem és halkan nevetett.
• A rúzsom … Nem száz százalékig csókálló.
Vele együtt nevettem, miközben próbáltunk fogni egy taxit. Nagy nehezen sikerült leinteni egyet. A sofőr végig Destinyt figyelte, amibe én hamar beleuntam, így kapott tőlem egy igen csak gonoszra és fenyegetőre sikeredett nézést, amitől egyből az útra koncentrált.
Út közben közel hajoltam hozzá, szerettem volna magam mellett tudni. A nyakához hajoltam, hogy beszívjam az édes illatát, majd csókolgatni kezdtem. Finoman megborzongott az érintésemtől, tudtam, hogy ő is annyira szeretne velem lenni, mint én vele.
• Damien – hangja rekedtes volt, szeme csillogott a vágytól. – Ha ezt nem fejezed be azonnal, akkor nem színházba fogunk menni.
Elég volt egyetlen pillantás az arcára és tudtam, hogy ő sem vágyik arra, hogy több órát töltsünk azzal, hogy megnézzünk egy darabot.
• Uram – szóltam a sofőrnek udvariasan. – Lenne kedves inkább az 54. utca felé venni az irányt.
• Természetesen.
Ahogy a kocsi elkanyarodott, végig egymás kezét fogtuk, és elmerültünk a másik tekintetében. A vágy, mely körülvett minket, szinte megperzselte a levegőt. Alig vártam, hogy végre kiszálljunk a járműből és a karjaim között tarthassam, megcsókoljam.


Szótlanul léptünk be Destiny lakásába. Nem engedtük el egymás kezét, ő finoman maga után húzott a hálószobába. Megállt az ágy előtt, félve pillantott rám a szempillái mögül. Az állánál fogva finoman megemeltem a fejét, hogy elmerüljek gyönyörű zöld szemeiben.
• Szeretlek Destiny – Nem gondolkodtam, miközben kimondtam, de éreztem, hogy meg kell tennem. Kikívánkozott belőlem ez az érzés, és most, hogy szabad utat adtam neki, tudtam, hogy nincs megállás.
• Én is szeretlek – hangja kissé fátyolos volt, de a szemében láttam a lángoló szerelmet.


Nem bírtam magam tovább türtőztetni, a szám lecsapott az ajkaira, szinte követelőzően csókoltam. Ajkaink vad táncot jártak, mintha vége lenne a világnak, és soha többé nem érezhetnénk egymást.
A karjaimba kaptam és finoman lefektettem a hatalmas franciaágyra és fölé gördültem. Szenvedélyesen csókoltuk egymást miközben egyre inkább szorítottuk a másikat. Soha nem lehetünk elég közel egymáshoz. Meg akartam tőle kérdezni, hogy biztos – e a dologban, hogy tényleg szeretné – e, de elég volt belenézni a szemeibe, és tudtam a válaszát.
A szám a nyaka vonalát követte, egészen a válláig. Bőre nagyon puha volt, illatától teljesen elbódultam. Finoman és lassan megszabadítottam a ruhájától, csak egy kis selyem alsónemű volt rajta. Kezem és a szám bebarangolta az egész felsőtestét hosszan elidőzve a mellein. A halmok tökéletesek voltak, pont a tenyerembe illett. Kényeztetésem hatására felduzzadtak a vágytól, Destiny száját halk nyögések hagyták el. Egyre lejjebb haladtam, a hasát hintettem be csókokkal, miközben kezemmel végigsimítottam a hosszú és feszes combokon. Mellkasa gyors ütemben emelkedett, ahogy a levegőt kapkodta. Nem akartam elsietni semmit, pedig legszívesebben azonnal magamévá tettem volna. Az alsóneműjét a fogammal húztam le róla, de Destiny nem bírt magával, és segített megszabadítani magát az utolsó akadálytól. A bokájától kezdve kezdtem el csókolgatni, egyre feljebb haladva, majd amikor elértem a csípőjét a másik lábát csókoltam végig.
• Kérlek – hangja alig volt több mint egy suttogás az elfojtott vágytól, - nem bírom tovább.
Felült, miközben vetkőztem, Destiny szinte letépte rólam a ruhát. Amikor lekerült az ingem, hosszan elidőzött a mellkasomon, simogatva, csókolgatva azt. A nadrág is hamar lekerült rólam, ahogy az alsó is. Elégedetten mértük végig egymás testét. Férfiasságom már készen állt arra, hogy eggyé váljunk. Destiny visszafeküdt az ágyra, majd elhelyezkedtem fölötte, térdemmel kissé széttártam a lábát, majd egy erőteljes és határozott lökéssel összeforrasztottam a testünket. Mindkettőnkből elégedett nyögés tört fel, majd megmozdította a csípőjét, jelezve, hogy milyen ritmusra vágyik. Annyira vágytunk egymás testére, hogy a gyönyör kapuját rövid időn belül egyszerre léptük át.


Zihálva feküdünk az ágyon, Destinyt a mellkasomra vontam. Mikor felnézett rám, láttam a szemében a szerelmet, a csodálatot. Én is így gondoltam rá, csak ő nem tudta, mennyire megváltoztatta az életem. Tisztában voltam vele, hogy már csak egy hónapunk van hátra, Damoklész kardja fenyegetően lebegett a fejem felett, de most nem érdekelt. Itt van velem és csak ez számít. Ha elkárhozom, legalább úgy teszem, hogy szerettem valakit és ő is viszont szeretett engem.


Este egymás karjaiban aludtunk el, olyan jól aludtam, mint még soha. Reggel ragyogó mosolyára ébredtem, mintha a Napba néztem volna. Apró csókot nyomtam az ajkaira, majd ijedten pillantottam az órára.
• A francba! Elkésem! Ma hétfő van és dolgozni kell menni.
Kipattantam az ágyból és elkezdtem magamra rángatni a ruháimat, de két kis kéz megakadályozott.
• Ne siess annyira – arcán huncut mosoly volt. – Szóltam tegnap a mamának, hogy ma nem mész dolgozni. Ő tudja, hogy mi van kettőnk között. Azt mondta, hogy menjünk el hozzánk és beszéljünk a papával.
• Komolyan? – szemöldökömet felhúztam, majd visszafeküdtem mellé az ágyra.
• Igen, ő nagyon kedvel téged. Csak az a baj, hogy ezzel az állásodat teszem kockára. Ha szeretnéd, akkor nem szólunk a papának …
Számmal tapasztottam be az övét, mert felesleges volt a beszéd. Akarom őt mindenképp, nem érdekel a munka.
• Destiny, szeretlek, úgy, mint soha senkit. A munka fel sem ér veled. Te vagy a legfontosabb.
• Én is szeretlek – szorosan hozzám bújt, majd apró csókokkal hintette be az arcom.
Ezért a tüneményért bármit feladnék. Sajnos a boldogságom beárnyékolja, hogy az apja lelkét meg kell szereznem, de valami belül azt súgja, hogy így könnyebb lesz, mint a cégen belül. Cole nagyon ki fog akadni, de majd hazudok neki valamit.
• Délutánig még van időnk, van ötleted, mit csináljunk addig? – kérdezte huncutul, miközben kezével a mellkasom simogatta.
• Hát, van egy – két ötletem.
Hangosan felnevetett, mikor csiklandoztam, és folytattuk azt, amit tegnap este elkezdtünk.