2010. augusztus 9., hétfő

13. fejezet - Szorosan a karjaimban

Kedveseim!
Elnézést, hogy ennyit késett a fejezet, de lelki válságba kerültem, és nem volt erőm írni.
A friss fejezetet ajánlanám a világ legjobb bétájának, egyben barátnőmnek Joinnak, Huginak a kommentekért és a bíztatásért, valamint Leának, az Ördögi Gonoszsággal megáldott Barátnőmnek, és persze Nektek, az Olvasóimnak!
Érdekelne, hogy mit gondoltok a fejezetről :)
Puszillak titeket




Idegesen, feszülten, és félelemmel telve járkáltam föl s alá a lakásomban. Nem hagyott nyugodni az, amit David mondott. A Winnipeg – tó tényleg ilyen különleges hely lenne? Amikor ott jártam, nem vettem észre semmit a dologból, egyszerűen csak nyugtatólag hatott rám. Szeretnék hinni a férfinak, elvégre mi oka lenne rá, hogy átverjen?

Nem magam miatt aggódok, hanem létem értelme miatt. Ő annyira jólelkű, ártatlan és tökéletes. Neki van a legszebb lelke, ami az Alvilágnak akár hasznos is lehetne. Ha az életemet kellene adnom azért, hogy Ő nyugodtan tovább élhessen, gondolkodás nélkül megtenném. Destiny nélkül ez a világ örök kárhozatra lenne ítélve. Jóságával beragyogja az egész földet. Soha nem hittem az angyalok létezésében, pedig Alvilági vagyok, de ő biztosan az. Nem azok a szárnyas senkik, akik a fenti birodalmat uralják. Ők érzéketlenek, csak a saját érdekeik hajtják. Mintha egyszerű emberek lennének.

Jól át kell gondolnom, hogy mit teszek. A saját biztonságom érdekében képes lennék veszélybe sodorni Destinyit? Vagyok olyan önző, hogy erre a rövid időre magammal vigyem a tóhoz, hogy ott nyugodtan töltsük el, ami rendelkezésünkre áll? Megdöbbentett ez a változás, amin keresztül mentem. Amikor felküldtek, magam voltam a tökéletes megvetés az emberek iránt, nem érdekelt, hogy élnek, vagy halnak, csak az hajtott, hogy megszerezzem, amit akarok. Most meg… mint akit kicseréltek. A létem értelmet kapott, már nem a lelkek megszerzése jelenti a küldetésem, hanem Destiny. Az ő biztonsága és boldogsága a legfontosabb számomra.

Beszélnem kell még egyszer Daviddel. Tegnapi találkozásunk nem sikerült valami jól. Előkerestem a címét, majd elindultam a lakása felé. Elég messze volt, de gyalog mentem, hogy menet közben is tudjak gondolkozni. Egy kicsit rossz előérzetem volt, de nem tudtam miért. Most önös érdekeim hajtottak, ezért ezt az érzést félre tettem. A szívem legmélyén, persze, ha van ilyenem, aggódtam az öregért. Reméltem, hogy semmi baja, mert tökéletesen álcázta magát eddig, és már nem volt Alvilági szaga.

Fél óra alatt megérkeztem a kis bérlakásokhoz, ahol a férfi lakott. Többször kopogtattam az ajtón, de nem jött válasz. Próbaképp lenyomtam a kilincset, és az ajtó nyitva volt. Ahogy beléptem a parányi lakásba, egyből megcsapott a félelem, a halál, és Alarick szaga. Tudtam, hogy David már halott. Hibásnak éreztem magam, hiszen ha nem találkozik velem, akkor soha nem tudják meg, hogy hol van. Miattam vették el az életét. Nehezen mozgó végtagokkal sétáltam be a nappaliba, ahol egy levél várt, amit a férfi írt. Az írását nehéz volt elolvasni, látszott, hogy remegett a keze írás közben.

Balthazar!
Alarick eljött értem. Tudtam, hogy be fog következni, nem is bánom. Sokszor mondtam már, de nem elégszer, hogy védd meg Destinyt minden áron. Menjetek messzire, és maradj ott addig, amíg csak lehet. Érezni fogod, hogy lejár az időd, és akkor lépj le. Engem nem érdekel, hogy te is Alvilági leszel, de neki nem eshet bántódása. Mond meg neki, hogy legyen nélküled is boldog és ne burkolózzon bele a gyászba. A kocsit majd égesd fel, tűnjön úgy, mintha balesetet szenvedtél volna. Cselekedj jól, amíg még ember vagy!

David


A férfi szavai úgy hatottak rám, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. A halála rosszul érintett, mardosott a tudat, hogy valóban én vagyok a hibás. Körülnéztem a nappaliban, ahol a kis, kerek asztalon volt egy régebbi fénykép, ami a Scott családot ábrázolta. Destiny vörös tincsei az égbe meredeztek, David fogta a kezében a tizenegy évesnek tűnő lányt. A férfi szemében apai szeretet volt, amitől még inkább összeszorult a mellkasom.

Még sokáig ültem a fotelben és néztem a fotót. Tudtam, hogy David is azt akarná, hogy Destiny boldog legyen, és hogy védjem meg mindentől. Magamtól nem tudom, mert ahhoz túl gyenge vagyok, és önző. El fogom vinni magammal a tó partjára, hogy kettesben töltsük az időnket.

Fájó szívvel hagytam el a férfi lakását, majd taxit fogtam, és a sajátom felé vettem ez irányt. Beléptem az ajtón, és a hálóban egy váratlan vendég fogadott.
• Destiny – hangom meglepett volt, nem számítottam ma a lányra. Szerelmem rám emelte a tekintetét, amitől a szívembe még nagyobb fájdalom kötözött.
Arca maszatos volt a könnyektől, szeme vörös volt, és feldagadt a sok sírástól. Tekintete üres, ami kissé megrémisztett.
• Kicsim, mi a baj? – Kezem közé fogtam a kezeit, de ő csak zokogott tovább. A látvány kísértetiesen hasonlított pár nappal ezelőttihez. – Destiny, kérlek, mondj valamit. Megijesztesz.
• David – csak ennyit bírt mondani, de én már mindet értettem.
• Sajnálom, édesem.
Nem tudtam neki többet mondani, inkább én is vele sirattam a férfit. Szörnyeteg vagyok. Amióta jelen vagyok az életében, csak rossz dolog történik vele. Utálom az önmarcangolást, de ami tény, az tény. Lassan csillapodott Destiny zokogása, és már csak halkan sóhajtozott. Ölembe vettem a törékeny testet, majd lefektettem az ágyra, és magamhoz húztam. Szorosan tartottam őt a karjaimban, attól féltem, hogy újra kitör rajta a szomorúság.

Sokáig hallgattam, ahogy lélegzik, mígnem egyenletessé vált. Destiny alvás közben végig a kezemet szorította, mintha attól félne, hogy eltűnök reggelre. Mégis hova mehetnék? Nélküle az életem semmit nem ér. Arcomat a dús, vörös hajába temettem, mélyen beszippantva mámorító illatát. Éreztem, ahogy a szemeim egyre inkább lecsukódnak, megadva magukat az álom világának.

Reggel arra ébredtem, hogy Destiny félénken cirógatja az arcomat. Lassan nyitottam ki a szemem, és egyből ragyogó tekintetével találtam szembe magam. A smaragd szemek szikrázása felhevítette testem. Lágy csókot leheltem Destiny ajkaira, aki, miután egy kicsit elhúzódtam tőle, egyből utánam kapott, és vad, szenvedélyes csókkal hintette be az ajkaimat.
Kezeim kétségbeesetten kutattak a felsője szélénél, amit egy határozott mozdulattal le is vettem róla. Destiny tekintetében is ugyan azt a vad vágyat láttam, ami most az én elmémet is uralta. Felsőtestét csókokkal hintettem be, mire az ő mozdulatai is sürgetőbbé váltak. Kétségbeesetten vágytunk egymásra, most nem volt helye finomkodásnak. A feleslegessé vált ruhadarabok gyorsan lekerültek rólunk, majd pedig kedvesem átvette az irányítást és magába fogadott. Elégedett nyögés hagyta el ajkaimat. A mozdulataival hajszolta a beteljesülést, ami kisvártatva elért mindkettőnket. Elégedett sikoly hagyta el az ajkait, majd pedig kimerülten hanyatlott a mellkasomra.
• Damien? – hangja félénken csengett.
• Valami gond van?
• Nincs. Csak úgy elmennék innen. Te meg én, kizárva a külvilágot, ezt a rettenetet. Veled örökre elszöknék akárhová, mert már elég volt. Te vagy az egyetlen az életemben, aki biztos pontnak számít, és teljes szívemből szeretlek. Kérlek, menjünk el ebből az őrült városból, szökjünk meg!

Szavai hallatán a szívem majd megszakadt. Én, mint biztos pont? Mit művelek én szegény lánnyal? Azonban azt kívánja tőlem, hogy menjünk el innen és ez nekem szent.
• Rendben. Menjünk most azonnal.
• Tényleg? – Destiny arcán most végre földöntúli boldogság volt, amitől lángolt a lelkem. – Azt hittem, hogy őrültnek tartasz majd, amiért le akarok lépni. De nekem nincs másra szükségem, csak rád.
• Destiny, szeretlek, jobban, mint az életem, mert az nélküled semmit nem ér.
Válaszul hosszan megcsókolt, majd fejét újra a mellkasomra hajtotta. Belül ordítottam a fájdalomtól, tudva, hogy mit fogok neki okozni röpke két hét múlva.

Gondolataimból egy jól ismert, kénszaggal keveredő füstös illat rázott fel. Elmémet beborította a jeges félelem, hogy esetleg Alarick van itt. Kiugrottam az ágyból, a nadrágom és a pólómat sietve kaptam magamra.
• Damien, hova mész?
• Nekem csak eszembe jutott, hogy … - gyorsan körbetekintettem a lakásban, - nincs itthon kávé. Tudom, mennyire szereted, és gondoltam, hozok.
• Rendben, de azért nem kell ennyire sietned.
• Nem akarok nélküled sok időt tölteni. – Odaléptem hozzá, majd homlokon csókoltam. – Sietek vissza.

Félve léptem ki az ajtón, de amikor megláttam, hogy ki vár rám, fellélegeztem valamelyest.
• Mesterem – hajoltam meg a démon ellőtt, - rég nem láttalak.
• Fiam, remélem jól vagy. – Cole hangja tele volt aggodalommal, mintha tudna a belső vívódásomról.
• Cole, nem lehetne, hogy inkább sétáljunk egyet. Kell pár dolog a háztartásba.
• Igaz, te itt most emberi életet élsz. Oly távoli ez már nekem.
Csendesen sétáltunk egymás mellett, míg elértünk a közértig. Bementem, hogy megvegyem a szükséges dolgokat, de sajnos hosszú sor várt rám a kasszánál. Idegesen léptem egyik lábamról a másikra. Hosszú percek után léptem ki a kisboltból. Cole látszólag nyugodtan várt rám, ám én láttam a valóságot, amit az egyszerű emberek nem. Mindegy egyes lényre úgy pillantott, mintha egy féreg vonaglana előtte, szemében az ősi megvetés tüze lobogott.
• Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Hosszú volt a sor.
• Semmi gond fiam. Már nem kell sokáig ilyen szánalmas problémákkal küszködnöd. Hamarosan te is közénk tartozol, remélem. Hogy halad az ügy?
• Hát – kezdtem bele félve, a hangom kicsit meg is remegett, - remekül. Sajnos elég nehéz a bizalmába férkőzni a férfinak, de megtaláltam a legjobb utat hozzá.
• Helyes. Utálnám, ha csalódást okoznál nekem és az Alfáknak. Sajnálnám az életed, de akkor megérdemelnéd azt, hogy elpusztítsanak.
Belül mardosott a hazugságom keserűsége, de muszáj azt mondani neki, amit hallani szeretne. Tudom, hogy meghalok két hét múlva, ezért most Destiny a legfontosabb.
• Mester, minek köszönhetem a látogatásod?
• Nem hivatalos ügyben jöttem hozzád, Balthazar. Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy minden rendben megy. Meglepő volt, hogy Alarick-ot helyezték ki melléd, de hidd el, a hasznodra válik.
• Persze – motyogtam az orrom alatt, de sajnos Cole meghallotta.
• Tudom, hogy kegyetlen és szadista, de hidd el, roppant tehetséges. Nem kedvelem túlságosan, de be kell ismerni, hogy tényleg jó abban, amit csinál. Ha ilyen jó úton haladsz, te is olyan leszel, mint ő. Sőt, akár még jobb is. – A démon nagyon halványan elmosolyodott, de ez valahogy nem volt természetes az arcán. Soha nem is láttam még mosolyogni.
• Mester, van valami, amiről tudnom kellene?
• Nem, nincs semmi – hangja kissé hamisan csengett, tekintete a távolba révedt. Jobbnak láttam nem feszegetni, mert ha akarja, akkor úgyis elmondja. – Most magadra hagylak. Találkozunk két hét múlva.

Szokás szerint el is tűnt pillanatok alatt. Eddig tartottam magam, de most rám tört a rosszullét. Erőtlenül ültem le az egyik padra, a levegőt kapkodva vettem magamhoz. Két hét… A pánik egyre inkább kezdett felszínre törni, kitörölve minden értelmes gondolatot a fejemből. Már majdnem megadtam magam a mindent elborító tehetetlenségnek, de felrémlett előttem a világ legszebb arca, a leggyönyörűbb mosollyal és a smaragd szempár. Destiny, a saját őrangyalom, aki mindig erőt ad nekem, hogy felálljak, és lépjek tovább. Most is gyenge voltam, de a tudatalattim nem hagyta, hogy átadjam magam a pániknak, mert itt van Ő, akiért bármit megtennék.

Újult erővel álltam fel, hiszen Destiny már vár rám. Körülnéztem, hogy merre lehetek, mikor egy ékszerüzlet kirakatával találtam szembe magam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve léptem be az elegáns üzletbe, céltudatosan a pult felé vettem az irányt.
• Jó napot kívánok! Miben segíthetek Önnek? – kérdezte az eladóhölgy.
• Jó napot! Eljegyzési gyűrűt szeretnék venni.

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Drágám!
Ez annyira gyönyörű volt...
Még mindíg imádom a történetet.
Annyira elszomorít, hogy nemsokára Damiennek el kell mennie :'(
Kíváncsi leszek mit fog Destiny szólni a lánykéréshez :)
Puszi: Join

Hugi írta...

Júúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúj! :D:D:D
Na szóval, naaaaaaaagyon jó lett! :D
Eljegyzés? Hmm... :)
Egyrészt örülök annak, hogy Damien eljegyzi Destiny-t (legalább is minden jel szerint, hacsak meg nem száll a kisdémon :D, ami téged ismerve bármikor előfordulhat)másrészt viszont félek, hogy mi lesz Destiny-vel. Ha elhagyja mennyit fog szenvedni? Jaj ezek a megválaszolatlan kérdések...persze ezen könnyen segíthetnél :D
Na de a lényeg, nagyon jó lett, gratulálok. Így tovább, és hamar a frisset!
Puszi

Dorothea írta...

Szia!

Bocs, hogy ennyit késett a komi. :$ De most itt van!! =)
Kezdem a végével jó? Oké. IMÁDTAM!!! A vége volt a legjobb. Pontosabban az utolsó mondat. Olyan romantikus. *.*
Kicsit összefacsarodott a szívem, hogy nem lehetnek feltétlenül boldogok, de én bízom benned... (Ezt nyugodtan... nem, nem. Ezt Komolyan vedd erős célzásnak. xD)
De tényleg. Nagyon tetszik a történet, mert olyan valós is, meg még se. Szóval a nem valós része nekem azt juttatja eszembe, hogy a való életben is le kell küzdeni néhány problémát (ha kisebbeket is) ahhoz, hogy mindenki boldog lehessen. De sajnos nem mindig van így. Remélem, hogy ezt te nem veszed át a valóságból. *nem feltűnően célozgat* xD

Crystal írta...

Szia...

Wow... *-* Erre tényleg nem számítottam. Nagyon jó fejezet lett. Nehézkesen, de elolvastam végre. Sajnálom, de most írok is kommentet. Nagyon szeretem ezt a történetet, vagyis most csak együtt szenvedek Damiennel, de bízok egy boldog végben és ez erőt ad. Öhm, na jó, valamennyit. Fantasztikus lett. Sajnos nem olyan nagy a szókincsem, ezért nem is tudom megfelelő szavakkal kifejezni az érzéseket, amik bennem tombolnak a fejezet elolvasása után. Rettentően tetszett, szörnyen édes volt - főleg a végére célzok ezzel. Lehetetlen szinte, milyen jól írsz. Mindig lenyűgözől. Bámulatos mire vagy képes, hogy hogyan öntöd fantáziádat szavakba. Csodálatos és megtiszteltetés, hogy a barátomnak mondhatlak. Nagyon tehetséges vagy és nagyon jó barát egyszerre. Tényleg nem számítottam erre. A végéhez érve, magamban felsikoltottam - de csak magamban, mivel hajnali fél három... xD Eljegyzés? Atyaég! Ez tényleg szívfacsaró! Hihetetlen! Kegyetlenség, hogy így játszol velünk! Mi fog ezek után történni? Ha nem sokára vége, az nem sok jót jelent - én csupán abban bízom, hogy Damien és Destiny együtt maradhatnak. Már csak két hét... Szörnyű. Nagyon is át tudom érezni... Így is megy, de ez az idő múlása dolog közel áll hozzám. Bocsi, ezt most félre. xD Na szóval, megleptél, Királynő! Huh, ez tényleg gyönyörű lett! És borzasztó jó! Azt hiszem már nem bírok többet kinyögni. :P

Puszi:
Crystal <3
Ja és részvétem még egyszer...

Carrie írta...

Drága Joinom!
Örömmel tölt el, hogy még mindig élvezed a történetet :) Engem is elszomorít, hogy így rohan az idő, de azért ha úgy szeretnétek, még nem lesz vége :)

Hugim!
Te már csak tudod, hogy a démonom teljesen kiszámíthatatlan :)
A megválaszolatlan kérdésekre hamarosan megérkezik a válasz, addig meg türelem :)

Dia!
Örülök, hogy írtál. Köszi, hogy élvezhetem a bizalmadat. Érdekes ez a párhuzam, ami a való élet és a történet között van, de igazad van. Ott is küzdeni kell :)A célozgatást értettem és feldolgoztam :)

Királylány!
Elmondhatatlanul hálás vagyok minden egyes szavadért :) A tehetségből bőven kijutott neked is. A barátság meg egy misztikus kapocs, tudod, ahogy mondtam mindig, feltételek nélkül :)
Örülök, hogy egyszerre látod gyönyörűnek és borzasztónak, elvégre Gyönyör és kárhozat :)
Köszönöm a támogatásod!

Nagyon szépen köszönöm még egyszer, illetve rengetegszer a kommenteket!
Ha van kedvetek, írjatok az interaktívhoz is :)
Puszi

Crystal írta...

Hű, sajnos nincs annyi időm, hogy oda is írjak, de azt hiszem tudod mit gondolok - remélem. ^^