2010. február 15., hétfő

3. fejezet - Egy kis bonyodalom

Zihálva léptem ki az utcára. Mit meg nem adnék egy kis Alvilági levegőért. Egy – két szippantás a mámorító kénszagból és az idegeim megnyugodnának. Tudtam, hogy ma már Cole sem jön el. Még csak pár napja tartózkodtam Chicagoban, de már most elegem lett ebből a koszfészekből. A mai nap az enyém volt, de nem igazán tudtam, hogy mihez is kezdjek. Egyben határozottan biztos voltam: el innét minél hamarabb. Kell egy kis idő a gondolkodáshoz. Nem akartam magamnak bevallani, de valójában menekülnöm kell. Féltem, ha újra találkozok Vele, akkor az emberi részemet hajtó kíváncsiság miatt megszólítom a lányt. Mivel én sem vagyok teljesen érzéketlen, be kell látnom, egész csinos volt. Nem csak az arca volt meseszép, de az alakja is formás volt… Rájöttem, min is gondolkozom. Jól leszidtam magam gondolatban, amiért elkalandoztam. Nincs több ilyen!

Elhaladtam egy autókölcsönző előtt. Kézenfekvő volt a megoldás. Ma elutazom valahova, ahol egy kicsit magam lehetek. Olyan helyre, ahol nincs ekkora bűz. Kikölcsönöztem egy Chevrolet Camarot és észak felé vettem az irányt. A Winnipeg – tó partján tudtam, hogy rendezni tudom a gondolataimat.

A lakásban összeszedtem hamisított irataimat, majd útnak indultam. Amennyire lehetett, kerültem a népszerű utakat, azokat választottam, ahol az emberek ritkán járnak. A sebesség nyugtatólag hatott az idegeimre. A táj nem nagyon kötötte le a figyelmemet, számomra az Alvilág vörös izzása jelentette ez ideális környezetet. Ami feltűnt, hogy egyre kisebb a zöld terület. Az emberek az őket körülvevő természet pusztításába igencsak belelendültek. Ha így folytatják tovább, nem marad más, csak a sziklák. A Föld nem fogja befogadni hűtlen gyermekeit, így elpusztítja őket. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ez mennyi rabszolga - lelket jelentene ... Az a sok bűnös lélek. Ez túl kiváló ahhoz, hogy igaz legyen.

Amint átléptem a határt, mintha egy másik világba léptem volna át. Kanadában még a természet uralkodott, a Föld nem hajtott fejet az emberek előtt. Megálltam egy kis útszéli boltnál, hogy valami élelmet vegyek magamhoz. Nincs szükségem sok táplálékra, inkább azért eszem, mert nincs más választásom, egyelőre. Választottam néhány szendvicset, vizet és kávét. Nem tudtam lemondani a fekete koffeines italról, bármennyire is szerettem volna.

Már csak egy órára voltam a Winnipeg – tótól, ahogy éreztem, hogy hűl a levegő és egyre frissebb lesz. Chicago bűzős bugyrai után itt, a parton már szinte jól is éreztem magam. Ha teljes értékű ember lennék, biztos itt laknék. Néhányan horgásztak a tó partján, én egy félreeső helyet választottam. Leállítottam a motort, szélesre tártam az ajtókat, hogy minél több levegő jöjjön be. Kiszálltam és egy nagyon nyújtóztam. Végre csend vett körül, nem egy őrült város zaja.

Nem is tudtam elmerülni a nyugalomban igazán, hiszen a gondolatok a fejemben szakadatlanul cikáztak össze – vissza a gondolatok. Hagytam őket elszabadulni és ezzel az emberi énemet is egy kicsit hagytam felülkerekedni. A lányon járt az eszem. Még a nevét sem tudtam, de mégis minden gondolatomban ott volt. Elképzeltem milyen lehet megérinteni a selymes haját, elmélyülten belenézni a szemeibe, az illata biztos finom lehet, a szája tökéletes ívű, a mosolya biztosan elbűvölő, a hangja lágy és simogató lehet. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen hatással van rám ez az egyszerű ember.
Már jócskán délután felé járt az idő, amikor kissé üresnek éreztem a gyomromat. Kivettem a kocsiból a szendvicseket, hogy visszaüljek a fűre, de egy öregember ott volt körülöttem. Kissé meg is lepődtem, hiszen nem hallottam, hogy jött volna. Szépen lefoglaltak a gondolataim. Furcsán méregettem az öreget, hogy mit is akarhat, amikor megszólalt.
• Nem osztanád meg velem? – mutatott a szendvicsekre.
Magam sem tudom, hogy miért, de oda adtam neki az egyiket. A férfi leült és én is követtem a példáját. Nem szólt semmit, csak evett. Elég éhesnek tűnt. Miután én is végeztem, felém fordult:
• Értem jöttél? – döbbenten tekintettem az öregre, szegény biztosan bolond – Hiába, még nincs itt az időm, és mellesleg, úgysem mennék. – Csak hápogtam, elég bután nézhettem ki, de egy értelmes mondat sem jutott eszembe.
• Maga … - már nem is tudtam, mit akartam kérdezni, annyira zavart voltam.
• Most meglepődtél, mi? – nézett rám vigyorogva – Kíváncsi vagy, honnan tudom, hogy nem vagy e világi? – Nekem csak egy alig látható bólogatásra futotta. – A szemed. Hiába barna, hiába vagy emberi, több benned a gonoszság, mint egy gyilkosban.
Ostoba öreg, nem is tudja, hogy miről beszél. Gonosz vigyorra húztam a számat, amitől kicsit megrettent.
• Nem félsz? Lehet épp te kellesz nekem. – szinte suttogtam, de a hangomból üvöltött a gonoszság. – Tudod, nem a legokosabb egy fajtámbelibe belekötni.
• Fiú, én nem félek. Sem tőled, sem a haláltól. Több kell ahhoz, hogy megijedjek. Azt is tudom, ha annyira akartál volna, már régen elzavarhattál volna. Ennek ellenére még mindig itt vagyok. – vigyorgott az öreg elégedetten, önelégülten. Nem igazán értettem, hogy hova akar kilyukadni.
• Nem értelek. Tudod, hogy ki vagyok … - hihetetlen, de nem tudtam értelmes mondatokat összehozni.
• Igen, tudom. De azt is láttam, hogy még van benned emberi rész, csak visszafogod. Nem hiába jöttél ide, ahol szinte senki sem jár, ha csak nem menekülsz.
Megadóan néztem rá, hiszen teljesen belém látott. Amióta idefenn tartózkodtam, előjött az emberi énem.
• Nem menekülök öreg, csak magányra van szükségem. Megterhelő nekem itt. Tudom, ki akarok lenni. Néhány szánalmas ember nem fogja megváltoztatni a nézeteimet. – igazán kikeltem magamból, kiakadtam az elmúlt napok feszültségét. Az öreg meg csak megértően mosolygott, ami még inkább bosszantott.
• Akkor miért vagy ilyen ingerült? Miért van szükséged a nyugalomra? – tette fel az ésszerű kérdéseket, de a hangsúlyából ítélve nem várt rá választ, hiszen előre tudta. – Tudnod kell, hogy én segíthetek neked, hogy megtaláld önmagad.
• Nem kell a segítséged! – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok rászorulva holmi gyenge halandó tanácsaira.
Az öreg férfi csak lemondóan megrázta ősz üstökét, majd felállt.
• Tudnod kell fiú, hogy még mindig van választási lehetőséged. Ha időben kiszállsz, talán megkímélnek és élhetsz nyugodtan a lánnyal, akin annyit jár az eszed. Csak fontold meg.
Lassan elindult, amíg én emésztgettem a szavait. Honnan tudhatja ezeket?
• Hé öreg! – kiáltottam utána. – Honnan tudsz te ennyi mindent?
• Tapasztalat Balthazar, tapasztalat. – mondta vigyorogva, majd tovasétált.

Ledermedtem a szavaitól. Tudta a nevem, a valódi nevem. Tapasztalatból beszélt. Talán ő is közénk tartozott? De ez lehetetlen, hiszen hogyan lenne életben? A lázadókat meg szokták ölni. Gyorsan beültem a kocsiba és sebességhatárokkal nem törődve vezettem vissza. Beszélnem kell Cole-lal minél előbb. Választ kell kapnom a kérdéseimre.

Hamar visszaértem Chicago-ba. Gyorsan leparkoltam a lakásom előtt, majd felrohantam. Már elmúlt éjfél, ezért bíztam benne, hogy Cole bármikor beállíthat. Egy ideig fel – alá járkáltam a lakásban, de lefeküdtem az ágyra, pedig alvásról szó sem lehetett. A Nap lassan akart felkelni, szinte csak vánszorgott az égre. Nem is értettem, Cole miért szereti ennyire a napfelkeltét. Ez eléggé berögződött szokás lehetett nála, ezért jött mindig később. Már 8 óra volt, amikor végre megéreztem a mámorító kénszagot. Itt van Cole.

• Mesterem – gyorsan felpattantam az ágyról, majd meghajoltam előtte. – megtisztel a látogatásod.
• Balthazar, jó téged viszont látni. – elégedetten nézett rám a démon. – Büszke vagyok rád. A nőt nagyon hamar lerendezted, pedig bőven volt időd. Szép munka volt. – elismerő szavai a démonnak valóságos doppingszerként hatott rám.
• Köszönöm, Cole, nem akartam csalódást okozni.
• Ez jó hallani, fiam.
• Mesterem – kezdtem bele a mondandómba, hiszen a kíváncsiságom nagyon hajtott. - Szeretnék kérdezni valamit, ha nem veszed tolakodásnak.
• Kérdezz nyugodtan – Cole helyet foglalt az egyik fotelban, míg én idegesen járkáltam fel – alá.
• Volt már rá példa, hogy valaki az emberi életet választotta volna a démonlét helyett? – kérdeztem nagyon halkan, félve mondtam ki.

Cole arcán meglepődöttség, harag és egy kis félelem futott át.
• Balthazar – kezdett bele nehezen – sajnos meg kellett élnünk ezt a szégyent. Egyetlen esetről tudok, amikor valaki a szánalmas emberi létet választotta. – sóhajtott egy mélyet a démon, szemein láttam, hogy egy kicsit a múltban mereng, majd újra megszólalt. – Már démon voltam, amikor ez megtörtént. Volt egy nagyon ígéretes tanítványunk, aki szinte teljes mértékig belelátott az emberekbe. Bizalommal fordultak felé mind az emberek, mind az Alvilágiak. Ezen adottsága miatt elég könnyen vette az akadályokat. Elérte azt a szintet, amit te akarsz, a démonná válás szakaszát. Felküldtük őt is hosszabb időre. Eleinte könnyen mentek a dolgok, mígnem feladatául kapott egy idős nőt. Kissé szenilis volt, emiatt sok időt töltött vele. Sokat beszélgettek, és kialakult köztük szinte egy barátinak mondható kapcsolat. David nagyon empatikus volt, emiatt elkezdett emberi érzelmeket táplálni a nő iránt. Olyan anyafiguraként kezdett tekinteni a nőre. Hagyta az emberi részét felül kerekedni, és nem hozta el a nő lelkét. Önként mondott le az Alvilági életről, de lelkét nekünk ígérte, ezért sértetlenül távozhatott. A mai napig nem értem, miért voltak az Alfák olyan engedékenyek vele. Már öreg lehet és alig várom, hogy visszatérjen közénk. Én mindig is árulónak tekintettem. Az ő esete óta minden ilyet csírájában elfolytunk és megszabadulunk a labilis egyénektől. – befejezte a történetet és gyanúsan kezdett méregetni – Érdekes, hogy kérdezted. Remélem, te nem forgatsz ilyet a fejedben – mondta a démon ellentmondást nem tűrően.
• Természetesen nem, Mesterem. – feleltem teljes őszinteséggel.
• Remélem is. Tessék – nyújtott át egy újabb mappát – itt a következő megmérettetésed. Egy fiatal hölgy, akit foglalkoztat a halál gondolata és az okkultizmus. Szerintem szívesen veled tartana. Egész kis csinos, akár még szórakozhatsz is vele. Kitartás, ifjú Balthazarom, már nemsokára visszajöhetsz.

Ahogy ezt ki is mondta, már el is tűnt. Belenéztem a mappába. A lány még csak 21 éves volt és tényleg csinos. Hosszú barna haja volt, bőre kreolos, szeme érdekesen kék. Átlagos, hétköznapi lánynak tűnt. Több fotó is volt Vivienről, a következő áldozatomról. Az egyik a barátnői körében készült. Végigsiklott a tekintetem a lányokon, míg végül az utolsónál a lélegzetem is elakadt. A kép szélén az a lány állt, aki miatt nincsenek nyugodt perceim. A testemet lassan elkezdte emészteni a tehetetlen düh. Ki ez a gyenge emberlány, akiért énem egyik fele képes lenne mindent feladni? Mélyről jövő ordítás hagyta el a számat, tehetetlenül hullottam térdre a szobában.

3 megjegyzés:

Hugi írta...

Szia!
Nem olvashattam előre a fejezetet... és most teljesen a hatása alatt vagyok :)
Nagyon nagyon jó lett és már alig várom azt a részt, amikor megismerkedig Balthazar a lánnyal.
Ha jól vettem ki a szövegből (mert a gondolkodásom most perpillanat nincs a toppon a fejezet hatása végett és az álmosság végett)akkor az öregember az egy volt démon jelölt volt?
Remélem nem mondtam akkora baromságot :D
Nagyon ügyes vagy!
Gratulálok!
Csak így tovább!
Pusszy

Névtelen írta...

Szia!
Nagyon remek lett ez a rész is! Kíváncsi vagyok, hogy az öreg az, akire tippelek?
Már alíg várom, hogy összejöjjön azzal a lánnyal, és, hogy Ő mit fog szólni Balthazarhoz!?...
Gratula!
Puszi: Join

Carrie írta...

Kedveseim!
Köszi a kritikákat, nagyon jól esik :)
Hugi, jól gondolod, tényleg a bácsi volt démon-jelölt, de annyit elárulhatok, hogy még lesz szerepe a későbbiekben.
Jövő héten jön a friss, talán akkor pár rejtélyre fény derül.
Sok puszi nektek