Elbűvölve figyeltem az előttem ülő lányt, aki békésen reggelizett. Én inkább csak piszkálgattam az ételt, a kávét lassan szürcsöltem. Nem szóltam hozzá semmit, pedig nagyon szerettem volna. A bennem élő démon tombolt. Követelte, hogy azonnal menjek el, és inkább koncentráljak arra, ami a dolgom. Azonban én egyszerűen képtelen voltam felkelni.
Destiny lassan befejezte a reggelijét és éppen felállni készült. Ösztönösen kaptam a keze után, nem akartam, hogy elmenjen. A lány furcsán méregette a kezem, nem igazán tudta, hogy mit akarok. Ijedten rántottam félre.
• Látlak még? – kérdeztem a lánytól, mire ő elmosolyodott.
• Minden második reggel itt vagyok. – Ahogy ezt kimondta, már el is ment. Én csak ültem az asztalnál és próbáltam megérteni, mit is teszek.
Miközben lassan elfogyasztottam a pitét, arra a következtetésre jutottam, hogy az nem baj, ha megismerem. Végül is, még ember vagyok valamennyire, és szükségem van társaságra. Amint visszakerülök az igazi helyemre, az Alvilágba, már minden másképp lesz. Nem lesz emberi részem, amivel harcolnom kellene. Meggyőztem magam, hogy semmi rosszat nem teszek.
Amint kiléptem a kávézóból, másképp tekintettem a világra. Kezdtem értékelni az emberi értékeket is. Megráztam a fejem a gondolat képtelenségére, és inkább hazasiettem.
Ahogy beléptem a lakásba, tudtam, hogy vendégem van, nem is akárki. A kis szobában Cole várt rám. Már nagyon hiányzott a démon, megerősítésre volt szükségem. A kénes illata betöltötte az egész lakást, szinte elbódított.
• Fiam, Balthazar – üdvözölt a démon.
• Mesterem! – mély meghajlással mutattam ki felé a tiszteletem.
• Tudod, hogy az Alvilágban mindenki rólad beszél? – Kíváncsian néztem rá, így folytatta. – Nagyon eredményes munkát végzel, és ez az Alfák figyelmét sem kerüli el.
• Ez a dolgom, Mesterem. Szeretnék már minél előbb hazamenni.
• Hát, fiam, arra még nem tudom, mikor kerül sor. – A démon szomorú arca láttán nekem is alábbhagyott a jókedvem. – Mesélj, hogy ment a lánnyal?
• Egyszerűen. Vivien nagyon naiv teremtés. Nem kellett sokáig győzködni.
Részletesen elmeséltem Colenak, hogy hogyan történtek a dolgok a lánnyal, persze az együttlétünket csak megemlítettem, mire a démon elismerően mosolygott.
• Tudtam, hogy kedvedre való lesz a lány.
Mesterem még kérdezgetett a fenti világról, hogyan érzem itt magam, be tudtam – e illeszkedni. Elmondtam neki, hogy itt a Földön nem a legjobb, mivel nem vagyok ideillő. A beilleszkedéssel ennek ellenére nem volt gondom, de nem szeretem magam megjátszani.
• Félelmet és rettegést akarok látni az emberek szemében. Látni azt, amikor megtudják, mi vagyok. Ehelyett behízelgőnek, megértőnek kell lennem. El kell nyernem a bizalmukat – teljesen kikeltem magamból. Cole csak figyelmesen hallgatott. Idegességemben a kis szobában mászkáltam. Lassan lenyugtattam magam, és fáradtan összerogytam az egyik székre.
• Balthazar, ne érezd magad kellemetlenül. Ez természetes, hogy megvisel a fenti lét. Ez is a próba része. Nagyobb erővel rendelkezel, mint hiszed. Hosszú idő óta te vagy az egyetlen igazi jelölt. De ha most feladod, akkor örök kárhozatra leszel ítélve
A démon szavai erővel töltöttek fel. Tudtam, hogy igaza van. Ha most elgyengülök, akkor a halállal kell szembe néznem.
• Köszönöm. Nem fogom feladni a harcot – hálás tekintettel néztem Colera.
• Hoztam neked egy újabb feladatot. Nevezhetjük akár végső feladatnak is. Nagyon érdekes eset, tapasztalt démonokra szokták bízni. Én javasoltam, hogy adják neked. Ez lesz a biztos belépőd a démonvilágba. – Cole átnyújtott egy aktát, ami jóval vastagabb volt, mint a többi. Kíváncsi tekintettel néztem rá.
• Cole … - kezdtem bele, de ő belevágott.
• Meg fogod csinálni. Most mennem kell. Olvasd végig, szánj rá elég időt.
Ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Bambultam magam elé, majd kinyitottam az aktát.
A papírok egy férfiről szóltak, aki üzletember Chicagoban. 68 éves, egészségi állapota kifogástalan. Piackutató cége van, ott kell majd „tanácsadóként” dolgoznom. A férfi neve Roger Scott, feleségével és két gyermekével él. Tudtam, hogy ez tényleg nem lesz könnyű megoldani. Teljes mértékben bele kell olvadnom a család életébe, mindennapjuk részese leszek. Mondhatni én leszek a legrosszabb rémálmuk. Az iratok között megtaláltam a hamis diplomám is. Eléggé komikusnak éreztem, hogy mennyire hétköznapivá kell válnom. Pont ettől féltem.
Miközben olvasgattam a fáradság hihetetlen erővel tört rám. Félreraktam az iratokat és inkább aludtam egy kicsit. Mikor felébredtem megint esteledett. Felcserélem a napszakokat. Vettem egy gyors zuhanyt, felöltöztem, majd elmentem sétálni egyet. Nem tudom, hogy meddig bóklásztam az utcákon, de ismerős környékre értem. Azelőtt a kávézó előtt álltam, hogy Vivien dolgozik. Eszembe jutott a lánnyal töltött éjszaka és a testemet újra elöntötte a vágy. Már csak pár perc volt zárásig, úgy döntöttem, hogy megvárom. Nemsokára ki is lépett az ajtón. Most is csinos volt, haja lófarokban, egyszerű póló és farmer összeállítást viselt és persze az elmaradhatatlan magas sarkú cipőt. Ahogy rám pillantott, halványan elmosolyodott.
• Damien, mit keresel itt?
• Csak erre jártam és eszembe jutottál – feleltem egy elbűvölő mosoly kíséretében.
• De ugye nem azért jöttél, mert itt az idő? – Suttogó és rettegő hangja jókedvemet növelte, de visszafojtottam a mosolyom.
• Nem, Vivien, még nincs itt. – A lány ajkait egy nagy sóhaj hagyta el. – Miért nem folytatjuk a beszélgetést nálad? – A kérdés közben közelebb léptem hozzá, a szám csak pár centire volt az övétől. Válaszul Vivien szenvedélyesen megcsókolt, majd elindultunk a lakása felé.
Az ajtón belépve a kanapéra feküdtünk, a ruhát szinte úgy téptük le egymásról. Férfiasságom már készen állt a behatolásra, amit a lány teste készségesen be is fogadott. Szeretkezésünk gyors volt és szenvedélyes.
A lány elaludt a karjaimban, de én lefektettem az ágyra, felöltöztem és hazamentem. A lakásban csak feküdtem az ágyon, újra Destiny körül forogtak a gondolataim. Akaratlanul is összehasonlítottam Viviennel. Vele fantasztikus volt, de jobban vágytam a vörös hajú titokzatos szépségre.
A reggel hamar megérkezett, így utam abba az étkezőbe vezetett, ahol Destinyvel találkoztam. Kértem a szokásos kávét és pitét, majd a lányt kerestem, de nem volt ott. Leültem és csendben elfogyasztottam a reggelimet. Miután végeztem, elhatároztam, hogy elmegyek Roger Scott cégéhez és jelentkezek az állásra. Összeszedtem az irataimat, majd elindultam a vállalathoz.
A cég természetesen az egyik híres irodaház felső emeletén található. A portás elkísért a HR osztály vezetőjéhez. Az irodába belépve egy idősebb hölggyel találtam szembe magam.
• Jó napot! – köszöntött kedvesen. – A nevem Faith Scott.
• Jó napot! – finoman megráztam a felém kinyújtott kezét. – Damien Swift. – Magamban megjegyeztem, hogy elég buta név, de ez jutott.
• Kérem, foglaljon helyet. – Leültem a kényelmes fotelba és visszamosolyogtam a nőre. – Miben segíthetek?
• A tanácsadói állás miatt jöttem. Itt van a diplomám, valamint a gyakorlati helyeken kapott referenciáim is. – A nő átvette a papírokat és lapozgatni kezdte.
• Hmm, már emlékszem. Magát küldte a fejvadász cég. Nagyszerű, Önnek kiváló eredményei vannak. Úgy vélem, hogy Ön a legjobb erre az állásra. Felvesszük három hónap próbaidőre. Holnap reggel nyolckor találkozunk.
• Köszönöm szépen! – elégedetten vigyorogtam. – Viszlát, holnap reggel!
Megkönnyebbülve mentem haza, hiszen a feladat nehezebb része teljesítve. Azt éreztem a legnehezebb résznek, hogy valóban bejussak a céghez. Mivel a férfi mellett fogok dolgozni, úgy érzem, ez már nem lesz nehéz ügy. Viszont a nő, akivel beszélgettem, olyan ismerős volt. Csak most esett le, hogy ő Roger felesége.
A nap további részében az aktát olvasgattam, hogy minél több információm legyen róla.
Az álom hamar elért, mélyen aludtam az éjszaka. Úgy éreztem, hogy végre lassan révbe érek. Ha sikerül ezt a feladatot teljesítenem – és nem fogadom el a feltételes módot – ,akkor végre a földi pokolnak.
Reggel korán keltem, hiszen várt az első munkanapom. Gyorsan elvégeztem az emberi teendőimet, felvettem az egyik öltönyöm és lementem a kávézóba.
Amint beléptem egyből megpillantottam Destinyt. Mint mindig, most is nagyon csinos volt. Zöld ruhája tökéletesen illet a bőrszínéhez, vékony karját szabadon hagyta. Olyan törékenynek látszott, hogy bennem feltámadt valamiféle védekező ösztön. Nem éreztem magam éhesnek, így csak egy kávét rendeltem. Bizonytalanul léptem közelebb az asztalához.
• Szia! – köszöntem neki egy elbűvölő mosoly kíséretében. – Leülhetek?
Amikor rám emelte gyönyörű zöld szemeit egy kicsit újfent elgyengültem. Olyan emberinek éreztem magam, mint még soha. Halványan elmosolyodott, amikor megszólalt.
• Természetesen. Damien, ugye? – Én csak kimérten biccentettem. Olyan aranyos volt, ahogy homlokráncolva gondolkozott, hogy jó nevet mond – e.
• Igen, eltaláltad.
• Uhh, akkor jó. Nem valami tökéletes a névmemóriám. – Arcára halvány pír ült ki, amitől még vonzóbb lett. – Hova mész ilyen elegánsan?
• Az első napom lesz a munkahelyemen. Tanácsadó leszek egy piackutató cégnél.
• Izgalmasan hangzik – gyorsan az órájára pillantott. – Elnézést, de nekem most rohannom kell. Sajnálom.
• Semmi gond – mosolyogtam kissé csalódottan.
• Találkozunk két nap múlva!
Ahogy ezt elhadarta, Destiny már ki is viharzott a büféből. Én lassan megittam a kávém, majd elindultam Roger cégéhez.
Az irodában a portás már egyenesen Faith irodájába küldött, aki megint kedvesen fogadott.
• Damien, jó reggelt! Remélem, nem izgul. Ma találkozik a férjemmel. Ő a cég vezérigazgatója és vele tölt egy kis időt. Ha ő alkalmasnak találja Önt, akkor nyert ügye van. – miközben magyarázott, úton voltunk az irodához. Most jobban meg tudtam tekinteni a hölgyet. Elegáns volt és finom. Haját laza kontyba fogta, arcán már látszódtak az öregedés jelei, de nyílt és barátságos tekintete volt. – Ha Roger kérdezné Ön mindenképp a Chicago Bears – nek és a Chicago Bulls – nak drukkol.
• Rendben. Tehát Bears és Bulls. Menni fog – halványan rámosolyogtam.
Odaértünk Roger irodájához, a nő halkan bekopogott, de választ nem várva be is lépett. Az iroda hihetetlen tágas volt, a lakásom talán háromszor is elfért volna benne. Az egyik oldalon a padlótól a plafonig, faltól falig csak könyvek voltak. A másik két fal viszont csupa üveg, ami fantasztikus látványt nyújtott a városra. A férfi egy hatalmas mahagóni íróasztal mögött ült, épp telefonált. Intett nekünk, hogy üljünk le.
• Nos, Faith – kezdett bele, miután letette a készüléket. – Ki a fiatalember?
• Roger, ő itt Damien Swift. Róla meséltem neked tegnap. – A férfi eközben végigmért és én is megnéztem magamnak. A hajába és a bajuszába már keveredtek ősz tincsek, a korához képest meglepően jól nézett ki. Szemében sok év tapasztalata látszott és a bizalmatlankodás. Hát, lehet még sem lesz egyszerű dolgom.
• Igen, emlékszem. De azt nem mondtad, hogy ilyen szemtelenül fiatal – viccelődött a férfi. Nevetése rekedtes volt.
• Köszönöm, Uram – nekem is mosolyognom kellett.
• Szóval fiam, mesélj. Hol végeztél, gyakorlatot hol szereztél, illetve mi a kedvenc foci és kosárcsapatod?
• A Yale – n végeztem marketing szakon. Az iskolaévek alatt több helyi cégnél is voltam gyakorlaton, a legnagyobb projektem egy reklámkampány levezérlése volt. Sport terén csak is Chicago Bears és a Chicago Bulls létezik. – Válaszomra megint egy nevetés volt a válasz, majd Roger a feleségéhez fordult.
• Nos, látom jól felkészítetted.
• Hát, nekem tetszik a fiú, és a referenciái tökéletesek – a nő bíztatóan rám pillantott.
• Nos, mivel Faith ritkán téved, ezért én benne vagyok. Legyen három hónap próbaidő, mint arról már szó volt. Aztán ha beválsz, akkor állandóra szerződtetünk. – Miközben beszélt, megszólalt a telefon. A titkárnője hívta.
• Uram, a lánya keresi, azt mondja fontos.
• Küldje be, kérem. Már úgyis végeztünk – a férfi a feleségre pillantott, aki csak egy alig láthatót bólintott. Nem értettem, miről van szó.
• Roger, akkor megyünk. Ha bármi van, telefonálj át.
• Örültem, Uram – tisztelettudóan kinyújtottam felé a kezem, amit el is fogadott. Kézfogása határozott volt.
• Én is szintúgy. Menjen a feleségemmel, aki megírja a szerződését. Viszlát, holnap!
• Viszont látásra!
Épp menni készültünk, amikor kinyílt az ajtó és belépett rajta Roger lánya. Nem mertem hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy ki az.
• Előbb találkoztunk, mint hittem – a lány arcán halvány mosoly látszott, viszont zöld szemeiben némi zavart véltem felfedezni.
Valószínűleg én kavarhattam meg, hiszen csak most döbbentem rá. A következő célpontom nem más, mint Destiny apja…
2010. március 22., hétfő
2010. március 5., péntek
4. fejezet - Vivien
Reggel nyolc óra. Megint fel kell kelni. Újabb nap a kávézóban. Vártam a kitörési lehetőségre, arra az emberre, aki kiragad. Nem arra születtem, hogy egész életemben kávét főzzek. De most jelenleg jó lesz ez is. Felkeltem, majd az utam a fürdőbe vezetett. Forró vízzel letusoltam, ami most nagyon jól esett. Kentem magamra egy adag testápolót is.
Felvettem egy farmert, és egy szűk felsőt és a kedvenc magas sarkúmat. Gyorsan kisminkeltem magam, kihangsúlyozva kék szemeimet.
Elégedetten néztem a tükörbe. Szépnek tartottam magam, mások is annak tartottak, aminek előnyét sokszor ki is használtam. Mosolyogva léptem ki a lakásom ajtaján, majd elindultam dolgozni. A séta alatt sok elismerő pillantást bezsebeltem, amire a mosolyom csak még szélesebb lett.
Hamar odaértem a kávézóhoz. Már néhány pincérlány itt volt, gyorsan én is átöltöztem az egyenruhámba. Egyszerű fehér póló, és térdnadrág volt a munkaruhám. A hajamat laza copfba fogtam, felraktam egy finom réteg szájfényt, és kiléptem az eladótérbe.
A lányok már nekifogtak az asztalok megterítésének, én is beálltam segíteni. Az egyikükkel nagyon jóban voltam. Kate nagyon egyszerű teremtés volt. A kávézó mellékállás volt neki, hogy tudja fizetni az egyetemet. Törékeny testlakatú lány volt, nagy, barna szemeit még jobban kiemelte hófehér bőre, és vállig érő világosszőke haja. A maga módján nagyon is csinos volt, mosolya barátságos. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ember, akihez már baráti viszony fűzött. Nem voltam barátkozós típus, inkább olyan kapcsolatok kiépítésére törekedtem, amiből érdekem fűződik.
Hamar tíz óra lett, elérkezett a nyitás ideje. A kávézó nagyon forgalmas és divatos hely volt, sok gazdag vendégünk volt, akikről köztudott, hogy nem csak a kávé miatt jöttek. Csak fél órája voltunk nyitva, de már minden asztalunk megtelt. Mindenkinek megvolt az asztala, az enyémnél most fiatalok ültek. Ahogy elnéztem őket, frissen végzett egyetemisták lehettek, akiknek sikerült egy jó cégnél elhelyezkedni. Öltönyük a legjobban szabott, s már messziről éreztem a márkás arcszesz illatát. Mosolyogva közelítettem feléjük a jobb borravaló reményében.
• Szép napot, Uraim! – köszöntem nekik negédesen.
• Már biztos szép lesz. – Magabiztosan végigmértek, majd elégedetten vigyorogtak.
• Mit hozhatok?
• Én egy eszpresszót kérnék. Köszönöm. – kezdte a szőke srác, aki nagyon próbált velem flörtölni.
• Nekem csak egy tea lesz.
• Ahogy nekem is. – tette hozzá a harmadik srác is.
Halvány mosollyal az arcomon távoztam, magamban valahol őrjöngtem. Utáltam, hogy a férfiak tárgykén kezelnek, de nem volt más lehetőségem. Volt egy életszínvonalam, amiről semmi pénzért nem mondtam volna le. Azonban ezért áldozatokat kellett hoznom, mégpedig a lelkemet, ha van egyáltalán, teljes mértékben elfelejteni és élni a testem adottságaival.
Hamar elkészítettem a kívánt italokat, majd kecsesen lépkedve kivittem nekik az asztalhoz. Elmélyülten beszélgettek, csak röviden megköszönték. Amikor kivittem a számlát, a bőséges borravaló mellé még egy telefonszámot is kaptam. Eltettem, hiszen soha nem lehet tudni.
A vendégek folyamatosan váltották egymást, pihenni nem nagyon volt időm. Alig vártam, hogy lejárjon a műszakom. Szinte robotszerűen végeztem a munkám, amikor az ajtó kinyílt és önkéntelenül odakaptam a tekintetem. A srác, aki belépett, egyszerűen varázslatos volt. Soha nem láttam még ilyen karizmatikus embert. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, éreztem, ahogy az arcom elpirult. Meg is lepődtem, hiszen régóta nem játszott az arcomon pír. Az ismeretlen bizonytalanul lépkedett a kávézóban, mintha keresne valakit. Az útja a pultig vezetett, ahol helyet foglalt.
• Helló! Mit hozhatok? – kérdeztem egy széles mosoly kíséretében
• Egy hosszú kávét kérnék két cukorral. Köszönöm – válaszul ő is rám mosolygott.
Elindultam, hogy elkészítsem a kávéját. Sokszor hátranéztem, hogy még mindig ott ül – e, nem csak a képzeletem játszik velem. Ő is sokszor rám emelte tekintetét, ami remélem pozitív jel volt a részéről. Hihetetlen jelenség volt. Sötét haja tökéletes volt, mintha a fodrásztól lépett volna ki. Barna szeme mély volt, szinte elvesztem benne. Magas, izmos alakját akármelyik modell megirigyelhetné. Hihetetlen szerencsésnek éreztem magam.
• Tessék, a kávé. Remélem ízleni fog – mondtam szerényen.
• Biztos vagyok benne, remek illata van – bókolt a srác, miközben belekortyolt. – Tényleg nagyon finom. – Miközben válaszolt, jelentőségteljesen végigmért, a finom szót pedig kellőképpen megnyomta. Arcomat megint elöntötte a pír, mikor megértettem, hogy nem csak a kávéra gondol.
Sajnos pont most volt a legnagyobb forgalom, még véletlenül sem tudtam vele beszélni. Néha – néha rápillantottam, de többre nem volt időm. Kért még egy kávét. Miközben elvette, finoman súrolta ujjaival a kezem, amitől kicsit meg is bizseregtem. Már csak egy óra volt a zárásig, amikor a tömeg végre ritkulni kezdett. Visszatértem a kedvenc vendégemhez:
• Elégedett vagy a kiszolgálással? – kérdeztem tőle incselkedve.
• Mindennel nagyon elégedett vagyok – válaszolt mosolyogva, amibe én kicsit bele is pirultam. – Szóval, meddig kell még várnom rád?
A kérdéstől nagyon meglepődtem, hiszen nem sokat teketóriázott. Nem kellett sokat gondolkoznom a válaszon, hiszen tudtam, hogy kell nekem ez a fiú.
• Egy óra múlva gyere vissza a kávézó elé – válaszoltam neki magabiztosan.
• Rendben - felelte a tünemény. – Várni foglak.
Hihetetlen lassan telt le az a hatvan perc. Gyorsan végeztem a munkám, hogy minél előbb el tudjak készülni. Szinte már udvariatlan is voltam néhány vendéggel, akik nagyon nem akarták elhagyni a kávézót, de közöltem velük, hogy záróra van. Végre lezártam a kasszát, amikor hátramentem az öltözőhöz. Vettem egy gyors zuhanyt, megmostam a fogam, majd átöltöztem. Hihetetlen boldog voltam, hogy tartottam itt egy csinos ruhát az ilyen alkalmakra. Felfrissítettem a sminkemet, a hajamat kiengedtem, ami lágy hullámokban omlott a vállamra. Felvettem a kedvenc kék mini ruhámat, ami tökéletesen kihangsúlyozta az alakomat. A lábamra voltam a legbüszkébb, beleléptem a magas sarkú cipőmbe, amitől combom még hosszabbnak tűnt.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón, elgondolkoztam, hogy még a nevét sem tudom. Volt bennem egy minimális félelem, de ez inkább doppingolt. Nem ő az első ismeretlen férfi az életemben, de neki volt valami fura kisugárzása. Magabiztosan hagytam el a kávézót, és ő már várt rám. Elismerően végigmért, és én biztos voltam benne, hogy felkeltettem férfi vágyait.
• Szia! Most jutott eszembe, hogy bemutatkozni sem volt időm. Vivien vagyok – nyújtottam felé a kezem.
• •Örvendek Vivien. Damien vagyok. – Finoman érintette meg a kezem, ami nagyon jól eső érintés volt. – Mit szólnál egy vacsorához?
• Rendben, úgyis éhes vagyok.
Miközben az étterem felé tartottunk, kénytelen voltam sokat beszélni. Nem mintha nekem nehezemre esne beszélni, csak kicsit furcsálltam, hogy nem magát élteti. Elmeséltem neki, hogy egyedül élek Chicagoban, és hogy mennyire nem szeretem a várost. Olyan unalmasnak tűnt az álmaim városához, New Yorkhoz képest. A munkámról csak pár szót ejtettünk, azt hazudtam, hogy mennyire szeretem, hiszen nem tudhatom, hogy nem jut vissza a főnököm fülébe. Lassan odaértünk az étteremhez, ami igen nívós hely volt. Híres volt a diszkréciójáról is. Leültünk az egyik kisebb asztalhoz, majd Damien rendelt egy üveg bort. Édes nedűt választott, mintha tudná, hogy ez a kedvencem. Remek ízlése volt.
Csendben ízlelgettük egy darabig az italt, amikor elhatároztam, hogy szóra bírom:
• Annyit meséltem magamról, de rólad nem tudok semmit – mondtam neki mosolyogva.
• Mégis mire lennél kíváncsi?
• Hol születtél? Mit csinálsz itt? Mit szeretnél tenni a jövőben? – tettem fel az alapkérdéseket, amikbe nem lehet belebukni.
• Nos, Madisonban születtem, most 20 éves vagyok. Itt járok egyetemre, itt is lakom. Egyedül. Jövőben még nem tudom, mit szeretnék csinálni, egyelőre befejezni az egyetemet. – Válasza kissé betanultnak csengett, de annyira nem is izgatott.
• Mit tanulsz az egyetemen?
• Történelmet. Mindig is érdekelt a múlt. – Miközben válaszolt, finoman megérintette a kezem. Nem húztam vissza, mert jól esett az érintése
Visszajött a pincérlány, és felvette a rendelésünket. Én csak egy csirkés salátát kértem, Damien pedig Cordon Bleu-t rendelt. Csendesen megvacsoráztunk, miközben sokszor egymásra pillantottunk, tekintetem sokszor vándorolt a szabályos ajkaira. Kértünk még egy palack bort, amit el is fogyasztottunk. A vacsora végeztével elhagytuk az éttermet.
Alig léptünk ki az ajtón, amikor elhatároztam, hogy cselekedni fogok. Testemben már nagyon tombolt a vágy, így a falhoz löktem és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem ellenkezett, és a csókja fantasztikus volt. Sokáig álltunk ott, egymás ajkaira tapadva, a kezem sokszor elkalandozott a testén az övcsatja felé. Reméltem, hogy már eléggé feltüzeltem, ezért mosolyogva váltam el a szájától.
• Mit szólnál, ha ezt inkább nálam folytatnánk? – kérdeztem tőle a vágytól bódultan. Meg sem vártam a válaszát, biztos voltam a sikerembe, így kézen fogtam, és elindultunk.
• Jó ötlet – mosolygott elégedetten.
Nem laktam messze, amiért most kifejezetten hálás voltam. Gyorsan bementünk a lakásomba, de az ajtót már lábbal löktem be. Kívántam az ajkait, így egyből lecsaptam rá. Először finoman ízlelgettem ajkaimmal, majd gyorsabb tempót követelve a nyelvünkkel is játszottunk.
Hamar a hálóban kötöttünk ki, finoman magammal húztam a franciaágyra. Damien kínzó lassúsággal szabadított meg a ruháimtól, ami már nem fedte meztelen testem. Én mohóbban vettem le róla az inget és a nadrágot. Miközben csókóloztunk, kezével a mellemet kényeztette. Éreztem, ahogy a halom a kezében egyre keményebb lesz az érintésétől, amire válaszul halk nyögés hagyta el a számat. Természetesen az én kezem sem maradt tétlen, hamar levettem róla a bokszert. Finoman megérintettem a férfiasságát, majd egész tenyeremet ráhelyeztem, és érzékien mozgatni kezdtem. Érintésemtől az ő száját is halk nyögés hagyta el.
Fantasztikus teste volt, az izomzata kidolgozott és szálkás. Bőre nagyon puha, az illata különös volt, mintha kissé kénes lenne, de mámorító. Kezemet finoman elhúzta a férfiasságáról, majd levette a fehér neműmet. Az érintése lassú volt, szinte simogató, amivel csak még inkább fokozta az őrületem. Megemeltem a csípőmet, jelezve, hogy többre vágyom. Mikor megéreztem a hosszú ujjakat ölemben, a vágy egy újabb hulláma öntötte el a testemet. Tudta jól, hogy melyik a legérzékenyebb pont, így amikor rátapintott, hangos nyögés hagyta el a számat. Tovább mozgatta a kezét, amitől az orgazmusom csak fokozódott, majd testem megfeszült, mintha nem bírna már el több gyönyört. Damien nem hagyta abba a kényeztetésemet, amivel hihetetlen örömet okozott. Kipirultan és hálásan néztem rá, majd finoman eltoltam magamtól a kezét és a hátára fordítottam.
Csalhatatlan jelét láttam annak, hogy ő már készen áll, de én kényeztetni akartam. Kezemmel finoman felfedeztem az érzékeny területet, amire elégedett nyögéseket kaptam válaszul. Mikor már én sem bírtam a vággyal, elhelyezkedtem az ölében. Lassan magamba fogadtam őt, majd ritmusosan elkezdtem mozogni rajta. Ahogy közeledtem az újabb orgazmus felé, úgy követeltem a gyorsabb tempót. Az extázis hirtelen tört rám, a testem remegett ettől az érzéstől. Kapkodva szedtem a levegőt, amikor lenéztem Damienre. Tudtam, hogy ő még nem érte el a végkiteljesedést, így újra mozogni kezdtem. Néhány határozott mozdulat után ő is elérte a csúcspontot és hangosan felnyögött alattam. Elégedetten és fáradtan dőltem rá tökéletes mellkasára. Hangosan ziháltunk mind a ketten.
• Fantasztikus vagy – mondtam neki elégedetten, miközben halvány csókot leheltem az ajkaira.
• Te is, nagyon. - Megerősítésként viszonozta a csókot.
• Régen volt ilyen őrjítő élményben részem. Mintha nem is evilági lett volna.
• Hát, ez nem is volt evilági – mosolygott rejtélyesen, amire felkaptam a fejem.
• Ezt hogy érted? – értetlenül néztem rá, tudtam, hogy van valami mögöttes tartalom a szavai mögött.
• Látom, érdeklődsz az okkultizmus iránt – mutatott körbe a szobában, ahol különféle ezzel foglalkozó kiadványok voltak, valamint képek, rengeteg gyertya.
• Igen, érdekes téma. Hiszek a halál utáni életben – feleltem büszkén. Kicsit meglepett a hirtelen témaváltása.
• És hiszel a démonokban és az angyalokban?
• Persze, hogy hiszek. De rossz, hogy nem tudhatom, mi vár rám, ha vége az életnek. – mondtam kissé bánatosan. Jó lenne, tudni, hogy mire számíthatok.
• Mit szólnál ahhoz, ha én tudnám a választ? Illetve ha tudnék neked választási lehetőséget adni? –A szavaitól tátva maradt a szám. Damien csak halványan mosolygott, tudta, hogy ez lesz a reakcióm.
• Mégis mire gondolsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Kissé fura volt a dolog, a mobilom észrevétlenül előkészítettem, ha segítségre lenne szükségem.
• Arra, hogy én nem vagyok teljesen evilági. Örülnék, ha te is velem jönnél majd, ha itt az idő – mosolygott rejtélyesen.
• De hogy lehetnék veled? - Teljesen értetlen voltam. Mégis miről beszél?
• Csak akkor kapsz választ a kérdésedre, ha megtartod a titkom.
• Természetesen, nem mondom el senkinek – fogadkoztam komolyan. Mégis ki hinne nekem?
• Az én hazám az Alvilág. – Ahogy ezt kimondta, döbbent tekintettel néztem rá, de furcsa mód nem voltam ijedt. – Azért jöttem, hogy lelkeket szerezzek.
• És, az én lelkem is kell neked? És miért pont a lelkem? – tettem fel az ésszerű kérdést. Kicsit megijedtem. Lehet, hogy rám fog támadni? Vagy átváltozik valami szörnnyé?
• Azért mert te egy energikus fiatal vagy, és ez nagy előny. A lelkeddel meg amúgy sem törődsz, csak most jutott eszedbe ez az egész. Nem tudhatjuk, hogy miért van az embernek lelke, de tudom, hogy ti nem sokat foglalkoztok vele. Élitek az életeteket, de soha nem gondolkoztok el rajta, hogy van lelketek.
• Jó, értem. Most azonnal meghalok, hogyha neked adom? – kérdezetem szemlesütve. Nem akartam még eldobni az életem. Szerettem élni. Kicsit fura volt ez a lélek dolog, de hát igaza van. Nem sokat foglalkozom vele…
• Nem, dehogyis. Élsz addig, amíg meg van írva, de a lelked ebben az állapotában száll tovább.
• Az jó. – Hatalmas kő esett le a szívemről. - Ebben az esetben neked adom. Mit kell tennem? – Egyre lelkesebb lettem. Damien szavai szinte megbabonáztak.
• Egyszerű az egész. Csak ígéretet teszel, majd kezet fogunk – válaszolta mosolyogva.
• Rendben. Ígérem, hogy a lelkem a tiéd lesz a halálom után. – Határozottan kinyújtottam a kezem, hogy megpecsételjük a dolgot. Érintése kicsit perzselt, de meg sem lepődöttem, valahogy természetes volt
Miután neki ígértem a lelkem, gondolkodóba estem. A férfi, aki mellettem fekszik, nem ember, vagy nem teljes mértékben az. Ennek ellenére a legnagyobb biztonságban éreztem magam mellette, számomra nem volt differencia. Kérdezgettem pár dolgot az Alvilágról, de nem igazán akaródzott válaszolni, így nem erőltettem. Azt mondta, hogy majd meglátom idővel.
A gondolatok, a jövő újabb vágyhullámot indított el a testemben, így csókolgatni kezdtem. Ő is viszonozta a csókokat, majd pedig egymás testét kényeztettük újra. Miután kicsit csillapodtak az érzelmek, pihentünk egy kicsit. Nem szólt egyikünk sem, csak feküdtünk. Én emésztgettem a dolgot, hogy eladtam a lelkem, de nem hatott meg különösképpen. Már régen megváltam tőle, csak most tudom, hogy kinek adom. Hamarosan indulnia kellett, és én nehéz szívvel engedtem el. Megadtam a számom, bízva abban, hogy keresni fog. Búcsúzóul hosszú csókot váltottunk, majd elment.
Felvettem egy farmert, és egy szűk felsőt és a kedvenc magas sarkúmat. Gyorsan kisminkeltem magam, kihangsúlyozva kék szemeimet.
Elégedetten néztem a tükörbe. Szépnek tartottam magam, mások is annak tartottak, aminek előnyét sokszor ki is használtam. Mosolyogva léptem ki a lakásom ajtaján, majd elindultam dolgozni. A séta alatt sok elismerő pillantást bezsebeltem, amire a mosolyom csak még szélesebb lett.
Hamar odaértem a kávézóhoz. Már néhány pincérlány itt volt, gyorsan én is átöltöztem az egyenruhámba. Egyszerű fehér póló, és térdnadrág volt a munkaruhám. A hajamat laza copfba fogtam, felraktam egy finom réteg szájfényt, és kiléptem az eladótérbe.
A lányok már nekifogtak az asztalok megterítésének, én is beálltam segíteni. Az egyikükkel nagyon jóban voltam. Kate nagyon egyszerű teremtés volt. A kávézó mellékállás volt neki, hogy tudja fizetni az egyetemet. Törékeny testlakatú lány volt, nagy, barna szemeit még jobban kiemelte hófehér bőre, és vállig érő világosszőke haja. A maga módján nagyon is csinos volt, mosolya barátságos. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ember, akihez már baráti viszony fűzött. Nem voltam barátkozós típus, inkább olyan kapcsolatok kiépítésére törekedtem, amiből érdekem fűződik.
Hamar tíz óra lett, elérkezett a nyitás ideje. A kávézó nagyon forgalmas és divatos hely volt, sok gazdag vendégünk volt, akikről köztudott, hogy nem csak a kávé miatt jöttek. Csak fél órája voltunk nyitva, de már minden asztalunk megtelt. Mindenkinek megvolt az asztala, az enyémnél most fiatalok ültek. Ahogy elnéztem őket, frissen végzett egyetemisták lehettek, akiknek sikerült egy jó cégnél elhelyezkedni. Öltönyük a legjobban szabott, s már messziről éreztem a márkás arcszesz illatát. Mosolyogva közelítettem feléjük a jobb borravaló reményében.
• Szép napot, Uraim! – köszöntem nekik negédesen.
• Már biztos szép lesz. – Magabiztosan végigmértek, majd elégedetten vigyorogtak.
• Mit hozhatok?
• Én egy eszpresszót kérnék. Köszönöm. – kezdte a szőke srác, aki nagyon próbált velem flörtölni.
• Nekem csak egy tea lesz.
• Ahogy nekem is. – tette hozzá a harmadik srác is.
Halvány mosollyal az arcomon távoztam, magamban valahol őrjöngtem. Utáltam, hogy a férfiak tárgykén kezelnek, de nem volt más lehetőségem. Volt egy életszínvonalam, amiről semmi pénzért nem mondtam volna le. Azonban ezért áldozatokat kellett hoznom, mégpedig a lelkemet, ha van egyáltalán, teljes mértékben elfelejteni és élni a testem adottságaival.
Hamar elkészítettem a kívánt italokat, majd kecsesen lépkedve kivittem nekik az asztalhoz. Elmélyülten beszélgettek, csak röviden megköszönték. Amikor kivittem a számlát, a bőséges borravaló mellé még egy telefonszámot is kaptam. Eltettem, hiszen soha nem lehet tudni.
A vendégek folyamatosan váltották egymást, pihenni nem nagyon volt időm. Alig vártam, hogy lejárjon a műszakom. Szinte robotszerűen végeztem a munkám, amikor az ajtó kinyílt és önkéntelenül odakaptam a tekintetem. A srác, aki belépett, egyszerűen varázslatos volt. Soha nem láttam még ilyen karizmatikus embert. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, éreztem, ahogy az arcom elpirult. Meg is lepődtem, hiszen régóta nem játszott az arcomon pír. Az ismeretlen bizonytalanul lépkedett a kávézóban, mintha keresne valakit. Az útja a pultig vezetett, ahol helyet foglalt.
• Helló! Mit hozhatok? – kérdeztem egy széles mosoly kíséretében
• Egy hosszú kávét kérnék két cukorral. Köszönöm – válaszul ő is rám mosolygott.
Elindultam, hogy elkészítsem a kávéját. Sokszor hátranéztem, hogy még mindig ott ül – e, nem csak a képzeletem játszik velem. Ő is sokszor rám emelte tekintetét, ami remélem pozitív jel volt a részéről. Hihetetlen jelenség volt. Sötét haja tökéletes volt, mintha a fodrásztól lépett volna ki. Barna szeme mély volt, szinte elvesztem benne. Magas, izmos alakját akármelyik modell megirigyelhetné. Hihetetlen szerencsésnek éreztem magam.
• Tessék, a kávé. Remélem ízleni fog – mondtam szerényen.
• Biztos vagyok benne, remek illata van – bókolt a srác, miközben belekortyolt. – Tényleg nagyon finom. – Miközben válaszolt, jelentőségteljesen végigmért, a finom szót pedig kellőképpen megnyomta. Arcomat megint elöntötte a pír, mikor megértettem, hogy nem csak a kávéra gondol.
Sajnos pont most volt a legnagyobb forgalom, még véletlenül sem tudtam vele beszélni. Néha – néha rápillantottam, de többre nem volt időm. Kért még egy kávét. Miközben elvette, finoman súrolta ujjaival a kezem, amitől kicsit meg is bizseregtem. Már csak egy óra volt a zárásig, amikor a tömeg végre ritkulni kezdett. Visszatértem a kedvenc vendégemhez:
• Elégedett vagy a kiszolgálással? – kérdeztem tőle incselkedve.
• Mindennel nagyon elégedett vagyok – válaszolt mosolyogva, amibe én kicsit bele is pirultam. – Szóval, meddig kell még várnom rád?
A kérdéstől nagyon meglepődtem, hiszen nem sokat teketóriázott. Nem kellett sokat gondolkoznom a válaszon, hiszen tudtam, hogy kell nekem ez a fiú.
• Egy óra múlva gyere vissza a kávézó elé – válaszoltam neki magabiztosan.
• Rendben - felelte a tünemény. – Várni foglak.
Hihetetlen lassan telt le az a hatvan perc. Gyorsan végeztem a munkám, hogy minél előbb el tudjak készülni. Szinte már udvariatlan is voltam néhány vendéggel, akik nagyon nem akarták elhagyni a kávézót, de közöltem velük, hogy záróra van. Végre lezártam a kasszát, amikor hátramentem az öltözőhöz. Vettem egy gyors zuhanyt, megmostam a fogam, majd átöltöztem. Hihetetlen boldog voltam, hogy tartottam itt egy csinos ruhát az ilyen alkalmakra. Felfrissítettem a sminkemet, a hajamat kiengedtem, ami lágy hullámokban omlott a vállamra. Felvettem a kedvenc kék mini ruhámat, ami tökéletesen kihangsúlyozta az alakomat. A lábamra voltam a legbüszkébb, beleléptem a magas sarkú cipőmbe, amitől combom még hosszabbnak tűnt.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón, elgondolkoztam, hogy még a nevét sem tudom. Volt bennem egy minimális félelem, de ez inkább doppingolt. Nem ő az első ismeretlen férfi az életemben, de neki volt valami fura kisugárzása. Magabiztosan hagytam el a kávézót, és ő már várt rám. Elismerően végigmért, és én biztos voltam benne, hogy felkeltettem férfi vágyait.
• Szia! Most jutott eszembe, hogy bemutatkozni sem volt időm. Vivien vagyok – nyújtottam felé a kezem.
• •Örvendek Vivien. Damien vagyok. – Finoman érintette meg a kezem, ami nagyon jól eső érintés volt. – Mit szólnál egy vacsorához?
• Rendben, úgyis éhes vagyok.
Miközben az étterem felé tartottunk, kénytelen voltam sokat beszélni. Nem mintha nekem nehezemre esne beszélni, csak kicsit furcsálltam, hogy nem magát élteti. Elmeséltem neki, hogy egyedül élek Chicagoban, és hogy mennyire nem szeretem a várost. Olyan unalmasnak tűnt az álmaim városához, New Yorkhoz képest. A munkámról csak pár szót ejtettünk, azt hazudtam, hogy mennyire szeretem, hiszen nem tudhatom, hogy nem jut vissza a főnököm fülébe. Lassan odaértünk az étteremhez, ami igen nívós hely volt. Híres volt a diszkréciójáról is. Leültünk az egyik kisebb asztalhoz, majd Damien rendelt egy üveg bort. Édes nedűt választott, mintha tudná, hogy ez a kedvencem. Remek ízlése volt.
Csendben ízlelgettük egy darabig az italt, amikor elhatároztam, hogy szóra bírom:
• Annyit meséltem magamról, de rólad nem tudok semmit – mondtam neki mosolyogva.
• Mégis mire lennél kíváncsi?
• Hol születtél? Mit csinálsz itt? Mit szeretnél tenni a jövőben? – tettem fel az alapkérdéseket, amikbe nem lehet belebukni.
• Nos, Madisonban születtem, most 20 éves vagyok. Itt járok egyetemre, itt is lakom. Egyedül. Jövőben még nem tudom, mit szeretnék csinálni, egyelőre befejezni az egyetemet. – Válasza kissé betanultnak csengett, de annyira nem is izgatott.
• Mit tanulsz az egyetemen?
• Történelmet. Mindig is érdekelt a múlt. – Miközben válaszolt, finoman megérintette a kezem. Nem húztam vissza, mert jól esett az érintése
Visszajött a pincérlány, és felvette a rendelésünket. Én csak egy csirkés salátát kértem, Damien pedig Cordon Bleu-t rendelt. Csendesen megvacsoráztunk, miközben sokszor egymásra pillantottunk, tekintetem sokszor vándorolt a szabályos ajkaira. Kértünk még egy palack bort, amit el is fogyasztottunk. A vacsora végeztével elhagytuk az éttermet.
Alig léptünk ki az ajtón, amikor elhatároztam, hogy cselekedni fogok. Testemben már nagyon tombolt a vágy, így a falhoz löktem és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem ellenkezett, és a csókja fantasztikus volt. Sokáig álltunk ott, egymás ajkaira tapadva, a kezem sokszor elkalandozott a testén az övcsatja felé. Reméltem, hogy már eléggé feltüzeltem, ezért mosolyogva váltam el a szájától.
• Mit szólnál, ha ezt inkább nálam folytatnánk? – kérdeztem tőle a vágytól bódultan. Meg sem vártam a válaszát, biztos voltam a sikerembe, így kézen fogtam, és elindultunk.
• Jó ötlet – mosolygott elégedetten.
Nem laktam messze, amiért most kifejezetten hálás voltam. Gyorsan bementünk a lakásomba, de az ajtót már lábbal löktem be. Kívántam az ajkait, így egyből lecsaptam rá. Először finoman ízlelgettem ajkaimmal, majd gyorsabb tempót követelve a nyelvünkkel is játszottunk.
Hamar a hálóban kötöttünk ki, finoman magammal húztam a franciaágyra. Damien kínzó lassúsággal szabadított meg a ruháimtól, ami már nem fedte meztelen testem. Én mohóbban vettem le róla az inget és a nadrágot. Miközben csókóloztunk, kezével a mellemet kényeztette. Éreztem, ahogy a halom a kezében egyre keményebb lesz az érintésétől, amire válaszul halk nyögés hagyta el a számat. Természetesen az én kezem sem maradt tétlen, hamar levettem róla a bokszert. Finoman megérintettem a férfiasságát, majd egész tenyeremet ráhelyeztem, és érzékien mozgatni kezdtem. Érintésemtől az ő száját is halk nyögés hagyta el.
Fantasztikus teste volt, az izomzata kidolgozott és szálkás. Bőre nagyon puha, az illata különös volt, mintha kissé kénes lenne, de mámorító. Kezemet finoman elhúzta a férfiasságáról, majd levette a fehér neműmet. Az érintése lassú volt, szinte simogató, amivel csak még inkább fokozta az őrületem. Megemeltem a csípőmet, jelezve, hogy többre vágyom. Mikor megéreztem a hosszú ujjakat ölemben, a vágy egy újabb hulláma öntötte el a testemet. Tudta jól, hogy melyik a legérzékenyebb pont, így amikor rátapintott, hangos nyögés hagyta el a számat. Tovább mozgatta a kezét, amitől az orgazmusom csak fokozódott, majd testem megfeszült, mintha nem bírna már el több gyönyört. Damien nem hagyta abba a kényeztetésemet, amivel hihetetlen örömet okozott. Kipirultan és hálásan néztem rá, majd finoman eltoltam magamtól a kezét és a hátára fordítottam.
Csalhatatlan jelét láttam annak, hogy ő már készen áll, de én kényeztetni akartam. Kezemmel finoman felfedeztem az érzékeny területet, amire elégedett nyögéseket kaptam válaszul. Mikor már én sem bírtam a vággyal, elhelyezkedtem az ölében. Lassan magamba fogadtam őt, majd ritmusosan elkezdtem mozogni rajta. Ahogy közeledtem az újabb orgazmus felé, úgy követeltem a gyorsabb tempót. Az extázis hirtelen tört rám, a testem remegett ettől az érzéstől. Kapkodva szedtem a levegőt, amikor lenéztem Damienre. Tudtam, hogy ő még nem érte el a végkiteljesedést, így újra mozogni kezdtem. Néhány határozott mozdulat után ő is elérte a csúcspontot és hangosan felnyögött alattam. Elégedetten és fáradtan dőltem rá tökéletes mellkasára. Hangosan ziháltunk mind a ketten.
• Fantasztikus vagy – mondtam neki elégedetten, miközben halvány csókot leheltem az ajkaira.
• Te is, nagyon. - Megerősítésként viszonozta a csókot.
• Régen volt ilyen őrjítő élményben részem. Mintha nem is evilági lett volna.
• Hát, ez nem is volt evilági – mosolygott rejtélyesen, amire felkaptam a fejem.
• Ezt hogy érted? – értetlenül néztem rá, tudtam, hogy van valami mögöttes tartalom a szavai mögött.
• Látom, érdeklődsz az okkultizmus iránt – mutatott körbe a szobában, ahol különféle ezzel foglalkozó kiadványok voltak, valamint képek, rengeteg gyertya.
• Igen, érdekes téma. Hiszek a halál utáni életben – feleltem büszkén. Kicsit meglepett a hirtelen témaváltása.
• És hiszel a démonokban és az angyalokban?
• Persze, hogy hiszek. De rossz, hogy nem tudhatom, mi vár rám, ha vége az életnek. – mondtam kissé bánatosan. Jó lenne, tudni, hogy mire számíthatok.
• Mit szólnál ahhoz, ha én tudnám a választ? Illetve ha tudnék neked választási lehetőséget adni? –A szavaitól tátva maradt a szám. Damien csak halványan mosolygott, tudta, hogy ez lesz a reakcióm.
• Mégis mire gondolsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Kissé fura volt a dolog, a mobilom észrevétlenül előkészítettem, ha segítségre lenne szükségem.
• Arra, hogy én nem vagyok teljesen evilági. Örülnék, ha te is velem jönnél majd, ha itt az idő – mosolygott rejtélyesen.
• De hogy lehetnék veled? - Teljesen értetlen voltam. Mégis miről beszél?
• Csak akkor kapsz választ a kérdésedre, ha megtartod a titkom.
• Természetesen, nem mondom el senkinek – fogadkoztam komolyan. Mégis ki hinne nekem?
• Az én hazám az Alvilág. – Ahogy ezt kimondta, döbbent tekintettel néztem rá, de furcsa mód nem voltam ijedt. – Azért jöttem, hogy lelkeket szerezzek.
• És, az én lelkem is kell neked? És miért pont a lelkem? – tettem fel az ésszerű kérdést. Kicsit megijedtem. Lehet, hogy rám fog támadni? Vagy átváltozik valami szörnnyé?
• Azért mert te egy energikus fiatal vagy, és ez nagy előny. A lelkeddel meg amúgy sem törődsz, csak most jutott eszedbe ez az egész. Nem tudhatjuk, hogy miért van az embernek lelke, de tudom, hogy ti nem sokat foglalkoztok vele. Élitek az életeteket, de soha nem gondolkoztok el rajta, hogy van lelketek.
• Jó, értem. Most azonnal meghalok, hogyha neked adom? – kérdezetem szemlesütve. Nem akartam még eldobni az életem. Szerettem élni. Kicsit fura volt ez a lélek dolog, de hát igaza van. Nem sokat foglalkozom vele…
• Nem, dehogyis. Élsz addig, amíg meg van írva, de a lelked ebben az állapotában száll tovább.
• Az jó. – Hatalmas kő esett le a szívemről. - Ebben az esetben neked adom. Mit kell tennem? – Egyre lelkesebb lettem. Damien szavai szinte megbabonáztak.
• Egyszerű az egész. Csak ígéretet teszel, majd kezet fogunk – válaszolta mosolyogva.
• Rendben. Ígérem, hogy a lelkem a tiéd lesz a halálom után. – Határozottan kinyújtottam a kezem, hogy megpecsételjük a dolgot. Érintése kicsit perzselt, de meg sem lepődöttem, valahogy természetes volt
Miután neki ígértem a lelkem, gondolkodóba estem. A férfi, aki mellettem fekszik, nem ember, vagy nem teljes mértékben az. Ennek ellenére a legnagyobb biztonságban éreztem magam mellette, számomra nem volt differencia. Kérdezgettem pár dolgot az Alvilágról, de nem igazán akaródzott válaszolni, így nem erőltettem. Azt mondta, hogy majd meglátom idővel.
A gondolatok, a jövő újabb vágyhullámot indított el a testemben, így csókolgatni kezdtem. Ő is viszonozta a csókokat, majd pedig egymás testét kényeztettük újra. Miután kicsit csillapodtak az érzelmek, pihentünk egy kicsit. Nem szólt egyikünk sem, csak feküdtünk. Én emésztgettem a dolgot, hogy eladtam a lelkem, de nem hatott meg különösképpen. Már régen megváltam tőle, csak most tudom, hogy kinek adom. Hamarosan indulnia kellett, és én nehéz szívvel engedtem el. Megadtam a számom, bízva abban, hogy keresni fog. Búcsúzóul hosszú csókot váltottunk, majd elment.
Nem tudtam visszaaludni, annyira izgatott voltam. Nem a jövő miatt, hanem miatta. Nagyon jó volt az együtt töltött éjszaka, reméltem, hogy lesz még belőle. Nem tudom, hogy mennyi időt szán nekem a sors, de a halál után újra Damien karjaiban lehetek. Ez volt a legjobb végzet számomra, azt hiszem…
2010. február 23., kedd
4. fejezet – Az első találkozás
Köszönöm szépen Joinnak a bétázást, nagyon hálás vagyok neki. Sokat segített nekem :)
Tehetetlenségemben zokogtam. Tudtam, ha nem elégítem ki emberi részem kíváncsiságát, akkor felemésztem magam belülről. Utáltam magam ezért. Nem lehetek többé büszke magamra. Az önbecsülésem talán majd rendbe jön, ha démon leszek én is. Kérdéses, hogy megérdemlem – e egyáltalán. Ha már most ilyen gyenge vagyok, akkor mi lesz később? Én is úgy járok, mint az a férfi, akiről Cole beszélt? Tudtam, hogy ha hagynám, hogy a lány megváltoztassa még jobban az életemet, akkor az a halálomat jelentené. Bár a halál nem lehet ennél rosszabb. Kétségek között vergődöm, túlságosan felébredt bennem az ember, és mindez egy szánalmas emberlány miatt. Kezdtem egyre dühösebb lenni ennek a gondolatnak a hatására. Mégis ki ő, hogy megváltoztasson? Nem fogom hagyni! Szükségem van arra, hogy megismerjem, de csak a kíváncsiság hajt. Nem tudnék iránta romantikus érzelmeket táplálni, hiszen magam vagyok a gonoszság. Bebeszéltem magamnak, hogy csak tényleg kíváncsi vagyok és, a férfi vágyak hajtanak. Megkeményítem elsorvadt szívem, és csak a feladatomra koncentrálok. Akkor lehetek igazán nyugodt, ha az ő lelke is az enyém lesz.
Azonban előbb Vivien van soron. Nagyon csinos volt, de mégsem ért fel az ismeretlen szépséggel. Kiderítettem, hogy a lány egy kávézóban dolgozik pincérnőként a belvárosban. Ez sem lesz túl nehéz feladat, majd bevetem a férfi vonzerőmet. Jól esik a nők lelkének, ha udvarolnak nekik. Vivien még az okkultizmus iránt is élénken érdeklődik, ezzel meg is foghatom. Ma azonban nem érzem magam elég erősnek, ezért inkább pihenek egy kicsit és kikapcsolom a gondolataimat. Ahogy kezdtem lenyugodni, éreztem, hogy mennyire fáradt vagyok. Olyan erővel sújtott le rám az álmosság, hogy még levetkőzni sem volt erőm. Az ágyra roskadtam és a párnára hajtottam a fejem és a kellemes sötétség ellepett.
Amikor felkeltem, nagyon kipihentnek éreztem magam. Átaludtam az egész délutánt, pedig ez nem jellemző rám. Gondolom az elmúlt napok történései miatt volt erre szükségem. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy már alkonyodik. Az órám 7 órát mutatott, tehát ha ma még szeretnék találkozni Viviennel, akkor kénytelen leszek elindulni a kávézóba. Vettem egy gyors zuhanyt, átöltöztem és el is indultam. Szerencsére nem volt túl messze a lakásomtól, csupán 15 saroknyira. Viszonylag lassan sétálgattam, hogy valamennyire tisztán tudjak gondolkodni. Az utcán sétálva nem is vettem észre az embereket, annyira le volt zsibbadva az agyam. Hamar megtaláltam a kávézót, nagyon divatos hely volt. Kellemes zene szólt, a berendezésben a minimalizmus dominált. A vendégkör valószínűleg Chicago elitje lehetett. A pincérnők mind rendkívül csinosak voltak. A kávézóban remek kávéillat volt, aminek nem tudtam ellenállni. Helyet foglaltam a pultnál, és vártam, hogy valaki felvegye a rendelésemet. Szerencsére pont Vivien volt az. Élőben is igen csinos volt. Bőre fényesen ragyogott, haját lazán copfba fogta. Mosolya ragyogott, fogai tökéletesen fehérek. Kék szemét enyhén füstös sminkkel hangsúlyozta ki. A hangja lágy és dallamos volt, amikor megszólalt:
• Helló! Mit hozhatok? – kérdezte széles mosoly kíséretében.
• Egy hosszú kávét kérnék két cukorral. Köszönöm. – válaszoltam neki szintén mosolyogva.
Elment, hogy elkészítse a kávémat, közben sokszor hátratekintett a válla fölött, tekintetével az enyémet keresete. Egyértelmű volt, hogy tetszem neki. Be kell vallanom, nem volt ellenemre. Rámosolyogtam bíztatásom jeléül, mire egy széles mosoly volt a válasz.
• Tessék, a kávé. Remélem ízleni fog – mondta Vivien szerényen.
• Biztos vagyok benne, remek illata van. – bókoltam a lánynak. Megvárta, amíg belekóstolok. – Tényleg nagyon finom. – Miközben válaszoltam neki, jelentőségteljesen végigmértem, a finom szót pedig kellőképpen megnyomtam, hogy értse, nem csak a kávéra gondoltam. Arcán finom pír jelent meg, egyre biztosabb voltam a sikeremben.
Elég zsúfolt volt a hely, így nem sokat tudnunk beszélni. Néha – néha egymásra pillantottunk, de Vivien nem nagyon ért rá. Amíg vártam, hogy kicsit csillapodjon a forgalom, ittam még egy kávét, ami tényleg remek volt. 9 óra után valamivel kezdett a tömeg szétszéledni. Én még mindig a pultnál ültem, amikor Vivien végre visszatért hozzám.
• Elégedett vagy a kiszolgálással? – kérdezte incselkedve.
• Mindennel nagyon elégedett vagyok – válaszoltam mosolyogva, amiben kicsit belepirult. – Szóval, meddig kell még várnom rád?
A kérdésem meglepte, hiszen egyből a lényegre tértem, de láttam, nem sokat gondolkozik a válaszon.
• Egy óra múlva gyere vissza a kávézó elé.
• Rendben, várni foglak.
Mosolyogtam magamban, hogy milyen jó estém lesz. Tényleg tetszett nekem ez a lány, legalább ma este nem fogok unatkozni.
Lassan telt le az egy óra, addig sétálgattam a környéken, és figyeltem ez embereket. Olyan gondterhelt volt mindegyik arca. Látszott rajtuk, hogy nem boldogok, csak élik az életüket. Persze én mosolyogtam, mert ez annál jobb nekem, és az Alvilágnak is. Érdekes volt kívülállóként figyelni őket. Bárcsak belehallgathatnék a gondolataikba. Még egy kicsit ücsörögtem egy padon, majd visszaindultam a kávézóhoz. Pár perc várakozás után Vivien lépett ki az ajtón. Haja lágy hullámokban omlott a vállára, arca megint tökéletesen sminkelt volt. A kék miniruha, amit viselt nem csak a szemét hangsúlyozta ki, hanem a tökéletes alakját. Hosszú combját még jobban kihangsúlyozta elegáns, magas sarkú cipője. Mosolyogva közeledett felém.
• Szia! Most jutott eszembe, hogy bemutatkozni sem volt időm. Vivien vagyok – nyújtotta a kezét felém magabiztosan.
• Örvendek Vivien. Damien vagyok. – Finoman érintettem meg a kezét, ami nagyon puha volt. – Mit szólnál egy vacsorához?
• Rendben, úgyis éhes vagyok.
Miközben az étteremhez sétáltunk, sokat csacsogott. Megtudtam, hogy egyedül bérel egy lakást, négy éve él itt Chicagoban. Nem nagyon szereti a várost, de a munkáját igen. Sok érdekes és gazdag embert ismerhet meg általa. Odaértünk az étteremhez, ami egy igen kis csendes hely volt. Helyet foglaltunk egy kis asztalnál, majd rendeltünk egy üveg bort.
• Annyit meséltem magamról, de rólad nem tudok semmit. – mondta mosolyogva Vivien.
• Mégis mire lennél kíváncsi?
• Hol születtél? Mit csinálsz itt? Mit szeretnél tenni a jövőben?
• Nos, Madisonban születtem, most 20 éves vagyok. Itt járok egyetemre, itt is lakom, egyedül. Jövőben még nem tudom, mit szeretnék csinálni, egyelőre befejezni az egyetemet – válaszoltam neki a betanult szöveget.
• Mit tanulsz az egyetemen? – kérdezte a lány.
• Történelmet. Mindig is érdekelt a múlt. – Miközben válaszoltam neki finoman megérintettem a kezét. Vivien nem húzta vissza, ami határozottan jót jelent.
Visszajött a pincérlány, és felvette a rendelésünket. Vivien csirkés salátát kért, én pedig Cordon Bleu-t rendeltem. Csendesen megvacsoráztunk, miközben sokszor egymásra pillantottunk. Meg kell hagyni, nagyon szép szeme van. Kértünk még egy palack bort, amit el is fogyasztottunk. A vacsora végeztével elhagytuk az éttermet. Alig léptem ki az ajtón, Vivien a falhoz lökött és szenvedélyesen megcsókolt. Nem ellenkeztem, nagyon kellemes volt. Sokáig ízlelgettük egymás ajkait, közben a lány keze sokszor elkalandozott az övemhez. Már épp kezdtünk volna belemelegedni, amikor mosolyogva elvált a számtól.
• Mit szólnál, ha ezt inkább nálam folytatnánk? – Meg sem várta a válaszom, már húzott is maga után.
• Jó ötlet – mosolyogtam elégedetten.
Nem lakott messze, hamar odaértünk. Alighogy beléptem az ajtón, már csókolóztunk is. A szája most finoman súrolta az enyémet, majd gyorsabb tempót követelve a nyelvünk is beszállt a játékba. A kis előszobából hamar a hálóban találtuk magunkat, az ágyon landoltunk. Lassan megszabadítottam a ruhájától, ami felfedte szinte meztelen testét. Melltartót nem viselt, de a domborulatai így is tökéletesen feszesek voltak. Ő is levette az ingem, majd a nadrágomat. Felül kerültem, és miközben csókolóztunk, a kezemmel finoman elkezdtem masszírozni a mellét. Éreztem, ahogy a domborulat megkeményedik a kezem alatt, és Vivien száját halk nyögés hagyta el. Az ő keze sem tétlenkedett, már a bokszer sem volt rajtam. Férfiasságomat tökéletesen kényeztette, amitől én is halkan felnyögtem. Lassan megszabadítottam a fehérneműjétől, hogy felfedezzem a kezemmel a rejtett kincseit. Miközben lassan simogattam a kezemmel, a csípője gyorsabb tempót követelt. Elégedetten mosolyra húztam a számat, amikor az arcába néztem. Látszott rajta, hogy eléggé feltüzeltem. Simogatva végigsimítottam a vágytól nedvedző szirmokat, hogy az ujjaimmal okozzak neki gyönyört. Nem kellett sok idő, hogy Vivien testét ritmusosan apró rángások árasszák el. Megérintettem a kis dudorodó gombocskát az ölében, amitől hangos nyögés hagyta el az ajkait. Tovább mozgattam a kezem, amitől az orgazmusa csak fokozódott, majd a teste egyenes ívben megfeszült, de én még mindig kényeztettem. Kipirult és hálás szemekkel nézett rám, majd finoman eltolta a kezem és a hátamra fordított. Az én férfiasságom már készen állt a behatolásra, de Vivien, még húzta az időt. Keze ügyesen dolgozott rajtam. Lassan abbahagyta, majd elhelyezkedett az ölemben. Fantasztikus volt érezni őt. Ahogyan ritmusosan mozgott rajtam, az arcán már mutatkoztak az extázis jelei. Ahogy közeledett az orgazmusa, úgy a mozgása is egyre gyorsabb lett. Én is elég közel álltam a végkiteljesedéshez, de előbb Vivien ért oda. Miközben a teste a gyönyörtől remegett, elégedett voltam a látvánnyal. Lenézett rám, és látta, hogy én még nem végeztem, ezért újra mozogni kezdett, amitől én is elértem a csúcspontot. Hangos nyögés hagyta el a számat, majd Vivien fáradtan dőlt rám. Lassan ziháltunk mind a ketten. A mellkasomon pihent egy darabig, amikor megszólalt:
• Fantasztikus vagy – mondta elégedetten, miközben halvány csókot lehelt a számra.
• Te is, nagyon. - Megerősítésként viszonoztam a csókot.
• Régen volt ilyen őrjítő élményben részem. Mintha nem is evilági lett volna.
• Hát, ez nem is volt evilági – mosolyogtam rejtélyesen, amire Vivien is felkapta a fejét.
• Ezt hogy érted?
• Látom, érdeklődsz az okkultizmus iránt – mutattam körbe a szobában, ahogy különféle ezzel foglalkozó kiadványok voltak, valamint képek, rengeteg gyertya.
• Igen, érdekes téma. Hiszek a halál utáni életben – felelte büszkén Vivien.
• És hiszel a démonokban és az angyalokban?
• Persze, hogy hiszek. De rossz, hogy nem tudhatom, mi vár rám, ha vége az életnek. – mondta Vivien bánatosan.
• Mit szólnál ahhoz, ha én tudnám a választ. Illetve ha tudnék neked választási lehetőséget adni? – miközben mondtam, a lány szája tátva maradt a csodálkozástól. Én csak halványan mosolyogtam, hogy milyen kiszámítható emberi reakció ez.
• Mégis mire gondolsz? – kérdezte felvont szemöldökkel.
• Arra, hogy én nem vagyok teljesen evilági. Örülnék, ha te is velem jönnél majd, ha itt az idő. – mosolyogtam még mindig rejtélyesen.
• De hogy lehetnék veled?
• Csak akkor kapsz választ a kérdésedre, ha megtartod a titkom.
• Természetesen, nem mondom el senkinek. – fogadkozott a lány, és láttam, hogy komolyan gondolja.
• Az én hazám az Alvilág. – Ahogy ezt kimondtam, döbbent tekintettel találtam szembe magam, de nem ijedt meg, így folytattam. – Azért jöttem, hogy lelkeket szerezzek.
• És, az én lelkem is kell neked? És miért pont a lelkem? – tette fel az ésszerű kérdést.
• Azért mert te egy energikus fiatal vagy, és ez nagy előny. A lelkeddel meg amúgy sem törődsz, csak most jutott eszedbe az az egész. Nem tudhatjuk, hogy miért van az embernek lelke, de tudom, hogy ti nem sokat foglalkoztok vele. Élitek az életeteket, de soha nem gondolkoztok el rajta, hogy van lelketek.
• Jó, értem. Most azonnal meghalok, hogyha neked adom? – kérdezett szemlesütve.
• Nem, dehogyis. Élsz addig, amíg meg van írva, de a lelked ebben az állapotában száll tovább.
• Az jó. Ebben az esetben neked adom. Mit kell tennem? – Láttam rajta, hogy egyre lelkesebb.
• Egyszerű az egész. Csak ígéretet teszel, majd kezet fogunk – válaszoltam mosolyogva.
• Rendben. Ígérem, hogy a lelkem a tiéd lesz a halálom után. – Határozottan kinyújtotta a kezét, amit én megfogtam. Érintésem kicsit perzselte, de meg sem lepődött.
Miután nekem ígérte a lelkét, egy ideig gondolkozott, de én nem zavartam meg ebben. Kérdezett pár dolgot az Alvilágról, de természetesen nem mondhattam el mindent. Miután kielégítettem a kíváncsiságát, újra elkezdett csókolgatni, amit én viszonoztam. Újra kiélveztük egymás testét, majd pihentünk egy kicsit. Mielőtt elindultam volna haza, megadta a számát, majd hosszú csókkal búcsúzott. Nem tudom, hogy fogom – e még keresni. Őt volt a legkönnyebb becserkészni. Hihetetlen naiv lány, de isteni szerető.
Mielőtt felmentem volna a lakásomba, gyorsan betértem egy büfébe, hogy egyek valamit, és igyak egy kávét. Amikor beléptem, nagyon finom illat volt. Kértem egy almás pitét és egy kávét, majd elindultam helyet keresni. Hihetetlen, de Ő épp az egyiknél ült. Most is gyönyörű volt, mint mindig. Tegnap, mikor Viviennel voltam, nem sokat gondoltam rá. Gondoltam, próba szerencse, megszólítom.
• Szia! – mosolyogtam rá szélesen, mire felnézett rám. Milyen szépek a szemei. – Szabad ez a hely?
• Persze, ülj csak le. – Mosolya fantasztikus volt, a hangja pedig lágy és szelíd.
• Köszi. – leültem, majd ránéztem. Az arca már – már angyali szépségű volt. Felé nyújtottam a kezem. – A nevem Damien.
• Destiny. – fogadta el a felé nyújtott jobbomat, ami nagyon jó érzés volt. Valami hang mélyen legbelül ordított, hogy álljak fel és fussak, mert ha nem teszem, ez a lány lesz a végzetem.
Tehetetlenségemben zokogtam. Tudtam, ha nem elégítem ki emberi részem kíváncsiságát, akkor felemésztem magam belülről. Utáltam magam ezért. Nem lehetek többé büszke magamra. Az önbecsülésem talán majd rendbe jön, ha démon leszek én is. Kérdéses, hogy megérdemlem – e egyáltalán. Ha már most ilyen gyenge vagyok, akkor mi lesz később? Én is úgy járok, mint az a férfi, akiről Cole beszélt? Tudtam, hogy ha hagynám, hogy a lány megváltoztassa még jobban az életemet, akkor az a halálomat jelentené. Bár a halál nem lehet ennél rosszabb. Kétségek között vergődöm, túlságosan felébredt bennem az ember, és mindez egy szánalmas emberlány miatt. Kezdtem egyre dühösebb lenni ennek a gondolatnak a hatására. Mégis ki ő, hogy megváltoztasson? Nem fogom hagyni! Szükségem van arra, hogy megismerjem, de csak a kíváncsiság hajt. Nem tudnék iránta romantikus érzelmeket táplálni, hiszen magam vagyok a gonoszság. Bebeszéltem magamnak, hogy csak tényleg kíváncsi vagyok és, a férfi vágyak hajtanak. Megkeményítem elsorvadt szívem, és csak a feladatomra koncentrálok. Akkor lehetek igazán nyugodt, ha az ő lelke is az enyém lesz.
Azonban előbb Vivien van soron. Nagyon csinos volt, de mégsem ért fel az ismeretlen szépséggel. Kiderítettem, hogy a lány egy kávézóban dolgozik pincérnőként a belvárosban. Ez sem lesz túl nehéz feladat, majd bevetem a férfi vonzerőmet. Jól esik a nők lelkének, ha udvarolnak nekik. Vivien még az okkultizmus iránt is élénken érdeklődik, ezzel meg is foghatom. Ma azonban nem érzem magam elég erősnek, ezért inkább pihenek egy kicsit és kikapcsolom a gondolataimat. Ahogy kezdtem lenyugodni, éreztem, hogy mennyire fáradt vagyok. Olyan erővel sújtott le rám az álmosság, hogy még levetkőzni sem volt erőm. Az ágyra roskadtam és a párnára hajtottam a fejem és a kellemes sötétség ellepett.
Amikor felkeltem, nagyon kipihentnek éreztem magam. Átaludtam az egész délutánt, pedig ez nem jellemző rám. Gondolom az elmúlt napok történései miatt volt erre szükségem. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy már alkonyodik. Az órám 7 órát mutatott, tehát ha ma még szeretnék találkozni Viviennel, akkor kénytelen leszek elindulni a kávézóba. Vettem egy gyors zuhanyt, átöltöztem és el is indultam. Szerencsére nem volt túl messze a lakásomtól, csupán 15 saroknyira. Viszonylag lassan sétálgattam, hogy valamennyire tisztán tudjak gondolkodni. Az utcán sétálva nem is vettem észre az embereket, annyira le volt zsibbadva az agyam. Hamar megtaláltam a kávézót, nagyon divatos hely volt. Kellemes zene szólt, a berendezésben a minimalizmus dominált. A vendégkör valószínűleg Chicago elitje lehetett. A pincérnők mind rendkívül csinosak voltak. A kávézóban remek kávéillat volt, aminek nem tudtam ellenállni. Helyet foglaltam a pultnál, és vártam, hogy valaki felvegye a rendelésemet. Szerencsére pont Vivien volt az. Élőben is igen csinos volt. Bőre fényesen ragyogott, haját lazán copfba fogta. Mosolya ragyogott, fogai tökéletesen fehérek. Kék szemét enyhén füstös sminkkel hangsúlyozta ki. A hangja lágy és dallamos volt, amikor megszólalt:
• Helló! Mit hozhatok? – kérdezte széles mosoly kíséretében.
• Egy hosszú kávét kérnék két cukorral. Köszönöm. – válaszoltam neki szintén mosolyogva.
Elment, hogy elkészítse a kávémat, közben sokszor hátratekintett a válla fölött, tekintetével az enyémet keresete. Egyértelmű volt, hogy tetszem neki. Be kell vallanom, nem volt ellenemre. Rámosolyogtam bíztatásom jeléül, mire egy széles mosoly volt a válasz.
• Tessék, a kávé. Remélem ízleni fog – mondta Vivien szerényen.
• Biztos vagyok benne, remek illata van. – bókoltam a lánynak. Megvárta, amíg belekóstolok. – Tényleg nagyon finom. – Miközben válaszoltam neki, jelentőségteljesen végigmértem, a finom szót pedig kellőképpen megnyomtam, hogy értse, nem csak a kávéra gondoltam. Arcán finom pír jelent meg, egyre biztosabb voltam a sikeremben.
Elég zsúfolt volt a hely, így nem sokat tudnunk beszélni. Néha – néha egymásra pillantottunk, de Vivien nem nagyon ért rá. Amíg vártam, hogy kicsit csillapodjon a forgalom, ittam még egy kávét, ami tényleg remek volt. 9 óra után valamivel kezdett a tömeg szétszéledni. Én még mindig a pultnál ültem, amikor Vivien végre visszatért hozzám.
• Elégedett vagy a kiszolgálással? – kérdezte incselkedve.
• Mindennel nagyon elégedett vagyok – válaszoltam mosolyogva, amiben kicsit belepirult. – Szóval, meddig kell még várnom rád?
A kérdésem meglepte, hiszen egyből a lényegre tértem, de láttam, nem sokat gondolkozik a válaszon.
• Egy óra múlva gyere vissza a kávézó elé.
• Rendben, várni foglak.
Mosolyogtam magamban, hogy milyen jó estém lesz. Tényleg tetszett nekem ez a lány, legalább ma este nem fogok unatkozni.
Lassan telt le az egy óra, addig sétálgattam a környéken, és figyeltem ez embereket. Olyan gondterhelt volt mindegyik arca. Látszott rajtuk, hogy nem boldogok, csak élik az életüket. Persze én mosolyogtam, mert ez annál jobb nekem, és az Alvilágnak is. Érdekes volt kívülállóként figyelni őket. Bárcsak belehallgathatnék a gondolataikba. Még egy kicsit ücsörögtem egy padon, majd visszaindultam a kávézóhoz. Pár perc várakozás után Vivien lépett ki az ajtón. Haja lágy hullámokban omlott a vállára, arca megint tökéletesen sminkelt volt. A kék miniruha, amit viselt nem csak a szemét hangsúlyozta ki, hanem a tökéletes alakját. Hosszú combját még jobban kihangsúlyozta elegáns, magas sarkú cipője. Mosolyogva közeledett felém.
• Szia! Most jutott eszembe, hogy bemutatkozni sem volt időm. Vivien vagyok – nyújtotta a kezét felém magabiztosan.
• Örvendek Vivien. Damien vagyok. – Finoman érintettem meg a kezét, ami nagyon puha volt. – Mit szólnál egy vacsorához?
• Rendben, úgyis éhes vagyok.
Miközben az étteremhez sétáltunk, sokat csacsogott. Megtudtam, hogy egyedül bérel egy lakást, négy éve él itt Chicagoban. Nem nagyon szereti a várost, de a munkáját igen. Sok érdekes és gazdag embert ismerhet meg általa. Odaértünk az étteremhez, ami egy igen kis csendes hely volt. Helyet foglaltunk egy kis asztalnál, majd rendeltünk egy üveg bort.
• Annyit meséltem magamról, de rólad nem tudok semmit. – mondta mosolyogva Vivien.
• Mégis mire lennél kíváncsi?
• Hol születtél? Mit csinálsz itt? Mit szeretnél tenni a jövőben?
• Nos, Madisonban születtem, most 20 éves vagyok. Itt járok egyetemre, itt is lakom, egyedül. Jövőben még nem tudom, mit szeretnék csinálni, egyelőre befejezni az egyetemet – válaszoltam neki a betanult szöveget.
• Mit tanulsz az egyetemen? – kérdezte a lány.
• Történelmet. Mindig is érdekelt a múlt. – Miközben válaszoltam neki finoman megérintettem a kezét. Vivien nem húzta vissza, ami határozottan jót jelent.
Visszajött a pincérlány, és felvette a rendelésünket. Vivien csirkés salátát kért, én pedig Cordon Bleu-t rendeltem. Csendesen megvacsoráztunk, miközben sokszor egymásra pillantottunk. Meg kell hagyni, nagyon szép szeme van. Kértünk még egy palack bort, amit el is fogyasztottunk. A vacsora végeztével elhagytuk az éttermet. Alig léptem ki az ajtón, Vivien a falhoz lökött és szenvedélyesen megcsókolt. Nem ellenkeztem, nagyon kellemes volt. Sokáig ízlelgettük egymás ajkait, közben a lány keze sokszor elkalandozott az övemhez. Már épp kezdtünk volna belemelegedni, amikor mosolyogva elvált a számtól.
• Mit szólnál, ha ezt inkább nálam folytatnánk? – Meg sem várta a válaszom, már húzott is maga után.
• Jó ötlet – mosolyogtam elégedetten.
Nem lakott messze, hamar odaértünk. Alighogy beléptem az ajtón, már csókolóztunk is. A szája most finoman súrolta az enyémet, majd gyorsabb tempót követelve a nyelvünk is beszállt a játékba. A kis előszobából hamar a hálóban találtuk magunkat, az ágyon landoltunk. Lassan megszabadítottam a ruhájától, ami felfedte szinte meztelen testét. Melltartót nem viselt, de a domborulatai így is tökéletesen feszesek voltak. Ő is levette az ingem, majd a nadrágomat. Felül kerültem, és miközben csókolóztunk, a kezemmel finoman elkezdtem masszírozni a mellét. Éreztem, ahogy a domborulat megkeményedik a kezem alatt, és Vivien száját halk nyögés hagyta el. Az ő keze sem tétlenkedett, már a bokszer sem volt rajtam. Férfiasságomat tökéletesen kényeztette, amitől én is halkan felnyögtem. Lassan megszabadítottam a fehérneműjétől, hogy felfedezzem a kezemmel a rejtett kincseit. Miközben lassan simogattam a kezemmel, a csípője gyorsabb tempót követelt. Elégedetten mosolyra húztam a számat, amikor az arcába néztem. Látszott rajta, hogy eléggé feltüzeltem. Simogatva végigsimítottam a vágytól nedvedző szirmokat, hogy az ujjaimmal okozzak neki gyönyört. Nem kellett sok idő, hogy Vivien testét ritmusosan apró rángások árasszák el. Megérintettem a kis dudorodó gombocskát az ölében, amitől hangos nyögés hagyta el az ajkait. Tovább mozgattam a kezem, amitől az orgazmusa csak fokozódott, majd a teste egyenes ívben megfeszült, de én még mindig kényeztettem. Kipirult és hálás szemekkel nézett rám, majd finoman eltolta a kezem és a hátamra fordított. Az én férfiasságom már készen állt a behatolásra, de Vivien, még húzta az időt. Keze ügyesen dolgozott rajtam. Lassan abbahagyta, majd elhelyezkedett az ölemben. Fantasztikus volt érezni őt. Ahogyan ritmusosan mozgott rajtam, az arcán már mutatkoztak az extázis jelei. Ahogy közeledett az orgazmusa, úgy a mozgása is egyre gyorsabb lett. Én is elég közel álltam a végkiteljesedéshez, de előbb Vivien ért oda. Miközben a teste a gyönyörtől remegett, elégedett voltam a látvánnyal. Lenézett rám, és látta, hogy én még nem végeztem, ezért újra mozogni kezdett, amitől én is elértem a csúcspontot. Hangos nyögés hagyta el a számat, majd Vivien fáradtan dőlt rám. Lassan ziháltunk mind a ketten. A mellkasomon pihent egy darabig, amikor megszólalt:
• Fantasztikus vagy – mondta elégedetten, miközben halvány csókot lehelt a számra.
• Te is, nagyon. - Megerősítésként viszonoztam a csókot.
• Régen volt ilyen őrjítő élményben részem. Mintha nem is evilági lett volna.
• Hát, ez nem is volt evilági – mosolyogtam rejtélyesen, amire Vivien is felkapta a fejét.
• Ezt hogy érted?
• Látom, érdeklődsz az okkultizmus iránt – mutattam körbe a szobában, ahogy különféle ezzel foglalkozó kiadványok voltak, valamint képek, rengeteg gyertya.
• Igen, érdekes téma. Hiszek a halál utáni életben – felelte büszkén Vivien.
• És hiszel a démonokban és az angyalokban?
• Persze, hogy hiszek. De rossz, hogy nem tudhatom, mi vár rám, ha vége az életnek. – mondta Vivien bánatosan.
• Mit szólnál ahhoz, ha én tudnám a választ. Illetve ha tudnék neked választási lehetőséget adni? – miközben mondtam, a lány szája tátva maradt a csodálkozástól. Én csak halványan mosolyogtam, hogy milyen kiszámítható emberi reakció ez.
• Mégis mire gondolsz? – kérdezte felvont szemöldökkel.
• Arra, hogy én nem vagyok teljesen evilági. Örülnék, ha te is velem jönnél majd, ha itt az idő. – mosolyogtam még mindig rejtélyesen.
• De hogy lehetnék veled?
• Csak akkor kapsz választ a kérdésedre, ha megtartod a titkom.
• Természetesen, nem mondom el senkinek. – fogadkozott a lány, és láttam, hogy komolyan gondolja.
• Az én hazám az Alvilág. – Ahogy ezt kimondtam, döbbent tekintettel találtam szembe magam, de nem ijedt meg, így folytattam. – Azért jöttem, hogy lelkeket szerezzek.
• És, az én lelkem is kell neked? És miért pont a lelkem? – tette fel az ésszerű kérdést.
• Azért mert te egy energikus fiatal vagy, és ez nagy előny. A lelkeddel meg amúgy sem törődsz, csak most jutott eszedbe az az egész. Nem tudhatjuk, hogy miért van az embernek lelke, de tudom, hogy ti nem sokat foglalkoztok vele. Élitek az életeteket, de soha nem gondolkoztok el rajta, hogy van lelketek.
• Jó, értem. Most azonnal meghalok, hogyha neked adom? – kérdezett szemlesütve.
• Nem, dehogyis. Élsz addig, amíg meg van írva, de a lelked ebben az állapotában száll tovább.
• Az jó. Ebben az esetben neked adom. Mit kell tennem? – Láttam rajta, hogy egyre lelkesebb.
• Egyszerű az egész. Csak ígéretet teszel, majd kezet fogunk – válaszoltam mosolyogva.
• Rendben. Ígérem, hogy a lelkem a tiéd lesz a halálom után. – Határozottan kinyújtotta a kezét, amit én megfogtam. Érintésem kicsit perzselte, de meg sem lepődött.
Miután nekem ígérte a lelkét, egy ideig gondolkozott, de én nem zavartam meg ebben. Kérdezett pár dolgot az Alvilágról, de természetesen nem mondhattam el mindent. Miután kielégítettem a kíváncsiságát, újra elkezdett csókolgatni, amit én viszonoztam. Újra kiélveztük egymás testét, majd pihentünk egy kicsit. Mielőtt elindultam volna haza, megadta a számát, majd hosszú csókkal búcsúzott. Nem tudom, hogy fogom – e még keresni. Őt volt a legkönnyebb becserkészni. Hihetetlen naiv lány, de isteni szerető.
Mielőtt felmentem volna a lakásomba, gyorsan betértem egy büfébe, hogy egyek valamit, és igyak egy kávét. Amikor beléptem, nagyon finom illat volt. Kértem egy almás pitét és egy kávét, majd elindultam helyet keresni. Hihetetlen, de Ő épp az egyiknél ült. Most is gyönyörű volt, mint mindig. Tegnap, mikor Viviennel voltam, nem sokat gondoltam rá. Gondoltam, próba szerencse, megszólítom.
• Szia! – mosolyogtam rá szélesen, mire felnézett rám. Milyen szépek a szemei. – Szabad ez a hely?
• Persze, ülj csak le. – Mosolya fantasztikus volt, a hangja pedig lágy és szelíd.
• Köszi. – leültem, majd ránéztem. Az arca már – már angyali szépségű volt. Felé nyújtottam a kezem. – A nevem Damien.
• Destiny. – fogadta el a felé nyújtott jobbomat, ami nagyon jó érzés volt. Valami hang mélyen legbelül ordított, hogy álljak fel és fussak, mert ha nem teszem, ez a lány lesz a végzetem.
2010. február 15., hétfő
3. fejezet - Egy kis bonyodalom
Zihálva léptem ki az utcára. Mit meg nem adnék egy kis Alvilági levegőért. Egy – két szippantás a mámorító kénszagból és az idegeim megnyugodnának. Tudtam, hogy ma már Cole sem jön el. Még csak pár napja tartózkodtam Chicagoban, de már most elegem lett ebből a koszfészekből. A mai nap az enyém volt, de nem igazán tudtam, hogy mihez is kezdjek. Egyben határozottan biztos voltam: el innét minél hamarabb. Kell egy kis idő a gondolkodáshoz. Nem akartam magamnak bevallani, de valójában menekülnöm kell. Féltem, ha újra találkozok Vele, akkor az emberi részemet hajtó kíváncsiság miatt megszólítom a lányt. Mivel én sem vagyok teljesen érzéketlen, be kell látnom, egész csinos volt. Nem csak az arca volt meseszép, de az alakja is formás volt… Rájöttem, min is gondolkozom. Jól leszidtam magam gondolatban, amiért elkalandoztam. Nincs több ilyen!
Elhaladtam egy autókölcsönző előtt. Kézenfekvő volt a megoldás. Ma elutazom valahova, ahol egy kicsit magam lehetek. Olyan helyre, ahol nincs ekkora bűz. Kikölcsönöztem egy Chevrolet Camarot és észak felé vettem az irányt. A Winnipeg – tó partján tudtam, hogy rendezni tudom a gondolataimat.
A lakásban összeszedtem hamisított irataimat, majd útnak indultam. Amennyire lehetett, kerültem a népszerű utakat, azokat választottam, ahol az emberek ritkán járnak. A sebesség nyugtatólag hatott az idegeimre. A táj nem nagyon kötötte le a figyelmemet, számomra az Alvilág vörös izzása jelentette ez ideális környezetet. Ami feltűnt, hogy egyre kisebb a zöld terület. Az emberek az őket körülvevő természet pusztításába igencsak belelendültek. Ha így folytatják tovább, nem marad más, csak a sziklák. A Föld nem fogja befogadni hűtlen gyermekeit, így elpusztítja őket. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ez mennyi rabszolga - lelket jelentene ... Az a sok bűnös lélek. Ez túl kiváló ahhoz, hogy igaz legyen.
Amint átléptem a határt, mintha egy másik világba léptem volna át. Kanadában még a természet uralkodott, a Föld nem hajtott fejet az emberek előtt. Megálltam egy kis útszéli boltnál, hogy valami élelmet vegyek magamhoz. Nincs szükségem sok táplálékra, inkább azért eszem, mert nincs más választásom, egyelőre. Választottam néhány szendvicset, vizet és kávét. Nem tudtam lemondani a fekete koffeines italról, bármennyire is szerettem volna.
Már csak egy órára voltam a Winnipeg – tótól, ahogy éreztem, hogy hűl a levegő és egyre frissebb lesz. Chicago bűzős bugyrai után itt, a parton már szinte jól is éreztem magam. Ha teljes értékű ember lennék, biztos itt laknék. Néhányan horgásztak a tó partján, én egy félreeső helyet választottam. Leállítottam a motort, szélesre tártam az ajtókat, hogy minél több levegő jöjjön be. Kiszálltam és egy nagyon nyújtóztam. Végre csend vett körül, nem egy őrült város zaja.
Nem is tudtam elmerülni a nyugalomban igazán, hiszen a gondolatok a fejemben szakadatlanul cikáztak össze – vissza a gondolatok. Hagytam őket elszabadulni és ezzel az emberi énemet is egy kicsit hagytam felülkerekedni. A lányon járt az eszem. Még a nevét sem tudtam, de mégis minden gondolatomban ott volt. Elképzeltem milyen lehet megérinteni a selymes haját, elmélyülten belenézni a szemeibe, az illata biztos finom lehet, a szája tökéletes ívű, a mosolya biztosan elbűvölő, a hangja lágy és simogató lehet. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen hatással van rám ez az egyszerű ember.
Már jócskán délután felé járt az idő, amikor kissé üresnek éreztem a gyomromat. Kivettem a kocsiból a szendvicseket, hogy visszaüljek a fűre, de egy öregember ott volt körülöttem. Kissé meg is lepődtem, hiszen nem hallottam, hogy jött volna. Szépen lefoglaltak a gondolataim. Furcsán méregettem az öreget, hogy mit is akarhat, amikor megszólalt.
• Nem osztanád meg velem? – mutatott a szendvicsekre.
Magam sem tudom, hogy miért, de oda adtam neki az egyiket. A férfi leült és én is követtem a példáját. Nem szólt semmit, csak evett. Elég éhesnek tűnt. Miután én is végeztem, felém fordult:
• Értem jöttél? – döbbenten tekintettem az öregre, szegény biztosan bolond – Hiába, még nincs itt az időm, és mellesleg, úgysem mennék. – Csak hápogtam, elég bután nézhettem ki, de egy értelmes mondat sem jutott eszembe.
• Maga … - már nem is tudtam, mit akartam kérdezni, annyira zavart voltam.
• Most meglepődtél, mi? – nézett rám vigyorogva – Kíváncsi vagy, honnan tudom, hogy nem vagy e világi? – Nekem csak egy alig látható bólogatásra futotta. – A szemed. Hiába barna, hiába vagy emberi, több benned a gonoszság, mint egy gyilkosban.
Ostoba öreg, nem is tudja, hogy miről beszél. Gonosz vigyorra húztam a számat, amitől kicsit megrettent.
• Nem félsz? Lehet épp te kellesz nekem. – szinte suttogtam, de a hangomból üvöltött a gonoszság. – Tudod, nem a legokosabb egy fajtámbelibe belekötni.
• Fiú, én nem félek. Sem tőled, sem a haláltól. Több kell ahhoz, hogy megijedjek. Azt is tudom, ha annyira akartál volna, már régen elzavarhattál volna. Ennek ellenére még mindig itt vagyok. – vigyorgott az öreg elégedetten, önelégülten. Nem igazán értettem, hogy hova akar kilyukadni.
• Nem értelek. Tudod, hogy ki vagyok … - hihetetlen, de nem tudtam értelmes mondatokat összehozni.
• Igen, tudom. De azt is láttam, hogy még van benned emberi rész, csak visszafogod. Nem hiába jöttél ide, ahol szinte senki sem jár, ha csak nem menekülsz.
Megadóan néztem rá, hiszen teljesen belém látott. Amióta idefenn tartózkodtam, előjött az emberi énem.
• Nem menekülök öreg, csak magányra van szükségem. Megterhelő nekem itt. Tudom, ki akarok lenni. Néhány szánalmas ember nem fogja megváltoztatni a nézeteimet. – igazán kikeltem magamból, kiakadtam az elmúlt napok feszültségét. Az öreg meg csak megértően mosolygott, ami még inkább bosszantott.
• Akkor miért vagy ilyen ingerült? Miért van szükséged a nyugalomra? – tette fel az ésszerű kérdéseket, de a hangsúlyából ítélve nem várt rá választ, hiszen előre tudta. – Tudnod kell, hogy én segíthetek neked, hogy megtaláld önmagad.
• Nem kell a segítséged! – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok rászorulva holmi gyenge halandó tanácsaira.
Az öreg férfi csak lemondóan megrázta ősz üstökét, majd felállt.
• Tudnod kell fiú, hogy még mindig van választási lehetőséged. Ha időben kiszállsz, talán megkímélnek és élhetsz nyugodtan a lánnyal, akin annyit jár az eszed. Csak fontold meg.
Lassan elindult, amíg én emésztgettem a szavait. Honnan tudhatja ezeket?
• Hé öreg! – kiáltottam utána. – Honnan tudsz te ennyi mindent?
• Tapasztalat Balthazar, tapasztalat. – mondta vigyorogva, majd tovasétált.
Ledermedtem a szavaitól. Tudta a nevem, a valódi nevem. Tapasztalatból beszélt. Talán ő is közénk tartozott? De ez lehetetlen, hiszen hogyan lenne életben? A lázadókat meg szokták ölni. Gyorsan beültem a kocsiba és sebességhatárokkal nem törődve vezettem vissza. Beszélnem kell Cole-lal minél előbb. Választ kell kapnom a kérdéseimre.
Hamar visszaértem Chicago-ba. Gyorsan leparkoltam a lakásom előtt, majd felrohantam. Már elmúlt éjfél, ezért bíztam benne, hogy Cole bármikor beállíthat. Egy ideig fel – alá járkáltam a lakásban, de lefeküdtem az ágyra, pedig alvásról szó sem lehetett. A Nap lassan akart felkelni, szinte csak vánszorgott az égre. Nem is értettem, Cole miért szereti ennyire a napfelkeltét. Ez eléggé berögződött szokás lehetett nála, ezért jött mindig később. Már 8 óra volt, amikor végre megéreztem a mámorító kénszagot. Itt van Cole.
• Mesterem – gyorsan felpattantam az ágyról, majd meghajoltam előtte. – megtisztel a látogatásod.
• Balthazar, jó téged viszont látni. – elégedetten nézett rám a démon. – Büszke vagyok rád. A nőt nagyon hamar lerendezted, pedig bőven volt időd. Szép munka volt. – elismerő szavai a démonnak valóságos doppingszerként hatott rám.
• Köszönöm, Cole, nem akartam csalódást okozni.
• Ez jó hallani, fiam.
• Mesterem – kezdtem bele a mondandómba, hiszen a kíváncsiságom nagyon hajtott. - Szeretnék kérdezni valamit, ha nem veszed tolakodásnak.
• Kérdezz nyugodtan – Cole helyet foglalt az egyik fotelban, míg én idegesen járkáltam fel – alá.
• Volt már rá példa, hogy valaki az emberi életet választotta volna a démonlét helyett? – kérdeztem nagyon halkan, félve mondtam ki.
Cole arcán meglepődöttség, harag és egy kis félelem futott át.
• Balthazar – kezdett bele nehezen – sajnos meg kellett élnünk ezt a szégyent. Egyetlen esetről tudok, amikor valaki a szánalmas emberi létet választotta. – sóhajtott egy mélyet a démon, szemein láttam, hogy egy kicsit a múltban mereng, majd újra megszólalt. – Már démon voltam, amikor ez megtörtént. Volt egy nagyon ígéretes tanítványunk, aki szinte teljes mértékig belelátott az emberekbe. Bizalommal fordultak felé mind az emberek, mind az Alvilágiak. Ezen adottsága miatt elég könnyen vette az akadályokat. Elérte azt a szintet, amit te akarsz, a démonná válás szakaszát. Felküldtük őt is hosszabb időre. Eleinte könnyen mentek a dolgok, mígnem feladatául kapott egy idős nőt. Kissé szenilis volt, emiatt sok időt töltött vele. Sokat beszélgettek, és kialakult köztük szinte egy barátinak mondható kapcsolat. David nagyon empatikus volt, emiatt elkezdett emberi érzelmeket táplálni a nő iránt. Olyan anyafiguraként kezdett tekinteni a nőre. Hagyta az emberi részét felül kerekedni, és nem hozta el a nő lelkét. Önként mondott le az Alvilági életről, de lelkét nekünk ígérte, ezért sértetlenül távozhatott. A mai napig nem értem, miért voltak az Alfák olyan engedékenyek vele. Már öreg lehet és alig várom, hogy visszatérjen közénk. Én mindig is árulónak tekintettem. Az ő esete óta minden ilyet csírájában elfolytunk és megszabadulunk a labilis egyénektől. – befejezte a történetet és gyanúsan kezdett méregetni – Érdekes, hogy kérdezted. Remélem, te nem forgatsz ilyet a fejedben – mondta a démon ellentmondást nem tűrően.
• Természetesen nem, Mesterem. – feleltem teljes őszinteséggel.
• Remélem is. Tessék – nyújtott át egy újabb mappát – itt a következő megmérettetésed. Egy fiatal hölgy, akit foglalkoztat a halál gondolata és az okkultizmus. Szerintem szívesen veled tartana. Egész kis csinos, akár még szórakozhatsz is vele. Kitartás, ifjú Balthazarom, már nemsokára visszajöhetsz.
Ahogy ezt ki is mondta, már el is tűnt. Belenéztem a mappába. A lány még csak 21 éves volt és tényleg csinos. Hosszú barna haja volt, bőre kreolos, szeme érdekesen kék. Átlagos, hétköznapi lánynak tűnt. Több fotó is volt Vivienről, a következő áldozatomról. Az egyik a barátnői körében készült. Végigsiklott a tekintetem a lányokon, míg végül az utolsónál a lélegzetem is elakadt. A kép szélén az a lány állt, aki miatt nincsenek nyugodt perceim. A testemet lassan elkezdte emészteni a tehetetlen düh. Ki ez a gyenge emberlány, akiért énem egyik fele képes lenne mindent feladni? Mélyről jövő ordítás hagyta el a számat, tehetetlenül hullottam térdre a szobában.
Elhaladtam egy autókölcsönző előtt. Kézenfekvő volt a megoldás. Ma elutazom valahova, ahol egy kicsit magam lehetek. Olyan helyre, ahol nincs ekkora bűz. Kikölcsönöztem egy Chevrolet Camarot és észak felé vettem az irányt. A Winnipeg – tó partján tudtam, hogy rendezni tudom a gondolataimat.
A lakásban összeszedtem hamisított irataimat, majd útnak indultam. Amennyire lehetett, kerültem a népszerű utakat, azokat választottam, ahol az emberek ritkán járnak. A sebesség nyugtatólag hatott az idegeimre. A táj nem nagyon kötötte le a figyelmemet, számomra az Alvilág vörös izzása jelentette ez ideális környezetet. Ami feltűnt, hogy egyre kisebb a zöld terület. Az emberek az őket körülvevő természet pusztításába igencsak belelendültek. Ha így folytatják tovább, nem marad más, csak a sziklák. A Föld nem fogja befogadni hűtlen gyermekeit, így elpusztítja őket. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ez mennyi rabszolga - lelket jelentene ... Az a sok bűnös lélek. Ez túl kiváló ahhoz, hogy igaz legyen.
Amint átléptem a határt, mintha egy másik világba léptem volna át. Kanadában még a természet uralkodott, a Föld nem hajtott fejet az emberek előtt. Megálltam egy kis útszéli boltnál, hogy valami élelmet vegyek magamhoz. Nincs szükségem sok táplálékra, inkább azért eszem, mert nincs más választásom, egyelőre. Választottam néhány szendvicset, vizet és kávét. Nem tudtam lemondani a fekete koffeines italról, bármennyire is szerettem volna.
Már csak egy órára voltam a Winnipeg – tótól, ahogy éreztem, hogy hűl a levegő és egyre frissebb lesz. Chicago bűzős bugyrai után itt, a parton már szinte jól is éreztem magam. Ha teljes értékű ember lennék, biztos itt laknék. Néhányan horgásztak a tó partján, én egy félreeső helyet választottam. Leállítottam a motort, szélesre tártam az ajtókat, hogy minél több levegő jöjjön be. Kiszálltam és egy nagyon nyújtóztam. Végre csend vett körül, nem egy őrült város zaja.
Nem is tudtam elmerülni a nyugalomban igazán, hiszen a gondolatok a fejemben szakadatlanul cikáztak össze – vissza a gondolatok. Hagytam őket elszabadulni és ezzel az emberi énemet is egy kicsit hagytam felülkerekedni. A lányon járt az eszem. Még a nevét sem tudtam, de mégis minden gondolatomban ott volt. Elképzeltem milyen lehet megérinteni a selymes haját, elmélyülten belenézni a szemeibe, az illata biztos finom lehet, a szája tökéletes ívű, a mosolya biztosan elbűvölő, a hangja lágy és simogató lehet. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen hatással van rám ez az egyszerű ember.
Már jócskán délután felé járt az idő, amikor kissé üresnek éreztem a gyomromat. Kivettem a kocsiból a szendvicseket, hogy visszaüljek a fűre, de egy öregember ott volt körülöttem. Kissé meg is lepődtem, hiszen nem hallottam, hogy jött volna. Szépen lefoglaltak a gondolataim. Furcsán méregettem az öreget, hogy mit is akarhat, amikor megszólalt.
• Nem osztanád meg velem? – mutatott a szendvicsekre.
Magam sem tudom, hogy miért, de oda adtam neki az egyiket. A férfi leült és én is követtem a példáját. Nem szólt semmit, csak evett. Elég éhesnek tűnt. Miután én is végeztem, felém fordult:
• Értem jöttél? – döbbenten tekintettem az öregre, szegény biztosan bolond – Hiába, még nincs itt az időm, és mellesleg, úgysem mennék. – Csak hápogtam, elég bután nézhettem ki, de egy értelmes mondat sem jutott eszembe.
• Maga … - már nem is tudtam, mit akartam kérdezni, annyira zavart voltam.
• Most meglepődtél, mi? – nézett rám vigyorogva – Kíváncsi vagy, honnan tudom, hogy nem vagy e világi? – Nekem csak egy alig látható bólogatásra futotta. – A szemed. Hiába barna, hiába vagy emberi, több benned a gonoszság, mint egy gyilkosban.
Ostoba öreg, nem is tudja, hogy miről beszél. Gonosz vigyorra húztam a számat, amitől kicsit megrettent.
• Nem félsz? Lehet épp te kellesz nekem. – szinte suttogtam, de a hangomból üvöltött a gonoszság. – Tudod, nem a legokosabb egy fajtámbelibe belekötni.
• Fiú, én nem félek. Sem tőled, sem a haláltól. Több kell ahhoz, hogy megijedjek. Azt is tudom, ha annyira akartál volna, már régen elzavarhattál volna. Ennek ellenére még mindig itt vagyok. – vigyorgott az öreg elégedetten, önelégülten. Nem igazán értettem, hogy hova akar kilyukadni.
• Nem értelek. Tudod, hogy ki vagyok … - hihetetlen, de nem tudtam értelmes mondatokat összehozni.
• Igen, tudom. De azt is láttam, hogy még van benned emberi rész, csak visszafogod. Nem hiába jöttél ide, ahol szinte senki sem jár, ha csak nem menekülsz.
Megadóan néztem rá, hiszen teljesen belém látott. Amióta idefenn tartózkodtam, előjött az emberi énem.
• Nem menekülök öreg, csak magányra van szükségem. Megterhelő nekem itt. Tudom, ki akarok lenni. Néhány szánalmas ember nem fogja megváltoztatni a nézeteimet. – igazán kikeltem magamból, kiakadtam az elmúlt napok feszültségét. Az öreg meg csak megértően mosolygott, ami még inkább bosszantott.
• Akkor miért vagy ilyen ingerült? Miért van szükséged a nyugalomra? – tette fel az ésszerű kérdéseket, de a hangsúlyából ítélve nem várt rá választ, hiszen előre tudta. – Tudnod kell, hogy én segíthetek neked, hogy megtaláld önmagad.
• Nem kell a segítséged! – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok rászorulva holmi gyenge halandó tanácsaira.
Az öreg férfi csak lemondóan megrázta ősz üstökét, majd felállt.
• Tudnod kell fiú, hogy még mindig van választási lehetőséged. Ha időben kiszállsz, talán megkímélnek és élhetsz nyugodtan a lánnyal, akin annyit jár az eszed. Csak fontold meg.
Lassan elindult, amíg én emésztgettem a szavait. Honnan tudhatja ezeket?
• Hé öreg! – kiáltottam utána. – Honnan tudsz te ennyi mindent?
• Tapasztalat Balthazar, tapasztalat. – mondta vigyorogva, majd tovasétált.
Ledermedtem a szavaitól. Tudta a nevem, a valódi nevem. Tapasztalatból beszélt. Talán ő is közénk tartozott? De ez lehetetlen, hiszen hogyan lenne életben? A lázadókat meg szokták ölni. Gyorsan beültem a kocsiba és sebességhatárokkal nem törődve vezettem vissza. Beszélnem kell Cole-lal minél előbb. Választ kell kapnom a kérdéseimre.
Hamar visszaértem Chicago-ba. Gyorsan leparkoltam a lakásom előtt, majd felrohantam. Már elmúlt éjfél, ezért bíztam benne, hogy Cole bármikor beállíthat. Egy ideig fel – alá járkáltam a lakásban, de lefeküdtem az ágyra, pedig alvásról szó sem lehetett. A Nap lassan akart felkelni, szinte csak vánszorgott az égre. Nem is értettem, Cole miért szereti ennyire a napfelkeltét. Ez eléggé berögződött szokás lehetett nála, ezért jött mindig később. Már 8 óra volt, amikor végre megéreztem a mámorító kénszagot. Itt van Cole.
• Mesterem – gyorsan felpattantam az ágyról, majd meghajoltam előtte. – megtisztel a látogatásod.
• Balthazar, jó téged viszont látni. – elégedetten nézett rám a démon. – Büszke vagyok rád. A nőt nagyon hamar lerendezted, pedig bőven volt időd. Szép munka volt. – elismerő szavai a démonnak valóságos doppingszerként hatott rám.
• Köszönöm, Cole, nem akartam csalódást okozni.
• Ez jó hallani, fiam.
• Mesterem – kezdtem bele a mondandómba, hiszen a kíváncsiságom nagyon hajtott. - Szeretnék kérdezni valamit, ha nem veszed tolakodásnak.
• Kérdezz nyugodtan – Cole helyet foglalt az egyik fotelban, míg én idegesen járkáltam fel – alá.
• Volt már rá példa, hogy valaki az emberi életet választotta volna a démonlét helyett? – kérdeztem nagyon halkan, félve mondtam ki.
Cole arcán meglepődöttség, harag és egy kis félelem futott át.
• Balthazar – kezdett bele nehezen – sajnos meg kellett élnünk ezt a szégyent. Egyetlen esetről tudok, amikor valaki a szánalmas emberi létet választotta. – sóhajtott egy mélyet a démon, szemein láttam, hogy egy kicsit a múltban mereng, majd újra megszólalt. – Már démon voltam, amikor ez megtörtént. Volt egy nagyon ígéretes tanítványunk, aki szinte teljes mértékig belelátott az emberekbe. Bizalommal fordultak felé mind az emberek, mind az Alvilágiak. Ezen adottsága miatt elég könnyen vette az akadályokat. Elérte azt a szintet, amit te akarsz, a démonná válás szakaszát. Felküldtük őt is hosszabb időre. Eleinte könnyen mentek a dolgok, mígnem feladatául kapott egy idős nőt. Kissé szenilis volt, emiatt sok időt töltött vele. Sokat beszélgettek, és kialakult köztük szinte egy barátinak mondható kapcsolat. David nagyon empatikus volt, emiatt elkezdett emberi érzelmeket táplálni a nő iránt. Olyan anyafiguraként kezdett tekinteni a nőre. Hagyta az emberi részét felül kerekedni, és nem hozta el a nő lelkét. Önként mondott le az Alvilági életről, de lelkét nekünk ígérte, ezért sértetlenül távozhatott. A mai napig nem értem, miért voltak az Alfák olyan engedékenyek vele. Már öreg lehet és alig várom, hogy visszatérjen közénk. Én mindig is árulónak tekintettem. Az ő esete óta minden ilyet csírájában elfolytunk és megszabadulunk a labilis egyénektől. – befejezte a történetet és gyanúsan kezdett méregetni – Érdekes, hogy kérdezted. Remélem, te nem forgatsz ilyet a fejedben – mondta a démon ellentmondást nem tűrően.
• Természetesen nem, Mesterem. – feleltem teljes őszinteséggel.
• Remélem is. Tessék – nyújtott át egy újabb mappát – itt a következő megmérettetésed. Egy fiatal hölgy, akit foglalkoztat a halál gondolata és az okkultizmus. Szerintem szívesen veled tartana. Egész kis csinos, akár még szórakozhatsz is vele. Kitartás, ifjú Balthazarom, már nemsokára visszajöhetsz.
Ahogy ezt ki is mondta, már el is tűnt. Belenéztem a mappába. A lány még csak 21 éves volt és tényleg csinos. Hosszú barna haja volt, bőre kreolos, szeme érdekesen kék. Átlagos, hétköznapi lánynak tűnt. Több fotó is volt Vivienről, a következő áldozatomról. Az egyik a barátnői körében készült. Végigsiklott a tekintetem a lányokon, míg végül az utolsónál a lélegzetem is elakadt. A kép szélén az a lány állt, aki miatt nincsenek nyugodt perceim. A testemet lassan elkezdte emészteni a tehetetlen düh. Ki ez a gyenge emberlány, akiért énem egyik fele képes lenne mindent feladni? Mélyről jövő ordítás hagyta el a számat, tehetetlenül hullottam térdre a szobában.
2010. február 9., kedd
2. fejezet - Féligazságok (2. rész)
A pincérlány átkísért egy külön helyiségbe, aminek rettenetes bűze volt. Mindenhol levendula, parfüm, illatosító szag. Förtelmes.
Kinyílt az ajtó, majd Debbie lebegett be rajta fényes köntösében. Arcán a mosolytól kis ráncok húzódtak meg. Halkan búgó hangon megszólalt:
• Szia Kedvesem, Debbie vagyok – majd helyet foglalt az ágyon. Intett, hogy üljek le én is. Láttam a szemén, hogy ínyére van a társaságom.
• Én Damien vagyok. Ahogy észrevettem, te vagy itt a sztár. – A nő csak elégedetten vigyorgott. Szemtől szemben mintha nem is ugyan az a nő lenne, mint akit a fotón láttam. – Elég sok rajongód van.
• Hát nem panaszkodhatom. – büszkélkedett Debbie. – De Szívem, ugye nem csak beszélgetni akarsz velem? Kétlem, hogy ezért fizettél volna ilyen sok pénzt.
Miközben beszélt, közelebb húzódott hozzám. Orrom megcsapta az alkohol, a cigi és az olcsó parfüm undorító elegye. A célom elérése érdekében nem húzódtam el tőle.
• Nem, Kedves, valójában üzletet ajánlanék neked.
A nő csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy folytassam. Ahogy belenéztem a halványszürke szemeibe, akaratlanul is eszembe jutott a lány és a ragyogó zöld szeme. Gyorsan elhessegettem a képet és folytattam.
• Hiába rejted az arcod a sminked alá, tudod te is, hogy itt már nem sokáig lesz helyed. Maximum pár hónapot adok neked, és jön egy újabb, fiatalabb generáció. 38 éves vagy most. Hiába nézel ki 34 évesnek, ez nem örökké tartó állapot. - A nő először dühösen nézett rám, majd elkezdte mérlegelni a szavaimat. Láttam rajta, hogy ez a legnagyobb bánata. Roppant hiú volt, ezért is éri majd korai halál. Tudtam, hogy ezzel foghatom meg.
• Édesem – kezdett tiltakozni – én örökre fiatal maradok. Ma már minden lehetséges. Az orvosok fel vannak készülve az ilyesfajta kérésekre.
• Hidd el nekem, ők nem tudnak mindent megadni neked. Az öregedés az emberi lét természetes velejárója. Az orvosok nem adhatnak neked örök fiatalságot.
• Lehet igazad van … - sóhajtott lemondóan – Damien, bármit megtennék ha örökre fiatal maradhatnék. Bármit ….
• Tényleg bármit megtennél? – a nő határozottan bólintott. Milyen egyszerű! – Én tudok megoldást kínálni neked erre a próblémádra.
Debbie szeme lázasan csillogott az örömtől, várta, hogy folytassam. Pedig ha valójában tudná, hogy mi vár rá … Ennek a gondolatnak az örömére gonosz mosolyra húztam a számat.
• Egyszerű a módszer. Semmi mást nem kérek tőled, csak a lelkedet. – döbbenten nézett rám, de nem tűnt ijedtnek. – Azt nem tudom, hogy meddig élsz, de ha most szerződést kötsz velem, akkor a lelked örökre fiatal marad, és a túlvilágon megtarthatod szenzációs formádat. Ott is ilyen ragyogó leszel, csinos és fiatal nő.
• A lelkem a fiatalságomért? Azért ez elég furán hangzik. Azért ez mégis csak a lelkemről szól … - Debbie arcán kissé bizonytalanság látszott.
• Édesem – lassan duruzsoltam a fülébe – az emberek a lelküket túlértékelik. Tulajdonképpen miért is van rá szükségetek? Eddig sem foglalkoztatok vele, mintha nem is létezne. Mi is a lélek? Nem tudjátok rá a megfelelő választ. Senki nem tudhatja. Mihez kezdenél vele?
Láttam rajta, hogy lassan emésztgeti a szavaimat. Hagytam neki időt, hogy átgondolja. Én már tudtam a válaszát, hogy nyert ügyem van.
• Így belegondolva tényleg nem nagy ár. Mit kell tennem?
• Csak annyit, hogy a szavadat adod és kezet fogsz velem. Ennyi az egész.
• A szavamat adom – kezdte Debbie – hogy a lelkem a tiéd lesz.
Kinyújtotta a kezét és én megfogtam az övét. Kissé megperzselte az érintésem, de ez ezzel járt. Felálltam, hogy búcsút vegyek tőle.
• Akkor Kedves, találkozunk az átkelésed napján. – bíztatóan rámosolyogtam, majd otthagytam Debbiet és a klubbot is.
Elégedetten tértem vissza a lakásomba. Lefeküdtem az ágyra és elgondolkodtam a történteken. Elég jól haladok, remélem erre az Alfák is hamar rájönnek, mert nekem a Föld maga a Pokol. Erre a gondolatra kissé elmosolyodtam.
Eszembe jutott Debbie is. Kissé meglepett a nő viselkedése. Az emberek nagyon alábecsülik a lelkük szerepét. Nem tudják, hogy minden energia a lelkükből származik, az életük forrása. Mégsem foglalkoznak vele. Azonban az ő energiájuk nem csak saját magukat táplálják, hanem kell az Alvilág működéséhez is. Nem tudják, mekkora hatalom ez.
Az idő gyorsan telt, csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kinéztem az ablakon. Az emberek, mint a hangyák, siettek a dolgukra. Monoton életet élnek, számomra minden nap ugyan olyan volt. Hol volt a változatosság, az élet értelme. Ha találomra megkérdeznék egy – két embert, egyik sem tudna rá értelmes választ adni. Megszületnek, megöregszenek és meghalnak.
Próbáltam belegondolni abba, hogy milyen lenne az életem, ha Cole nem jön elé értem. Valószínűleg ugyan úgy éltem volna, mint bárki más: munka, család, halál. Nem túl imponáló.
Nem tudom, meddig állhattam az ablaknál, de arra eszméltem, hogy szomjas vagyok. Mivel nem voltam teljes értékű démon, a megmaradt kicsiny emberi felemnek voltak bosszantó szükségletei. Nem volt más választásom, ki kellett elégítenem.
Találtam egy hangulatos kávézót. Nem volt nagy tömeg. Kértem egy pitét és egy kávét, majd leültem egy távol eső asztalhoz. Lassan kortyolgattam a kávémat, az emberi lét múlandóságán merengve, amikor a mellettem lévő asztalhoz leült valaki. Nem is foglalkoztatott, hogy ki foglalt helyet, inkább reakcióból néztem oda. A lány is rám pillantott. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ugyanazok a varázslatos zöld szemek tekintenek rám. A szemek zavarodottságot tükröztek, nem igazán tudta, hogy ki vagyok. Vörös haja lágyan körülölelte az arcát, telt ajkát már majdnem szóra nyitotta. Nem bírtam tovább ott maradni, szinte égetett a lány tekintete és a földöntúli szépsége. El kellett hagynom a kávézót, nem szabad buta emberi részemet a felszínre engedni. Kinn vettem egy mély levegőt, hogy kissé lenyugodjak. Ebben a pillanatban sokkal jobban vágytam haza, az Alvilágba, mint soha máskor.
Kinyílt az ajtó, majd Debbie lebegett be rajta fényes köntösében. Arcán a mosolytól kis ráncok húzódtak meg. Halkan búgó hangon megszólalt:
• Szia Kedvesem, Debbie vagyok – majd helyet foglalt az ágyon. Intett, hogy üljek le én is. Láttam a szemén, hogy ínyére van a társaságom.
• Én Damien vagyok. Ahogy észrevettem, te vagy itt a sztár. – A nő csak elégedetten vigyorgott. Szemtől szemben mintha nem is ugyan az a nő lenne, mint akit a fotón láttam. – Elég sok rajongód van.
• Hát nem panaszkodhatom. – büszkélkedett Debbie. – De Szívem, ugye nem csak beszélgetni akarsz velem? Kétlem, hogy ezért fizettél volna ilyen sok pénzt.
Miközben beszélt, közelebb húzódott hozzám. Orrom megcsapta az alkohol, a cigi és az olcsó parfüm undorító elegye. A célom elérése érdekében nem húzódtam el tőle.
• Nem, Kedves, valójában üzletet ajánlanék neked.
A nő csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy folytassam. Ahogy belenéztem a halványszürke szemeibe, akaratlanul is eszembe jutott a lány és a ragyogó zöld szeme. Gyorsan elhessegettem a képet és folytattam.
• Hiába rejted az arcod a sminked alá, tudod te is, hogy itt már nem sokáig lesz helyed. Maximum pár hónapot adok neked, és jön egy újabb, fiatalabb generáció. 38 éves vagy most. Hiába nézel ki 34 évesnek, ez nem örökké tartó állapot. - A nő először dühösen nézett rám, majd elkezdte mérlegelni a szavaimat. Láttam rajta, hogy ez a legnagyobb bánata. Roppant hiú volt, ezért is éri majd korai halál. Tudtam, hogy ezzel foghatom meg.
• Édesem – kezdett tiltakozni – én örökre fiatal maradok. Ma már minden lehetséges. Az orvosok fel vannak készülve az ilyesfajta kérésekre.
• Hidd el nekem, ők nem tudnak mindent megadni neked. Az öregedés az emberi lét természetes velejárója. Az orvosok nem adhatnak neked örök fiatalságot.
• Lehet igazad van … - sóhajtott lemondóan – Damien, bármit megtennék ha örökre fiatal maradhatnék. Bármit ….
• Tényleg bármit megtennél? – a nő határozottan bólintott. Milyen egyszerű! – Én tudok megoldást kínálni neked erre a próblémádra.
Debbie szeme lázasan csillogott az örömtől, várta, hogy folytassam. Pedig ha valójában tudná, hogy mi vár rá … Ennek a gondolatnak az örömére gonosz mosolyra húztam a számat.
• Egyszerű a módszer. Semmi mást nem kérek tőled, csak a lelkedet. – döbbenten nézett rám, de nem tűnt ijedtnek. – Azt nem tudom, hogy meddig élsz, de ha most szerződést kötsz velem, akkor a lelked örökre fiatal marad, és a túlvilágon megtarthatod szenzációs formádat. Ott is ilyen ragyogó leszel, csinos és fiatal nő.
• A lelkem a fiatalságomért? Azért ez elég furán hangzik. Azért ez mégis csak a lelkemről szól … - Debbie arcán kissé bizonytalanság látszott.
• Édesem – lassan duruzsoltam a fülébe – az emberek a lelküket túlértékelik. Tulajdonképpen miért is van rá szükségetek? Eddig sem foglalkoztatok vele, mintha nem is létezne. Mi is a lélek? Nem tudjátok rá a megfelelő választ. Senki nem tudhatja. Mihez kezdenél vele?
Láttam rajta, hogy lassan emésztgeti a szavaimat. Hagytam neki időt, hogy átgondolja. Én már tudtam a válaszát, hogy nyert ügyem van.
• Így belegondolva tényleg nem nagy ár. Mit kell tennem?
• Csak annyit, hogy a szavadat adod és kezet fogsz velem. Ennyi az egész.
• A szavamat adom – kezdte Debbie – hogy a lelkem a tiéd lesz.
Kinyújtotta a kezét és én megfogtam az övét. Kissé megperzselte az érintésem, de ez ezzel járt. Felálltam, hogy búcsút vegyek tőle.
• Akkor Kedves, találkozunk az átkelésed napján. – bíztatóan rámosolyogtam, majd otthagytam Debbiet és a klubbot is.
Elégedetten tértem vissza a lakásomba. Lefeküdtem az ágyra és elgondolkodtam a történteken. Elég jól haladok, remélem erre az Alfák is hamar rájönnek, mert nekem a Föld maga a Pokol. Erre a gondolatra kissé elmosolyodtam.
Eszembe jutott Debbie is. Kissé meglepett a nő viselkedése. Az emberek nagyon alábecsülik a lelkük szerepét. Nem tudják, hogy minden energia a lelkükből származik, az életük forrása. Mégsem foglalkoznak vele. Azonban az ő energiájuk nem csak saját magukat táplálják, hanem kell az Alvilág működéséhez is. Nem tudják, mekkora hatalom ez.
Az idő gyorsan telt, csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kinéztem az ablakon. Az emberek, mint a hangyák, siettek a dolgukra. Monoton életet élnek, számomra minden nap ugyan olyan volt. Hol volt a változatosság, az élet értelme. Ha találomra megkérdeznék egy – két embert, egyik sem tudna rá értelmes választ adni. Megszületnek, megöregszenek és meghalnak.
Próbáltam belegondolni abba, hogy milyen lenne az életem, ha Cole nem jön elé értem. Valószínűleg ugyan úgy éltem volna, mint bárki más: munka, család, halál. Nem túl imponáló.
Nem tudom, meddig állhattam az ablaknál, de arra eszméltem, hogy szomjas vagyok. Mivel nem voltam teljes értékű démon, a megmaradt kicsiny emberi felemnek voltak bosszantó szükségletei. Nem volt más választásom, ki kellett elégítenem.
Találtam egy hangulatos kávézót. Nem volt nagy tömeg. Kértem egy pitét és egy kávét, majd leültem egy távol eső asztalhoz. Lassan kortyolgattam a kávémat, az emberi lét múlandóságán merengve, amikor a mellettem lévő asztalhoz leült valaki. Nem is foglalkoztatott, hogy ki foglalt helyet, inkább reakcióból néztem oda. A lány is rám pillantott. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ugyanazok a varázslatos zöld szemek tekintenek rám. A szemek zavarodottságot tükröztek, nem igazán tudta, hogy ki vagyok. Vörös haja lágyan körülölelte az arcát, telt ajkát már majdnem szóra nyitotta. Nem bírtam tovább ott maradni, szinte égetett a lány tekintete és a földöntúli szépsége. El kellett hagynom a kávézót, nem szabad buta emberi részemet a felszínre engedni. Kinn vettem egy mély levegőt, hogy kissé lenyugodjak. Ebben a pillanatban sokkal jobban vágytam haza, az Alvilágba, mint soha máskor.
2010. február 5., péntek
2. fejezet - Féligazságok (1. rész)
Nem tudom, meddig állhattam ott megsemmisülten. Kérdések sokasága zúgott a fejemben, hiszen eddig soha nem volt rám semmi hasonló hatással. Miért volt olyan elviselhetetlen a lány tekintete? Miért is érdekel engem egyáltalán? 50 éves létezésem alatt semmi más nem érdekelt, csak hogy én is démon legyek, az Alvilág nagyérdemű tagja. Erre tessék, jön egy lány, aki a tekintetével képes összezavarni. Tudom, hogy nem tántoríthat el a célomtól és ez csak egy gyenge pillanat, amit soha többé nem engedhetek meg magamnak.
Lassan elindultam visszafelé a lakásomhoz. Az úton az eddigi létemen gondolkoztam. Szánalmas emberként jöttem a világra 1940 – ben. A nő, aki a világra hozott, belehalt a szülésbe. A biológiai apám pedig nem szívesen foglalkozott velem. Három hónapos voltam, amikor Cole eljött a férfi lelkéért. Másnak a démon ijesztő lehetett, azonban én a világ értelmét láttam meg benne. Későbbi mesterem megérezte, hogy különleges meggyőzőerővel rendelkezem, így magához vett. Mellette nőttem fel, mindig is őt tekintettem apámnak. A ranglétra alján kezdtem a karrierem az Alvilágban, mint bárki más, azaz küldönc voltam. Mivel Cole bizalmát élveztem, így amikor betöltöttem a huszadik életévemet, megkaptam életem első küldetését. Hmm, az elsőt soha nem felejtem el: egy öregember a halálos ágyán volt, már csak percei voltak hátra. Rövid duruzsolás a fülébe, jobb élet ígérete a túlvilágon, és máris velem tartott. Tudják, hogy nem fentről jöttem, hiszen a haldoklók érzik rajtam az Alvilág mámorító illatát. Ott fenn igen pökhendiek, nem ereszkednek le a lelkekért, hozzájuk csak az „arra méltók” kerülnek fel. Bolondok. Az öreg velem jött, én pedig tanonc lettem. Az idő megállt számomra, örökre 20 éves ifjúé marad a testem, csak az elmém fejlődik. Nem vagyok elpusztíthatatlan, csak időálló.
Sétáltam, pedig utáltam minden emberi tulajdonságot. A mellettem elhaladó embereket nem is figyeltem, számomra nincs is arcuk. Akármennyire is belemerültem a gondolataimba, valahogy a zöld szempár mindig eszembe jutott. Bíztam magamban annyira, hogy nem fog gondot jelenteni.
Felérve a lakásomba megcsapott az imádott illat. Tudtam, hogy látogatóm van. Amit megláttam, ki az, szélesem mosolyogtam.
• Mesterem, örülök, hogy látlak – hajoltam meg előtte. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak.
Ahogy belenéztem Cole vörös szemébe, tudtam, hogy oka van a látogatásának. Nem tartózkodik szívesen idefenn, kivéve, ha dolga van.
• Balthazar, szeretnék neked gratulálni. Nagyon értékes lelket szereztél az Alfáknak. Bizonyítani akar és még lelkes is. Szerencsétlen, nem igazán tudja, hogy a teljes megsemmisülés vár rá…
Mesterem egy kicsit elmerült a gondolataiban, tudtam, hogy előre örül annak, ami a lélekre vár, az igazi halálsikolyok hangja semmihez nem fogható melódiájára. Bele is fájdulna a szívem, ha tudna, hogy nem hallhatom. Cole újra rám elemelte vörös tekintetét.
• Szóval, ifjú tanítványom, újabb feladatot kapsz. Azt nem tudom, meddig akarják az Alfák, hogy itt maradj – válaszolt ki nem mondott kérdésemre – Személy szerint reménykedem benne, hogy már nem sokáig tartanak itt. Igen csak hiányolom értékes társaságodat.
• Köszönöm, Mesterem – tiszteletem jeléül újra meghajoltam előtte.
• Batlhazar, a következő feladatod egy kissé nehezebb eset lesz. Bár ahogy ismerlek, nem vagyok benne biztos, hogy neked ez gondot okozna. Debbie Harold most 38 éves. Fél év múlva meg fog halni. Nem volt egy kimondottan jó lélek, de a fentiek bizonytalanok vele kapcsolatban. Kissé megcsappant a lélekszámunk, ezért kissé lazítottak szigorú erkölcseiken – miközben Cole a kis tollasokról beszélt, undor ült ki az arcára. – A te feladatod lesz, hogy rávedd a hölgyet, hogy majd tartson veled.
• Értem Mesterem. Mindent meg fogok tenni. Fél év múlva az Alfáké a lelke.
• Tessék, fiam – Cole egy papírt nyújtott át – itt vannak a részletek. Innen csak rajtad múlik, de ne húzd sokáig a feladat végrehajtását. Most megyek, zavar a fenti világ. Balthazar, végezz jó munkát!
Ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Elkezdtem átnézni a nő anyagát, a pillantásom a fotójára siklott. Az emberek között elég csinosnak számított, valószínűleg ki is használta ezen adottságát. Táncosnő egy éjszakai bárban. Voltak drogok, prostitúció, de hirtelen úgy döntött változtat. Persze, milyen esendő lélek. Úgy döntöttem, még ma megkeresem és végrehajtom a feladatot. Már tudom is, hogyan fogom megnyerni a lelkét.
Megvártam, amíg beesteledik, hogy megkeressem a nőt. Vettem egy zuhanyt, hogy ne legyen olyan kénszagom. Ezt kissé fájó szívvel tettem, de az emberek jobban szerették az „illatot”. Habár nézőpont kérdése, ki mit hív annak. Sötét öltönyt választottam, ami még magabiztosabbá teszi a megjelenésemet. Izmos és magas termetemet tökéletesen kihangsúlyozta. Nem tudtam, hogy az emberek hogy lehetnek olyan vakok, hogy nem látják a szememben a gonoszságot. Ők csak egy barátságos, jóképű fiú arcát látták. Roppant felszínesek.
Kiléptem az ajtón, az utcára érve elismerő pillantások kísértek végig a nőktől. Megmosolyogtatott az a tudat, hogy egyszer ők is az én világomhoz fognak tartozni. Naiv teremtések.
Megtaláltam a Copacabana bárt, ahol Debbie táncolt. Füstös és büdös volt, mindet a pacsuli, az olcsó sör és az izzadság szaga töltött be. A színpadon fiatal lány vonaglott, a jelenlevő férfiak legnagyobb örömére egy szál bugyiban. Nem lehetett több 22 évesnél, de az arca teljesen mást tükrözött.
Leültem egy asztalhoz és vártam. Rendeltem egy pohár bort, de annyira szörnyű szaga volt, hogy inkább ott hagytam. Bemondták, hogy a következő fellépő Debbie lesz. Ahogy kijött a színpadra giccses nővérkeruhájában, a közönség hatalmas üdvrivalgásba kezdett. Gondolom ő volt a klub sztárja. Alig kezdődött a tánc, de máris lengették a 20 dolláros bankjegyeket. Hamar lezavarta az egészet, pénzt elég szépen kapott. Látszott, hogy Debbie már unja az egészet. Újra odajött hozzám a pincérlány, aki csábosan próbált mosolyogni.
• Hozhatok még valamit? – érdeklődött tettetett udvariassággal.
• Igen. Aki az előbb táncolt, ő kellene nekem úgy egy órára. Megoldható ez? – kivillantottam tökéletes mosolyomat, plusz az ajánlatomat hangsúlyoztam még 100 dollárral.
• Persze szépségem, bármi megoldható, csak pénz kérdése. Egy órára 1500 és a tiéd.
• Rendben. Öt perc múlva legyen itt. – a lány bólintott, majd átnyújtottam neki az összeget.
Lassan elindultam visszafelé a lakásomhoz. Az úton az eddigi létemen gondolkoztam. Szánalmas emberként jöttem a világra 1940 – ben. A nő, aki a világra hozott, belehalt a szülésbe. A biológiai apám pedig nem szívesen foglalkozott velem. Három hónapos voltam, amikor Cole eljött a férfi lelkéért. Másnak a démon ijesztő lehetett, azonban én a világ értelmét láttam meg benne. Későbbi mesterem megérezte, hogy különleges meggyőzőerővel rendelkezem, így magához vett. Mellette nőttem fel, mindig is őt tekintettem apámnak. A ranglétra alján kezdtem a karrierem az Alvilágban, mint bárki más, azaz küldönc voltam. Mivel Cole bizalmát élveztem, így amikor betöltöttem a huszadik életévemet, megkaptam életem első küldetését. Hmm, az elsőt soha nem felejtem el: egy öregember a halálos ágyán volt, már csak percei voltak hátra. Rövid duruzsolás a fülébe, jobb élet ígérete a túlvilágon, és máris velem tartott. Tudják, hogy nem fentről jöttem, hiszen a haldoklók érzik rajtam az Alvilág mámorító illatát. Ott fenn igen pökhendiek, nem ereszkednek le a lelkekért, hozzájuk csak az „arra méltók” kerülnek fel. Bolondok. Az öreg velem jött, én pedig tanonc lettem. Az idő megállt számomra, örökre 20 éves ifjúé marad a testem, csak az elmém fejlődik. Nem vagyok elpusztíthatatlan, csak időálló.
Sétáltam, pedig utáltam minden emberi tulajdonságot. A mellettem elhaladó embereket nem is figyeltem, számomra nincs is arcuk. Akármennyire is belemerültem a gondolataimba, valahogy a zöld szempár mindig eszembe jutott. Bíztam magamban annyira, hogy nem fog gondot jelenteni.
Felérve a lakásomba megcsapott az imádott illat. Tudtam, hogy látogatóm van. Amit megláttam, ki az, szélesem mosolyogtam.
• Mesterem, örülök, hogy látlak – hajoltam meg előtte. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak.
Ahogy belenéztem Cole vörös szemébe, tudtam, hogy oka van a látogatásának. Nem tartózkodik szívesen idefenn, kivéve, ha dolga van.
• Balthazar, szeretnék neked gratulálni. Nagyon értékes lelket szereztél az Alfáknak. Bizonyítani akar és még lelkes is. Szerencsétlen, nem igazán tudja, hogy a teljes megsemmisülés vár rá…
Mesterem egy kicsit elmerült a gondolataiban, tudtam, hogy előre örül annak, ami a lélekre vár, az igazi halálsikolyok hangja semmihez nem fogható melódiájára. Bele is fájdulna a szívem, ha tudna, hogy nem hallhatom. Cole újra rám elemelte vörös tekintetét.
• Szóval, ifjú tanítványom, újabb feladatot kapsz. Azt nem tudom, meddig akarják az Alfák, hogy itt maradj – válaszolt ki nem mondott kérdésemre – Személy szerint reménykedem benne, hogy már nem sokáig tartanak itt. Igen csak hiányolom értékes társaságodat.
• Köszönöm, Mesterem – tiszteletem jeléül újra meghajoltam előtte.
• Batlhazar, a következő feladatod egy kissé nehezebb eset lesz. Bár ahogy ismerlek, nem vagyok benne biztos, hogy neked ez gondot okozna. Debbie Harold most 38 éves. Fél év múlva meg fog halni. Nem volt egy kimondottan jó lélek, de a fentiek bizonytalanok vele kapcsolatban. Kissé megcsappant a lélekszámunk, ezért kissé lazítottak szigorú erkölcseiken – miközben Cole a kis tollasokról beszélt, undor ült ki az arcára. – A te feladatod lesz, hogy rávedd a hölgyet, hogy majd tartson veled.
• Értem Mesterem. Mindent meg fogok tenni. Fél év múlva az Alfáké a lelke.
• Tessék, fiam – Cole egy papírt nyújtott át – itt vannak a részletek. Innen csak rajtad múlik, de ne húzd sokáig a feladat végrehajtását. Most megyek, zavar a fenti világ. Balthazar, végezz jó munkát!
Ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Elkezdtem átnézni a nő anyagát, a pillantásom a fotójára siklott. Az emberek között elég csinosnak számított, valószínűleg ki is használta ezen adottságát. Táncosnő egy éjszakai bárban. Voltak drogok, prostitúció, de hirtelen úgy döntött változtat. Persze, milyen esendő lélek. Úgy döntöttem, még ma megkeresem és végrehajtom a feladatot. Már tudom is, hogyan fogom megnyerni a lelkét.
Megvártam, amíg beesteledik, hogy megkeressem a nőt. Vettem egy zuhanyt, hogy ne legyen olyan kénszagom. Ezt kissé fájó szívvel tettem, de az emberek jobban szerették az „illatot”. Habár nézőpont kérdése, ki mit hív annak. Sötét öltönyt választottam, ami még magabiztosabbá teszi a megjelenésemet. Izmos és magas termetemet tökéletesen kihangsúlyozta. Nem tudtam, hogy az emberek hogy lehetnek olyan vakok, hogy nem látják a szememben a gonoszságot. Ők csak egy barátságos, jóképű fiú arcát látták. Roppant felszínesek.
Kiléptem az ajtón, az utcára érve elismerő pillantások kísértek végig a nőktől. Megmosolyogtatott az a tudat, hogy egyszer ők is az én világomhoz fognak tartozni. Naiv teremtések.
Megtaláltam a Copacabana bárt, ahol Debbie táncolt. Füstös és büdös volt, mindet a pacsuli, az olcsó sör és az izzadság szaga töltött be. A színpadon fiatal lány vonaglott, a jelenlevő férfiak legnagyobb örömére egy szál bugyiban. Nem lehetett több 22 évesnél, de az arca teljesen mást tükrözött.
Leültem egy asztalhoz és vártam. Rendeltem egy pohár bort, de annyira szörnyű szaga volt, hogy inkább ott hagytam. Bemondták, hogy a következő fellépő Debbie lesz. Ahogy kijött a színpadra giccses nővérkeruhájában, a közönség hatalmas üdvrivalgásba kezdett. Gondolom ő volt a klub sztárja. Alig kezdődött a tánc, de máris lengették a 20 dolláros bankjegyeket. Hamar lezavarta az egészet, pénzt elég szépen kapott. Látszott, hogy Debbie már unja az egészet. Újra odajött hozzám a pincérlány, aki csábosan próbált mosolyogni.
• Hozhatok még valamit? – érdeklődött tettetett udvariassággal.
• Igen. Aki az előbb táncolt, ő kellene nekem úgy egy órára. Megoldható ez? – kivillantottam tökéletes mosolyomat, plusz az ajánlatomat hangsúlyoztam még 100 dollárral.
• Persze szépségem, bármi megoldható, csak pénz kérdése. Egy órára 1500 és a tiéd.
• Rendben. Öt perc múlva legyen itt. – a lány bólintott, majd átnyújtottam neki az összeget.
2010. január 23., szombat
1. fejezet - Csak a szokásos?
Újabb nap, újabb küldetések. Mindig fájó szívvel hagytam el az otthonomat, mert a kinti világ számomra túl finom volt. Illatok terjengtek mindenhol, sehol a megszokott bűz, kénszag és a sikolyok. Azonban szerettem a munkámat, ezért örömmel küzdöttem meg a fenti világgal.
Az utam mindig a felettesemhez vezetett, Colehoz. Őt tiszteltem a legjobban, fiatal korom óta csüngtem a szavain. Nagyon öreg volt, régóta teljesítette feladatát az Alvilágban. Számomra Ő volt a tökéletesség, minden porcikájából gonoszságot sugárzott.
Benyitottam a hatalmas tölgyfaajtókon és beléptem Cole szobájába. A vörösben úszó sziklák jelentették számomra a legszebb dekorációt, mindenhol mámorító kénszagot éreztem. Halvány mosolyra húztam a számat és elindultam mesterem felé.
• Oh, ifjú Balthazarom. Már vártalak téged, fiam.
• Köszönöm Mesterem. – mély meghajlással tisztelegtem Cole előtt. Az általam csodált démon méltóságteljesen foglalt helyet székében. Fehér arcán az évszázadok tapasztalatai, vörös szemében pedig a gonoszság tüze égett, sötét haja fényesen csillogott.
• Fiam – szólt mesterem. – Ma különleges megbízatást kapsz. Már alig vártam, hogy elmondhassam neked. Az Alfák úgy döntöttek, hogy megnyitják előtted az utat a démonná válás felé.
Hihetetlen öröm öntötte el mellkasomat. Ha elsorvadt szívem doboghatna, most őrült ritmust járna. Mesterem büszkén tekintett rám, majd folytatta.
• Az utóbbi tíz évben Te gyűjtötted a legtöbb lelket az Alvilág számára. Ez felkeltette a nagybecsű Alfák figyelmét. Az új megbízatásaid nehezebbek lesznek, hiszen most a halandók bizalmába kell férkőznöd, és rá kell venned őket, hogy adják lelküket. Ők nem a halál mezsgyéjén táncolnak, hanem életteljes emberek, akik nem is sejtik, hogy megérinti őket a halál keze.
Kissé értetlenül néztem Colera, hiszen ezeket démonok végezték, nem holmi tanoncok. Tudtam, ha jól teljesítek,én is közéjük fogok tartozni.
• Mesterem, örömmel veszem a kihívást, hiszen az az életcélom, hogy olyanná váljak, mint Te.
• Tudom Balthazar, tudom. Megkapod az első feladatod. Időd nagy részét Chicagoban fogod tölteni, ott kell dolgoznod. Ma öngyilkosságra készül egy labilis lélek, de még nem teljesen biztos a dolgában. Tudom milyen remek meggyőzőerővel rendelkezel, ezért a te feladatod lesz meggyőzni King urat, hogy tegye meg ezt a lépést és tartson veled. Egy óra múlva indulhatsz. Lesz egy lakásod, és minden egyéb, ami a tökéletes emberi élet látszatához kell.
• Igenis, Mesterem, nem fogok csalódást okozni.
• Tudom fiam. Menj és szedd össze a dolgaidat.
Ahogy becsukódott mögöttem a tölgyfaajtó, szinte ugrálni tudtam volna örömömben. Öröm… milyen furcsa szó. Engem a szenvedés éltetett, a vágy, hogy fájdalmat okozzak.
Lassan elértem a lakhelyemet, a pici szobámat. Csak egy ágy, fürdő és gardrób, másra nem volt szükségem. Belenéztem a tükörbe, ahol emberi arcom bámult vissza rám. Megnyerő külsőm volt, mint bárki másnak itt az Alvilágban. Így könnyebben tudtam a halandók bizalmába férkőzni. A hajam sötétbarna, arcom bizalomkeltő, szemem sötétbarna színében gonoszság bujkált, de nagyon vártam, hogy nekem is vörös színben pompázzon, akárcsak Colenak. Termetem magas és izmos. Elégedettnek kellett volna lennem, de ezek engem nem érdekeltek. Semmibe vettem az emberek kinézetét, számomra ők csak porhüvelyek voltak, múlandóak akár a nappalok és az éjszakák.
Összepakoltam kevés holmimat, elindultam kifelé az ajtón. Egy küldönc hozta a papírokat, minden fontos információt az ideiglenes lakhelyemről, valamint az esetről. Vettem még egy mély levegőt, hogy minél jobban beszívhassam az Alvilág illatát.
A lakhely pontos címének ismeretében teleportáltam az ideiglenes lakásba. Szegényes elrendezés, pont ahogy szeretem, de akkor is ez nem az otthonom. Elővettem az aktát és olvasgatni kezdtem.
Megtudtam, hogy Barry King a tőzsdén dolgozott, de válság miatt kirúgták. 44 éves, felesége elhagyta, gyermekei nincsenek. Teljesen reményvesztett, tökéletes célpont. Azért kicsit nehezebb feladatra számítottam, nem baj, kezdetnek megteszi ez is.
10 percem volt, hogy odaérjek a hatodik utcába, ahol Barry az öngyilkosságot akarta végrehajtani. Egy 20 emeletes épület tetején állt, bizonytalanul letekintgetett. Ismertem ez a mozdulatsort, így csak nevettem rajta. Imádtam a bennem lakozó gonoszságot. Felértem hozzá és elégedetten nyugtáztam, hogy igen csak zavarodott. Tökéletes célpont.
Személyiségünk védelme érdekében a küldetések közben a külvilág számára láthatatlanok vagyunk, csak a gyötrődő lélek láthatott engem.
Odaléptem Barry mellé, akinek arca teljes zavartságot tükrözött. Tudtam, hogy most jönnek a szokásos kérdések.
• Ki vagy te? Hogy kerülsz ide? Figyelmeztetlek, úgysem tudsz megállítani. – Hadarta a férfi.
Jaj, de kiszámíthatóak az emberek. Csak gonosz mosolyra húztam a számat.
• Damien vagyok. Fogalmazzunk úgy, hogy segíteni jöttem – értetlenül tekintett rám. Gondolom nem erre a válaszra számított. Nem használhatom Alvilági nevemet, így a Damient választottam. – Hidd el eszem ágában sincs megállítani téged.
• Akkor minek jöttél ide? – tette fel Barry az ésszerűnek tűnő kérdést.
• Már mondtam, segíteni neked. Tudom, min mész keresztül. A hullámok összecsaptak a fejed fölött. Feleséged fiatal férfit választott helyetted, a munkában nincs sikered. – duruzsoltam neki megértő hangon. Arckifejezése szomorú lett, tehát lassan közeledek a célom felé.
• Honnan tudod mindezt? – kérdezte lemondóan.
• Tudod, az emberek pletykásak. A mások szenvedése élteti őket. – ahogy engem is, de ezt csak gondolatban tette hozzá. – Nézz csak le egy kicsit. Máris összegyűltek az épület alatt. Szenzációéhesek, megy a találgatás, hogy megteszed – e Barry. Nem érdekli őket, hogy ki vagy, miért állsz itt. Csak a sztorid kell nekik, hogy legyen miről beszélniük. Minden csoda három napig tart Barry.
• De mi vár rám az ugrás után? Ott is ilyen jelentéktelen senki leszek, mint itt?
Tudtam, hogy eljött az én időm. Megszerzem a lelkét, így közelebb kerülök a démonsághoz.
• Barry, én ismerem a módját, hogy ne legyél többet jelentéktelen. A jelenlévő emberek csak apró pontok. Te itt, 20 emelet magasan föléjük emelkedsz. Miért ne lehetne ez odaát is így? – a mondandómhoz még meggyőzően vigyorogtam is. Láttam, hogy a férfi gondolkodóba esett, mérlegeli a szavaimat. Vártam, hadd döntsön nyugodtan. Rám emelte határozott tekintetét, mikor elhatározta magát.
• Mit tudsz ajánlani nekem?
• Az igazi életet. Fontos része lehetsz egy társadalomnak, számítani fog az életed. – halványan elvigyorodtam arra gondolva, mi vár rá. Az ő lelke is az Alfákat fogja szolgálni, a fogaskerék része lesz, az Alvilág tökéletes működésének része. – Nem kérek tőled mást, mint dobd el felesleges porhüvelyedet és add nekem a lelked. Nem kell mást tenned, mint csak kezet fogunk. Ezzel megpecsételődik a szerződés. Csak leugrasz, és utána visszatér a lelked hozzám, és utat nyitok neked.
Barry gondolkozott, majd lassan, határozottan bólintott és kezet fogott velem. Győzelem! Kilépett az épület széléhez és ugrott. Pár perc volt az egész. Sikolyok, amelyek kitörtek, a legszebb dallamok voltak számomra. Barry lelke visszaszállt hozzám, majd a portálon átkelt az Alvilágba.
Elégedetten hagytam el az épületet, a saroknál megálltam és néztem az embereket. Döbbent, undorodó arcuk, igazi csemege volt. Halvány mosolyra húztam a számat, és elégedetten elindultam vissza a lakásomba. Mivel már végeztem a küldetéssel, újra látható alakban voltam. Ahogy befordultam a sarkon, nekiütköztem egy halandónak. Valószínűleg látta, hogy mosolygom a történteken. Ezzel nem igazán szoktam törődni, azonban most a leggyönyörűbb, de a legvádolóbb zöld szemekbe tekintettem. A tekintete szinte égette az enyémet. A lány továbbment és én döbbenten néztem távolodó alakját…
Az utam mindig a felettesemhez vezetett, Colehoz. Őt tiszteltem a legjobban, fiatal korom óta csüngtem a szavain. Nagyon öreg volt, régóta teljesítette feladatát az Alvilágban. Számomra Ő volt a tökéletesség, minden porcikájából gonoszságot sugárzott.
Benyitottam a hatalmas tölgyfaajtókon és beléptem Cole szobájába. A vörösben úszó sziklák jelentették számomra a legszebb dekorációt, mindenhol mámorító kénszagot éreztem. Halvány mosolyra húztam a számat és elindultam mesterem felé.
• Oh, ifjú Balthazarom. Már vártalak téged, fiam.
• Köszönöm Mesterem. – mély meghajlással tisztelegtem Cole előtt. Az általam csodált démon méltóságteljesen foglalt helyet székében. Fehér arcán az évszázadok tapasztalatai, vörös szemében pedig a gonoszság tüze égett, sötét haja fényesen csillogott.
• Fiam – szólt mesterem. – Ma különleges megbízatást kapsz. Már alig vártam, hogy elmondhassam neked. Az Alfák úgy döntöttek, hogy megnyitják előtted az utat a démonná válás felé.
Hihetetlen öröm öntötte el mellkasomat. Ha elsorvadt szívem doboghatna, most őrült ritmust járna. Mesterem büszkén tekintett rám, majd folytatta.
• Az utóbbi tíz évben Te gyűjtötted a legtöbb lelket az Alvilág számára. Ez felkeltette a nagybecsű Alfák figyelmét. Az új megbízatásaid nehezebbek lesznek, hiszen most a halandók bizalmába kell férkőznöd, és rá kell venned őket, hogy adják lelküket. Ők nem a halál mezsgyéjén táncolnak, hanem életteljes emberek, akik nem is sejtik, hogy megérinti őket a halál keze.
Kissé értetlenül néztem Colera, hiszen ezeket démonok végezték, nem holmi tanoncok. Tudtam, ha jól teljesítek,én is közéjük fogok tartozni.
• Mesterem, örömmel veszem a kihívást, hiszen az az életcélom, hogy olyanná váljak, mint Te.
• Tudom Balthazar, tudom. Megkapod az első feladatod. Időd nagy részét Chicagoban fogod tölteni, ott kell dolgoznod. Ma öngyilkosságra készül egy labilis lélek, de még nem teljesen biztos a dolgában. Tudom milyen remek meggyőzőerővel rendelkezel, ezért a te feladatod lesz meggyőzni King urat, hogy tegye meg ezt a lépést és tartson veled. Egy óra múlva indulhatsz. Lesz egy lakásod, és minden egyéb, ami a tökéletes emberi élet látszatához kell.
• Igenis, Mesterem, nem fogok csalódást okozni.
• Tudom fiam. Menj és szedd össze a dolgaidat.
Ahogy becsukódott mögöttem a tölgyfaajtó, szinte ugrálni tudtam volna örömömben. Öröm… milyen furcsa szó. Engem a szenvedés éltetett, a vágy, hogy fájdalmat okozzak.
Lassan elértem a lakhelyemet, a pici szobámat. Csak egy ágy, fürdő és gardrób, másra nem volt szükségem. Belenéztem a tükörbe, ahol emberi arcom bámult vissza rám. Megnyerő külsőm volt, mint bárki másnak itt az Alvilágban. Így könnyebben tudtam a halandók bizalmába férkőzni. A hajam sötétbarna, arcom bizalomkeltő, szemem sötétbarna színében gonoszság bujkált, de nagyon vártam, hogy nekem is vörös színben pompázzon, akárcsak Colenak. Termetem magas és izmos. Elégedettnek kellett volna lennem, de ezek engem nem érdekeltek. Semmibe vettem az emberek kinézetét, számomra ők csak porhüvelyek voltak, múlandóak akár a nappalok és az éjszakák.
Összepakoltam kevés holmimat, elindultam kifelé az ajtón. Egy küldönc hozta a papírokat, minden fontos információt az ideiglenes lakhelyemről, valamint az esetről. Vettem még egy mély levegőt, hogy minél jobban beszívhassam az Alvilág illatát.
A lakhely pontos címének ismeretében teleportáltam az ideiglenes lakásba. Szegényes elrendezés, pont ahogy szeretem, de akkor is ez nem az otthonom. Elővettem az aktát és olvasgatni kezdtem.
Megtudtam, hogy Barry King a tőzsdén dolgozott, de válság miatt kirúgták. 44 éves, felesége elhagyta, gyermekei nincsenek. Teljesen reményvesztett, tökéletes célpont. Azért kicsit nehezebb feladatra számítottam, nem baj, kezdetnek megteszi ez is.
10 percem volt, hogy odaérjek a hatodik utcába, ahol Barry az öngyilkosságot akarta végrehajtani. Egy 20 emeletes épület tetején állt, bizonytalanul letekintgetett. Ismertem ez a mozdulatsort, így csak nevettem rajta. Imádtam a bennem lakozó gonoszságot. Felértem hozzá és elégedetten nyugtáztam, hogy igen csak zavarodott. Tökéletes célpont.
Személyiségünk védelme érdekében a küldetések közben a külvilág számára láthatatlanok vagyunk, csak a gyötrődő lélek láthatott engem.
Odaléptem Barry mellé, akinek arca teljes zavartságot tükrözött. Tudtam, hogy most jönnek a szokásos kérdések.
• Ki vagy te? Hogy kerülsz ide? Figyelmeztetlek, úgysem tudsz megállítani. – Hadarta a férfi.
Jaj, de kiszámíthatóak az emberek. Csak gonosz mosolyra húztam a számat.
• Damien vagyok. Fogalmazzunk úgy, hogy segíteni jöttem – értetlenül tekintett rám. Gondolom nem erre a válaszra számított. Nem használhatom Alvilági nevemet, így a Damient választottam. – Hidd el eszem ágában sincs megállítani téged.
• Akkor minek jöttél ide? – tette fel Barry az ésszerűnek tűnő kérdést.
• Már mondtam, segíteni neked. Tudom, min mész keresztül. A hullámok összecsaptak a fejed fölött. Feleséged fiatal férfit választott helyetted, a munkában nincs sikered. – duruzsoltam neki megértő hangon. Arckifejezése szomorú lett, tehát lassan közeledek a célom felé.
• Honnan tudod mindezt? – kérdezte lemondóan.
• Tudod, az emberek pletykásak. A mások szenvedése élteti őket. – ahogy engem is, de ezt csak gondolatban tette hozzá. – Nézz csak le egy kicsit. Máris összegyűltek az épület alatt. Szenzációéhesek, megy a találgatás, hogy megteszed – e Barry. Nem érdekli őket, hogy ki vagy, miért állsz itt. Csak a sztorid kell nekik, hogy legyen miről beszélniük. Minden csoda három napig tart Barry.
• De mi vár rám az ugrás után? Ott is ilyen jelentéktelen senki leszek, mint itt?
Tudtam, hogy eljött az én időm. Megszerzem a lelkét, így közelebb kerülök a démonsághoz.
• Barry, én ismerem a módját, hogy ne legyél többet jelentéktelen. A jelenlévő emberek csak apró pontok. Te itt, 20 emelet magasan föléjük emelkedsz. Miért ne lehetne ez odaát is így? – a mondandómhoz még meggyőzően vigyorogtam is. Láttam, hogy a férfi gondolkodóba esett, mérlegeli a szavaimat. Vártam, hadd döntsön nyugodtan. Rám emelte határozott tekintetét, mikor elhatározta magát.
• Mit tudsz ajánlani nekem?
• Az igazi életet. Fontos része lehetsz egy társadalomnak, számítani fog az életed. – halványan elvigyorodtam arra gondolva, mi vár rá. Az ő lelke is az Alfákat fogja szolgálni, a fogaskerék része lesz, az Alvilág tökéletes működésének része. – Nem kérek tőled mást, mint dobd el felesleges porhüvelyedet és add nekem a lelked. Nem kell mást tenned, mint csak kezet fogunk. Ezzel megpecsételődik a szerződés. Csak leugrasz, és utána visszatér a lelked hozzám, és utat nyitok neked.
Barry gondolkozott, majd lassan, határozottan bólintott és kezet fogott velem. Győzelem! Kilépett az épület széléhez és ugrott. Pár perc volt az egész. Sikolyok, amelyek kitörtek, a legszebb dallamok voltak számomra. Barry lelke visszaszállt hozzám, majd a portálon átkelt az Alvilágba.
Elégedetten hagytam el az épületet, a saroknál megálltam és néztem az embereket. Döbbent, undorodó arcuk, igazi csemege volt. Halvány mosolyra húztam a számat, és elégedetten elindultam vissza a lakásomba. Mivel már végeztem a küldetéssel, újra látható alakban voltam. Ahogy befordultam a sarkon, nekiütköztem egy halandónak. Valószínűleg látta, hogy mosolygom a történteken. Ezzel nem igazán szoktam törődni, azonban most a leggyönyörűbb, de a legvádolóbb zöld szemekbe tekintettem. A tekintete szinte égette az enyémet. A lány továbbment és én döbbenten néztem távolodó alakját…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)