2011. február 16., szerda

3. fejezet- Hurrikán

„No matter how many times that you told me you wanted to leave.
No matter how many breaths that you took you still couldn't breathe.
No matter how many nights that you lied wide awake to the sound of the poison rain.

Where did you go? Where did you go? Where did you go?

Heart beat, a heart beat, I need a... heart beat, a heart beat...

Tell me would you kill to save for a life?
Tell me would you kill to prove you're right?
Crash, crash, burn let it all burn.
This hurricane is chasing us all underground.”
(30 Seconds to Mars: Hurricane)



Próbáltam minél jobban a hátam mögé nézni, még mindig nem fogtam fel, hogy ez valóság. Szárnyaim vannak! Már ott álltam a kis sikátorban legalább negyed órája, de még mindig nem hittem el. Nem mertem őket megérinteni, mert ha a kezem csak a levegőt markolja, akkor tuti, hogy megőrültem, de valahogy mégis meg kell bizonyosodnom, és hajtott a kíváncsiság is. Vettem jó pár mély levegőt, miközben megmozdítottam a karom. Nagyon lassan mozogtam, amikor az oldalamnál pihenő szárnyért nyúltam. Remegő kezem nem sokat segített a helyzeten, de végre megéreztem az ujjbegyeimnél a szárnyam. Amikor már az egész tenyerem végigsimított a selymes tollakon, hatalmas megkönnyebbül sóhaj hagyta el a számat. Életembe nem éreztem még semmit ilyen simának, de ugyanakkor erősnek is. A fehér tollak tökéletesen simultak egymásba, nem voltak kiálló pihék sem. Nem szokásos értelembe vett tollak voltak, inkább mintha folyékony selyem lenne.

A szívem a fülemben dobogott, mire hirtelen széttárult a szárnyam. Egy pillanatra megijedtem, és megpróbáltam összecsukni őket, de nem sikerült. Remek, még irányítani sem tudom. Miután kigyönyörködtem magam bennük, elfogott újra az aggodalom. Mi van, ha valaki jár erre, és meglát? Chicago nagy és őrült város, sok dolgot nem vesznek észre az emberek, de ez azért elég feltűnő. Nyugtalanság fogott el, mintha valaki figyelne. Jobbra – balra kapkodtam a fejem, egy vicces rajzfilmfigurára hasonlítva ezzel. Bármennyire fókuszáltam, nem láttam semmit. Összeszűkült szemmel kémleltem a sikátort, amikor egy tompa puffanást hallottam nem messze tőlem, majd pedig édes, virágos illat kúszott be az orromba. Szívemet elöntötte a félelem, minden idegsejtem ordított, hogy fussak, vagy repüljek el. Oldalra fordítottam a fejem, számat néma sikoly hagyta el.

A velem szemben lévő férfi hatalmas volt, izmos, és félelmetes. Fekete angyalszárnyai fenyegetően terültek szét mögötte, még inkább nagyobbá varázsolva őt. Kék szeme dühösen villant, sütött belőle az undor. Halk morgás hagyta el a torkát, majd megjelent a kezében a lángoló kard. Határozott lépésekkel indult el felém, miközben én magamat átkoztam, hogy miért nem tudok megmozdulni. Már csak néhány lépés távolság volt köztünk, amikor égni kezdett a hátam, mintha valaki forró késsel karcolna bele valamit. A fájdalom teljesen lekötötte a figyelmem, és hangosan felordítottam. Tudatom határán érzékeltem, hogy ez a reakcióm a támadómat nagyon meglepte, megállásra késztetve őt. Térdre rogytam, hangosan zihálva vettem a levegőt, amikor a fájdalom hirtelen megszűnt. Amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. A szívemre szorítottam a kezem, ami még mindig kétségbeesetten verdesett a mellkasomban.

Mikor meghallottam a közeledő lépteket, térdelve felpillantottam az előttem tornyosuló alakra. Más helyzetben kifejezetten jóképűnek találtam volna, a szárnyak csak még angyalibbá tették, hiába játszottak fekete színben. A kezében lévő penge nagyon forrón lángolt, az arcomon éreztem a melegét.
• Kelj fel, Nephilim! Ne térdelj úgy egy Hatalmas előtt, mint egy kutya! Legyen benned annyi tisztelet, hogy szembenézel a halállal! – Hangja tele volt fölényeskedéssel, arroganciával, mintha egy undorító féreggel beszélne.
Szavai hallatán az eddig elfojtott düh elkezdett kitörni belőlem. A félelem és a gyerekeim iránt táplált szeretet mintha megsokszorozta volna az erőmet, teljesen elfeledtetve velem, hogy fegyvertelen vagyok egy Hatalmassal szemben. Ráemeltem dühvel és határozottsággal teli tekintetemet, és vártam, hogy lesújtson a lángoló kardjával.

A Hatalmas felemelte a fegyverét, de mikor tekintetünk összefonódott, zavarodottság lett úrrá rajta. Olyan kifejezéstelen tekintettel nézett rám, mintha elfelejtette volna, hogy miért jött. Mereven bámult rám, miközben felkeltem, szeme követte az enyémet. Semmi elképzelésem nem volt arról, hogy mi, vagy ki állította meg, de hálás voltam. Bizonytalan, botladozó léptekkel mentem el mellette, gondolván jobb nem itt várni, és megtudni, meddig tart a szerencsém. Amikor fordultam, ő is velem mozgott, de a fegyver már eltűnt a kezéből. Elléptem tőle, de ő nem mozdult, mintha odaszögezték volna. Egyre távolodtam tőle, mikor kezdett megváltozni az arckifejezése. Szerencsémre már kiértem az utcára, amikor a tekintete kitisztult, és egy fejrázással magához tért. Szeme szikrákat szórt távolodó alakom láttán, kezében újra fenyegetően megjelent a penge, jelezve, hogy ezzel még nincs vége, majd egy elegáns ugrással ellökte magát a földről, és elszárnyalt a messzeségbe.

A megkönnyebbülés úgy árasztott el, mint egy forró nyári zápor. A lelkemről leszakadt a mázsás súly, kezem a hasamra siklott. Halvány mosoly játszott az ajkamon, de valami nem stimmelt. Hallottam az autók zaját, az emberek beszélgetését, a léptek sokaságát. Kinn vagyok az utcán! Úgy kaptam fel hirtelen a tekintetem, mint egy riadt kismadár, és a környezetemet kezdtem vizsgálni. Figyeltem az emberek arcát, mit látnak, ha rám néznek, de nem mértek végig, inkább furcsán vizslató tekintetem zavarta össze őket. Tényleg ennyire vakok lennének? Hátranyújtottam a kezem, a szárnyaimat kutatva, de nem volt ott semmi. Amennyire emberileg lehetséges, végigtapogattam a hátam, de semmi. A ruhám volt kiszakadva a lapockáimnál, de a fenséges szárnyaknak semmi nyoma nem volt.

Nem volt annyi időm, hogy elgondolkozzam rajta, hogy tényleg képzelődtem az előbb, vagy van valami fura működése a szárnyaknak, mert egy autó állt meg mellettem. Nem fogott el félelem, tudtam, ki ül a lesötétített ablakú járműben. Mély levegőt véve beszálltam, mert ez tűnt jelenleg a legjobb lehetőségnek.
• Hogy találtál meg?
• Éreztem, hogy megtörténik. – Válaszolta Roger megtört hangon. – Mellesleg az illatod is elárult. Nem volt nehéz, tudtam, hogy mit keressek.
• Az illatom? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
• Megváltozott. Nem vetted észre? – Megvetően felhorkantam.
• Persze, jobb dolgom sem volt, mint magamat szagolgatni, miközben hárman is az életemre törtek.
Amint kicsúszott a számon meggondolatlan kijelentésem, legszívesebben vissza is szívtam volna. Nem állt szándékomban őt is beavatni, de most már nem tudom elkerülni. Gratulálok, Destiny! Ismét nagyon következetes voltál. Lesütöttem a tekintetem, miközben vártam Roger kirobbanó haragját. A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, miközben én egyre kisebbnek éreztem magam, mintha újra három vagy négy éves lennék. A levegő is fagyossá vált, a bőr kiborsódzott a karomon.
• Tim, hajtson olyan gyorsan haza, amennyire lehetséges – adta ki az utasítást a sofőrnek, aki még inkább növelte ezzel a tempót.
Nem mertem apám szemébe nézni, inkább ökölbe szorított kezét vizsgáltam. Olyan erővel tartotta őket szorosan, hogy az csontjai szinte átfúrták a bőrét. Ha rápillantottam volna az arcára, tudom, mit láttam volna. Kétségbeesést, félelmet, dühöt és bosszút. Hiába próbáltam rá mérges lenni, amiért titkolódzott, és egész eddig hazugságban tartott, de nem tudtam. Azonban erről neki nem feltétlenül kell tudnia. Elérzékenyülnék, ha látnám rajta ezeket az erős érzelmeket, és úgy vetném magam a karjaiba vigaszt keresve, mint kislány koromban.

Teljesen átadtam magam a gondolataimnak, csak az autó lágy zökkenése rántott vissza a jelenbe. Már épp nyúltam volna, hogy kinyissam az ajtót, amikor Roger visszarántott.
• Előbb én – mondta ellentmondást nem tűrően. Miután kiszállt, láttam, hogy éles szemével végigtekint a környéken, majd pedig mélyeket szippant a levegőből. Egy pillanatra magam előtt láttam azt az Angyalt, aki egykoron volt. Hihetetlen erő sugárzott belőle, amivel akár még egy hegyet is megmozgathatott volna.
Mikor kinyitotta nekem az ajtót, szorosan maga mellett tartott, és hatalmas léptekkel vonszolt a ház felé. A bejárati ajtót gondosan bezárta, majd pedig fura kézmozdulatokkal hadonászott a levegőben, mintha írna valamit. Miután végzett, fejével a nappali felé intett, én pedig nem mertem vele ellenkezni. Leültem az egyik kanapéra, de mikor kényelmesen hátra dőltem, megint fájni kezdett a hátam. Eszembe jutott, hogy mit éreztem, amikor a Hatalmas megtámadott, de teljesen megfeledkeztem róla, eddig. Úgy ugrottam fel, mintha legalább tűzbe ültem volna bele. Roger kérdőn pillantott rám, majd mellettem termett.
• Ma megtámadott egy Hatalmas, és egyszer csak pokolian megfájdult a hátam. Azt hittem, hogy élve nyúzzák le a bőröm. – Már épp folytatni akartam, amikor apám a szavamba vágott.
• Vedd le azonnal a ruhád! – Tekintete szigorú volt, csak bólintásra futotta tőlem.

Nem volt nehéz a vállamon lecsúsztatni a már amúgy is megrongálódott ruhámat, de a fájdalom, ahogy az anyag végigcsúszott rajtam, elég megviselő volt. Elhúztam a hajam, hogy jobban lássa a hátam, de a válasza csak egy tüdőben bennakadó lélegzet volt. Elfogott a félelem. Nem tudom, mi történt, de Roger még mindig nem vett levegőt.
• Apu, hátul nincs szemem, kérlek, mondj már valamit!
• A Jelek … ez hihetetlen!
Szembe fordultam vele, de megijedtem a tekintetétől. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Próbáltam megérinteni, de ő elhúzódott, és egy nagyobb méretű tükörrel tért vissza, majd odavonszolt a nappaliban álló hatalmas darab elé. Belenézve nem döbbentem meg magamon, tudtam, hogy szörnyen nézek ki. A tekintetem a hasamra vándorolt, és újra elmosolyodtam, amikor megláttam növekvő pocakom. Örömöm azonban csak addig tartott, amíg Roger fel nem emelte a másik tükröt, és meg nem láttam a hátamat.

A bőröm úgy nézett ki, mintha most jöttem volna ki egy tetováló szalonból. Fel volt duzzadva, és piros volt, ám nem ez volt a legszembetűnőbb. Egy nagyon bonyolult mintázat futott végig rajtam, helyenként fehér színnel, máshol feketével. Ha nem lettem volna teljesen ledöbbenve, valószínűleg gyönyörűnek tartottam volna. Az egész a nyakamtól indult ki, és úgy ágazott szerte – szét, mint egy fa lombja. A szárnyaim helyét két rózsaszín heg jelezte, amit lágyan körbe ölelt a fehér tetoválás, a fekete tényleg csak helyenként tűnt fel a fehér remekműben, mint egyfajta figyelmeztetés. Soha nem láttam még ezt az írást, még az egyiptomi hieroglifákra sem hasonlított, de mégis magaménak éreztem. Próbáltam minden egyes jelet az elmémbe vésni, de Roger leengedte a tükröt, majd pedig finoman a vállamra segítette a ruhámat.
• Mi ez a valami a hátamon?
• Ahogy már mondtam, Jelek. Az Angyalok és az Alvilágiak különleges írásának a jelei, nevezhetjük őket akár Rúnának is. A hátadon rengeteg védelmező Rúna van, ami tehetséggel áld meg, de sok figyelmeztető is. A származásod is ott van, de a fekete Jeleket nem értem. Az a szín az Alvilágot hivatott jelképezni.

Éreztem, hogy eltátom a számat a döbbenettől, de ahhoz is zsibbadt voltam agyilag, hogy becsukjam. Magamban újra és újra lejátszottam a beszélgetést, de nem tévedtem. Mégis jól hallottam mindent. Oké, ez már kezd egyre súlyosabb lenni. Terhes vagyok, mindenféle fura szerzet vadászik rám, a Hatalmasoktól elkezdve az Alvilágiakon át. Hangos, fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat. Bárcsak Damien velem lenne… Damien! Hiszen ma láttam őt! A szívembe belemarkolt a veszteségemnek a fájdalma, de védekező ösztönöm is egyszerre feléledt szerelmem miatt. Túl sok érzelem egy napra, a fejem is lassan kezdett megfájdulni. Mi történhetett a férfivel, akiért feláldoztam volna mindenem? Bármennyire is kellemetlen, meg kell kérdeznem, remélem, Roger tudja rá a választ.
• Amit most kérdezni fogok, arra mindenképp őszintén kell, hogy felelj. Fájni fog a válasz, de tudnom kell mindent – mondtam határozottan, mire ő csak bólintott. Nagy levegőt vettem, majd remegő ajkakkal ejtettem ki a szavakat. – Mi történt Damiennel?

Miközben Roger mesélt, a szavak mindegyike késszúrás volt számomra. Az agyam hihetetlen sebességgel dolgozta fel az információkat, pedig én most zsibbadtságra vágytam volna. Az apám lelke kellett neki, de miattam nem akarta megtenni, de mégis elvette tőle az én érdekemben. Ezt utáltam a legjobban. Honnan tudta, hogy nekem mi az érdekem? Nem kérdezett meg, nélkülem döntött, örök kárhozatra ítélve apámat, engem és a gyerekeinket. A döntésének következményeként az ellenségem lett, akinek az a célja, hogy elpusztítson. Nem engem lát, a szerelmét, a nőt, akiért mindent feladott, hanem egy Nephilim-et, egy korcs fajt. Keserű epe gyűlt a számban, legszívesebben hányni lett volna kedvem. Valamennyire magamra erőltettem a higgadtság álarcát, igyekeztem keménynek mutatkozni. Türelmesen megvártam, amíg Roger elmesél mindent, majd pedig a szobámba távoztam. Ő még szeretett volna beszélni róla, hogy minél jobban megértsem, de képtelen lettem volna sírás, vagy kiáltozás nélkül kibírni.

A szobámba érve az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem. Érzelmek eddig soha nem ismert áradata kavargott bennem, miközben a kandalló felé lépkedtem. Nehéznek éreztem magam, mintha a vállamon mázsás súlyok lennének. A pillantásom a közös fotónkra tévedt, amin a kamerába mosolygok, de ő engem figyel. Tekintete tele szerelemmel, féltéssel, vággyal. Micsoda hazugság! Már ekkor tudta, hogy a kapcsolatunk halálra van ítélve! A kezembe vettem a képet, majd hangosan beszélni kezdtem hozzá.
• Elraboltad az énemnek egy részét, emiatt nem vagyok önmagam. Soha nem leszek olyan, mint régen. Szavaid éles késként hasítottak a bőrömbe, felszakítva ezzel a lelkemet. Olyan mélységekbe taszítottál, ahonnan nem látom a fényt. Ezt akartad nem? Megalázni, és elvenni tőlem azt a keveset is, amit magaménak mondhattam. De tudod mit? Tévedtél! Erősebb vagyok, mint hiszed. Az irántad érzett düh táplálja a szívemet, keserű adrenalinnal elárasztva az ereimet. Ez ad nekem erőt ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a sötétséget, Téged. Mikor az érzelmeim tengeréről elvonul a vihar, akkor hagyok magamnak egy lélegzetvételnyi időt a szomorúságnak.
Hatalmas könnycseppek peregtek le az arcomon, miközben kivettem a keretből kettőnk emlékét, és a tűzbe dobtam. Néztem, ahogy megsemmisül a kép, és közben arra gondoltam, hogy csak magamra számíthatok. A bennem növekvő életekért kell kitartanom, és fel kell vennem a harcot. Igen, nem ülhetek tétlenül. Meg kell védenem magam, és a gyermekeimet, még ha az ellen is kell küzdenem, akinek a szívemet adtam.