7. fejezet - Napfelkelte

Kedveseim!

Ne haragudjatok, hogy csak most jött friss, de végzős vagyok és most sokminden van a suliban. Szakdogaírás és hasonló nyalánkságok. Nem is untatlak Titeket ezzel tovább, remélem tetszeni fog az új fejezet. Nem szoktam ilyet kérni, de aki rászánja magát és elolvassa, kérem szépen lepjen meg pár szóval, hogy milyen volt. Előre is köszönöm!


Kellemesen meleg este volt, lassan sétáltunk el az étteremig. Útközben elmentünk egy virágárus mellett és eszembe jutott, hogy Destiny kedvence a nárcisz. Gyorsan bementem és kértem egy kisebb csokrot.
• Tessék – nyújtottam át neki a virágot. – Ha jól tudom, ez a kedvenced. – Mosolyogva vette át, majd mélyen beleszagolt.
• Köszi. Majd mond meg a mamának is.
Az olasz étterem nagyon közel volt, így hamar odaértünk. Odabenn voltak külön elszeparált részek, az egyik ilyet foglaltam le. A pincér olaszul köszöntött minket, Destiny el is kezdett vele beszélgetni. Elégedetten néztem a lányra, hiszen nem csak gyönyörű, hanem még intelligens is.
Az asztalunk nagyon ízlésesen volt megterítve, a fényt rengeteg gyertya szolgáltatta. Halk olasz zene szólt, úgy éreztem magam, mint aki nem is Amerikában van, hanem Olaszországban. Helyet foglaltunk az asztalnál, a látványtól pedig tágra nyílt a szemem. Destiny a gyertyák fényében még gyönyörűbb volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Mosolya ragyogó, bőre halványan csillogott, szemei már – már vakítóan csillogtak.
• Milyen napod volt? – törte meg a csendet angyali hangjával.
• Első napnak nem volt rossz – feleltem, bevetve lehengerlő mosolyomat, mire ő halványan elpirult. – A munka pörgős, unatkozni nincs időm.
• Azt gondolom. Papát is nagyon keveset látom – arcát egy pillanatra ellepte a szomorúság.
• Mi történt ma az egyetemen? - kérdeztem, hogy ne kezdjen el az apján gondolkozni.
• Egyszerűen hihetetlen, ami ott megy – vett egy mély levegőt, majd dühösen kifújta. – Egyik előadóm sem tudja, hogy mit ad elő a másik, a tanulmányi utakat folyamatosan variálják. A nyelvtanárom mindig elégedetlen, pedig én igyekszem – beszéd közben hevesen gesztikulált, halványan elmosolyodtam, hogy milyen aranyos még mérgesen is. Olyan, mint egy fújtató kiscica. – Művészettörténet szakon kötelező az olasz, szerintem egész jól beszélem, de mindig lehurrog. Megszavazta a csoport, hogy menjünk el Olaszországba, de az meg nem jó nekik, mert messze van. De mégis mit akarnak? Ott a művészet bölcsője! – lemondóan sóhajtott, majd szégyenlősen rám pillantott. – Ne haragudj, nem akartam így rád zúdítani.
• Semmi gond. Örülök, hogy elmondtad.
Visszajött a pincér az étlapokkal és a palack borral, amit rendeltünk. Destiny gyorsan átfutotta az étlapot, majd lasagne – t rendelt. Bevallom, én annyira nem ismerem az olasz konyhát, de én is azt kértem, bízva az ízlésében.
• Damien, amíg várunk mesélhetnél magadról valamit.
Nagyot nyeltem, hiszen nem szívesen hazudok a lánynak, habár állandóan azt teszem.
• Mire vagy kíváncsi?
• Nem is tudom … Igazából azt érzem, hogy nincsen szükségem információkra, mert mintha mindig is ismertelek volna. Veled olyan természetesnek tűnnek a dolgok – szokása szerint Destiny újra lesütötte a szemét. Átnyúltam az asztal fölött és megfogtam a kezét.
• Nézd, az az igazság, hogy én is hasonlóan érzek irántad. Ha veled vagyok az olyan, mintha teljes mértékben ember lennék. Nem tudom, miért van ez, nem is akarom ezt megmagyarázni, de ez jó így – válaszul elmosolyodott, ami engem is ugyanerre késztetett.
Minden szó, amit kimondtam, igaz volt. Nem tudom, mennyi időm van még a Földön emberként, de az vele akarom tölteni. Ha már nem lesz bennem egy csepp emberség sem, akkor ezek az érzések úgyis elmúlnak maguktól.
Meghozták az ételünket, aminek az illatától megjött az étvágyam. Az olasz fűszerek tökéletes harmóniát alkottak, a tálalás tökéletes volt. Nekiálltunk elfogyasztani az ételt, aminek az íze is kifogástalan volt. Csendesen ettünk, majd megittunk hozzá egy pohár bort. A pincér jött az üres tányérokért és megkérdezte, hogy kérünk – e desszertet.
• Csokoládétorta van? – Destiny csak mosolygott, és finoman megrázta a fejét. A nárcisz után nem volt nehéz kitalálni, hogy ezt is az anyjától tudom.
• Természetesen, uram.
• Akkor kérnék két szeletet. Köszönöm.
• Teljesen elkényeztetsz – szólalt meg a lány fátyolos hangon, miután a pincér elment.
• Megérdemled, hidd el.
A desszert hamar megérkezett, nagyon jól nézett ki. Destiny egyből neki állt, mint aki nem tud ellenállni az édességnek. Én annyira nem szerettem a csokoládét, így a felét meghagytam. A maradék bort elfogyasztottuk, rendeztem a számlát, majd távoztunk az étteremből. Kilépve már egy kicsit lehűlt a levegő, a kabátomat Destiny vállára terítettem, ő pedig hálásan nézett rám. Séta közben a tenyerembe csúsztatta parányi kezét, én pedig örömmel fogtam meg. Néha lopva egymásra pillantottunk, de nem igazán szóltunk egymáshoz, a zavarunk nem engedte.
• Lenne kedved feljönni? – kérdezte a lány a lakása előtt állva.
• Des, én nem szeretném elsietni – elővettem a jófiú – kártyámat. Válaszul egy mosolyt kaptam, majd újra a kezem után nyúlt és magával húzott.
A legfelső emeltre mentünk, mint kiderült az egész szint az övé volt. Belépve a kis folyosó a konyhába vezetett, ami csillogott a tisztaságtól. Balra volt a fürdő és az illemhelyiség, jobbra pedig egy hatalmas nappali. Onnan lehetett eljutni a hálóba, ami nagyobb volt, mint az egész lakásom. A szoba mellett kapott helyet a műterem, ami egykoron fürdő volt. A lakáshoz tartozott még egy hatalmas terasz is.
A konyhában Destiny kibontott egy újabb üveg bort, majd kimentünk a teraszra, ahonnan szinte egész Chicagót be lehetett látni. A medence mellett napozóágyak voltak, ott foglaltunk helyet. Az egész estét végigbeszélgettük, szinte mindent megtudtam Destiny gyerekkoráról. Mesélt a családjáról, kiderült, hogy van egy öccse, Lucas, aki Európában tanul, de szerinte „csak a Papa pénzét költi”.
• Miért pont a művészettörténetet választottad?
• Mindig érdekelt az ókori művészet, és a Mama olasz származása is meghatározta a döntésem. Sokat voltunk a Nagyiéknál nyaralni, én mindig a múzeumokat jártam. Innen jött a szerelem a művészetek iránt.
• Észre sem vettem, hogy Faith olasz. Nincs semmi akcentusa.
• Hát – mosolyodott el a lány, - hallanád, ha az anyanyelvén beszél. Teljesen levetkőzi a merev amerikai szerepét és olyan hangos egymaga, mint egy nagy olasz család és roppant hevesen gesztikulál.
Destiny elkezdte utánozni az édesanyját, amin nagyon sokat nevettünk. Kezei folyamatosan a levegőben csapkodtak, de még így is kecses volt.
Észre sem vettük, hogy az idő olyan gyorsan eltelt. Arra lettünk figyelmesek, hogy a nap lassan felkel, és a város ébredezik. A napfelkelte csodálatos volt, de engem inkább Destiny látványa kötött le. Szemét behunyta, teljesen átadta magát a pillanatnak. Haja meg – meg csillant a nap felkelő fényében, az arca pedig akár egy tündérnek.
• Nem vagy éhes? – kérdeztem a lánytól, megszakítva a pillanatot. Muszáj volt, különben teret adtam volna a vágyaimnak.
• De, eléggé.
• Gyere, menjünk el reggelizni – invitáltam, mire ő úgy pattant fel, mintha valami megbökte volna.
• Tudod mit? Inkább főzzünk itthon. Csinálok neked valami reggelit – kinyújtott felém a kezét és magával húzott a konyhába.
Leültetett az egyik székre, míg ő kávét főzött és rántottát készített. Még mindig a kis fekete ruha volt rajta, alakja egyszerűen megbabonázott. Muszáj volt megérintenem őt, így önkéntelenül léptem hozzá és karoltam át a karcsú derekát. A nyakához hajoltam és mélyen beszívtam a parfümje illatát. A lány lassan megfordult, fátyolos tekintettel nézett rám. Kezemet az álla alá helyeztem és lassan közelíteni kezdtem felé. Ajkaimmal finoman megérintettem a száját, majd egyre követelőzőbben kezdtem el csókolni. Destiny sem tiltakozott, kezeit a nyakam köré fonta és egyre közelebb húzott magához. A nyelvünk is bekapcsolódott a játékba még tüzesebbé téve a csókunkat.
A szenvedély vörös köde elborította az agyamat, Destinyt felültettem a konyhapultra és még hevesebben ízlelgettük egymást. Ajkaim a nyakára tévedtek, csókokkal elborítva a finom bőrt, mire ő halkan felsóhajtott. Kezeim végigsimítottak a hosszú combokon. A lány száját egy halk nyögés hagyta el, majd a nevemet suttogta.
Hangja egy kicsit kitisztította tomboló elmém, rájöttem, hogy mit is teszünk éppen. Nehezen megszakítottam a csókunkat, mindketten levegő után kapkodunk, Destiny arca kicsit ki is pirosodott.
• Sajnálom – sütöttem le a szemem. – Nem akartalak letámadni.
• Damien – a lány elém lépett és felé fordította az arcomat. - Ha nem akartam volna, akkor nem mentem volna el eddig – halványan elmosolyodott, majd finoman megcsókolt. – Most pedig ülj le, mert reggelizünk.
Helyet foglaltam, majd tálalta a reggelit. Közben sokszor egymásra pillantottunk és megérintettük egymás kezét. Az étkezés végeztével felálltam és búcsúzáshoz készültem.
• Köszönöm a reggelit, finom volt. Most viszont mennem kellene. Tudod, Roger adott egy csomó munkát. – Destiny lebiggyesztette az ajkát.
• Gondoltam, hogy nem fog kímélni … Látlak még?
• Persze. Vasárnap ráérsz?
• Igen, délután akármikor.
• Jó, akkor majd még felhívlak – közelebb léptem hozzá és lágy csókot leheltem az ajkaira. – Viszlát vasárnap!
Nem akartam őt otthagyni, de tényleg dolgoznom kell. Hazafelé minden gondolatomat ő töltötte ki. Mosolyogva léptem be a lakásba, de gyorsan le is hervadt az arcomról. Kénszag mámorító illata terjengett mindenhol. Most először nem voltam benne biztos, hogy könnyű beszélgetés vár rám…